A lélek és a személyiség magányossága

Az eredeti Nárcisz-legenda arról ad hírt, hogy az ember az örök vizekben (az isteni kozmikus életerőkben) felismerte isteni ősképét, neki szentelte magát, és teljesen feloldódott benne. E legendának egy másik értelmezése szerint azonban a lélek túlságosan összekapcsolódott azzal a pompás testalakkal, amelyet az anyagban kifejlesztett, ezért búcsút mondott szellemi ősképének. Fény-alakja így elhalványult és végül teljesen eltűnt.

 

A személyiség bármely életkorban és bárhol megtapasztalhatja a magányt.

De mikor kezdődik a lélek magányossága, és mit is jelent ez? Az eredeti lélek korszakokon át nagy magányosságot érzett. Mivel megszakadt a Szellemmel való kapcsolata, elvesztette teremtőképességét. A megfelelő táplálék hiányában a fény-ember feloszlott, és mintegy lélek nélkül hagyta hátra a mikrokozmoszt.

Az isteni megmentő terv alapján létrejött egy személyiség, amely elfoglalhatta a bukott, eredeti fény-ember helyét. Ez a személyiség - egy lelki pillanatban - képes felismerni a lélek magányosságát, és reagálhat rá. Ebben a helyzetben mindkettő együttműködhet, és keresheti a Szellemmel való kapcsolatot, melyet a lélek a távoli múltban elveszített.

Az ezen az úton járó személyiség magányossága egészen más jellegű. Minden ember különböző, és mindegyikük a saját egyéni útját járja. Mindenki egészen másképpen éli meg ezt az utat, és ezért olykor igen magányos lehet. E folyamat kezdetén a kereső örömöt él át, hogy végre felismeri élete értelmét. Teljes odaadással kezdi el ezt a folyamatot, azonban hamarosan olyan események előtt áll, amelyeknek még nem tudja áttekinteni a következményeit. Lehet, hogy ellenáll nekik, amivel kivonja magát a világosság áldásaiból, és visszaesik a magányba.

Ha ösvényén továbbhalad, akkor útkereszteződéshez ér, ahol senki sem segíthet neki. Nincs útjelző, ezt a szakaszt egyedül kell megtennie, amit szintén mérhetetlen magányosságnak él meg. Ezt jelképezi Jézus megkísértése a pusztában.

A megszabadulás vágyának felszítása miatt néha szükség van a magányosságra. Ezt Pátmosz, a magányosság szigete jelképezi.

Amikor János eléri Pátmoszt, ahogy ez a Jelenések könyvének első fejezetében le van írva, zarándokútja már majdnem véget ért. Ott megjelenik előtte az eredeti fény-ember, a Szellem és a lélek gyermeke. Egy szinte véget nem érő időszak után az új ember ismét megnyilvánul a helyreállított mikrokozmoszban.
 

Pentagram 2007/1

A teljes cikk megtekinthető itt

Megjelent: 2014. március 24.

Új hozzászólás | Vissza a cikkhez | Moderálási alapelvek