Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

Beszéljük meg

A város, mint az emberi fejlődés vetülete

A város, mint az emberi fejlődés vetülete Tudatállapot = A város állapota

A történelem során a városok voltak azok, melyek megértették az adott időben élő emberiség szükségleteit. Az ember tudatállapotára utal az általa alkotott környezet.
Azt építjük, ami bennünk van, azt alkotjuk a házak, az épületek, a társadalmi szervezetek, a törvények, a kultúra, a tudomány, a vallás és a politika formájában.
A város az emberi tudat utánzata, vetülete.

Ebből vezethető le az alábbi axióma:

„A város mi magunk vagyunk”

Másképp fogalmazva: Ahhoz, hogy megtaláljuk az ideális várost, először a tökéletes embert kell megtalálnunk.

 

Maga az ember az emberiség problémája. Arra kényszerülünk, hogy minden energiánkat, erőforrásunkat és értelmi képességünket összeszedjük, hogy garantálhassuk az emberiség túlélését. Elképzelhető-e vajon, hogy az alapvető probléma egészen általánosan az emberiség földön való megjelenéséből ered? Minden problémának az énhez való ragaszkodás az oka? Az emberiség négy nevezetes problématerülete - a biztonság, az energiaforrásokkal való gazdálkodás, az egészség és gyermeknevelés. Felismerhetjük, hogy egy téma közös bennük: a félelem. A félelem attól, hogy létező rendszereket adjunk fel, a félelem az élet, a tulajdon, a kultúra, vagy akár saját, kiváltságos pozíciónk elvesztésétől.

A mulandóság az emberiség félelemkísértete, mindannak az eltűnése, ami időben és térben formát öltött.

Az emberiség alapvető problémája az, hogy időben és térben létezik. Teret biztosítottunk magunknak a szívünkben e világ emberi terve, az én és a személyiség számára, s az mégis halálos építménynek bizonyul. A nagy tévedés - sőt talán a nagy árulás - annak az elfogadása és javallata, hogy lehetséges az állandó fejlődés ezen a földön. Minden bennünk rejlő energiával üldözzük a képzelt boldogságot, amely folyton kisiklik kezeink közül. Addig, amíg nem merjük elismerni, hogy a bio-pszicho ember, ahogy nevezzük, akármilyen műveltségre is tesz szert, sohasem lesz tökéletes.

Az embernek egész egyszerűen nincs lehetősége a tökélyre, nem neki találták ki. Ahhoz, hogy tökéletes legyen, az embernek egy eszményi tervből kell kiindulnia. Tökéletlen tervünk, a látható, anyagi ember építési rajza már előre tartalmazza a feloldást, a véget.

Pentagram 2010/4

A teljes cikk megtekinthető itt 

Megjelent: 2010. október 12.

Share/Save/Bookmark

Hozzászólások

1. | aranyhorda | 2010. Október 13 16:28 Válasz
HORVÁTH RÓBERT


NAPVÁROS – A VÁROS, AHOL MI ÉLÜNK



Szellemi életünknek és szellemi radikalizmusunknak – ha úgy tetszik ultrajobboldali radikalizmusunknak – egyik igen alapvető és lényeges aspektusa, velejárója és sajátja, hogy képesek vagyunk a modern világ érvényességének tagadására. Ez a tagadás – döntő esetekben – nemcsak szellemi érvénytelenségének a kimondása, hanem képes elmenni a mai világ létének és valóság voltának a tagadásáig is.

Mai világ, mint olyan, természetesen létezhet és létezik. Semmiképpen nem azonos azonban magával a valósággal és a léttel. Valóság és lét volta illúzió. Létezik, de nem maga a lét; valóságos, de nem maga a valóság. A mai világ valósága ezért illúziórius. Valóságossága és létezése a valóságnak és a létnek csupán egy korlátozott foka. A kísértetek világa is valóságos és valószerű, de senkinek nem jut eszébe, hogy magával a teljes valósággal azonosítsa.

Megkülönböztetve a létet és a létezőt, a valóságot és a valóságost, megjegyezzük, hogy az a tagadás, amelyről beszélünk, nem diabolikus tagadás. Valójában »tagadás tagadásáról« van szó. Tagadás tagadásáról, mert amit a mai világ, mint olyan állít, az mindig korlátozás, lefokozás és bebörtönzés. Egy magasabb valóság nézőpontjából tagadás. Tulajdonképpen szuggesztiókat tagadunk, a mai világ kollektív szuggesztióit, amelyek a valóságot hétköznapok és szellemtől elvágott formák közé kényszerítik, mégpedig olyan sötét erővel, hogy az e szuggesztiók eredményeképpen létrejövő valóságképek a realitás minden más, teljesebb formáját kizárják és negligálják.

Amit a mai és amit a hétköznapi [ 1. JEGYZET ] világnak nevezünk, az azonban nem csak kollektív szuggesztiók eredménye. Az arra vonatkozó kollektív szuggesztiók, hogy mi a valóság és mi nem, csupán fel- és megerősítenek bizonyos már meglévő egyéni hibákat, téves irányulásokat, szemléleti tévedéseket. A mai vagy a hétköznapi világ önmagában véve érvényes kategóriák, amelyekkel semmiféle probléma nincs mindaddig, amíg létezésük – a mai világ és a hétköznapok világának valóságossága – nem zárja ki a valóság magasabb formáinak a lehetőségét és létét. A probléma ott kezdődik, amikor a mai világ és a hétköznapi világ létezésének a tudata eltávolítja, majd elvágja az embert a magasabb valóságok létének tudtától – a magasabb valóságoktól.

Ha az ember a normális és eredeti állapotot helyre akarja állítani, akkor újra és újra fel kell ismernie, hogy egy magasabb valóság – mint az az elnevezésében is benne foglaltatik – sokkal inkább valóság ahhoz képest, ami pusztán valóságos. Ez végtelenül egyszerűnek tűnik, és minden bizonnyal végtelenül egyszerű is, de újra és újra realizálni kell a valóságnak és a valóságosságnak ezt az evidens szemléletét. És e szemlélet értelmében kell létezni és élni is.

A maháyána buddhizmus hagyománya őriz egy történetet, amit a Buddha beszélt el tanításképpen Ánandának, aki egy alkalommal felismerte, hogy a történelmi Buddha meditációja a múlt, a jelen és a jövő Buddháira irányult. A történet egy Dharmákara nevű szerzetesről szól, akinek egy múltbéli Buddha a következő tanítást adta: ahhoz, hogy a Felébredést elérje, egy csodálatos, tiszta Buddha-föld képét, a transzcendentális öröm honának egy saját képét kell kialakítania magában. Dharmákarának nem volt elég ereje hozzá, hogy saját Buddha-földet teremtsen, így kérte az őt tanító Buddhát, hogy tárja fel neki, milyenek is a Buddhák eme Öröm-földjei (Sukhávati). Miután a Buddha több millió évig sorolta neki a Buddha-földek jellegzetességeit, Dharmákara kialakított egy saját képet a végső öröm honáról, aminek segítségével azután elérte a Felébredést [ 2. JEGYZET ].

Ez a történet meggyőzhet bennünket arról, hogy milyen nagy jelentősége van annak, mit és mennyiben tekintünk valóságnak, hogy mit fogadunk el valóságként és mit csupán valóságosként.

A mai és a hétköznapi világ, mint megjegyeztük, nem csak kollektív szuggesztiók eredménye, s nem is csak lehetséges és tanító célzatú »kategóriák«. A valóságnak e módosulatai az egyéni tudatlanság vagy nemtudás következményei és megnyilvánulásai is a tudatunkban. Minél dominánsabb és minél inkább kizárja a mai világ és a hétköznapi világ létezése tudatunkban a magasabb valóságok létét, annál inkább az avidyá következményei. És minél nagyobb az avidyá foka, ezek máyá természete annál kevésbé lehet felismert.

A mai világ és a hétköznapok valósága – a maguk minden társadalmi és politikai vonatkozásával együtt – a leggyakrabban egy tehetetlenségi erő következményeiképpen állnak fenn: annak a tehetetlenségi erőnek a következményeiként, amely abban mutatja meg magát, hogy éppen ezek, nem pedig más, valami magasabb rendű képez számunkra valóságot. Az ember átadja magát észlelési funkcióinak, majd aláveti magát mindannak, amit észlel, mechanikusan gondol, s megjelenik a mai és a hétköznapi világ. Mindkettő így jelenik meg és nem másként [ 3. JEGYZET ], és helyes, ha minél hamarabb bevalljuk ezt magunknak. Campanella szerint, »a természet, ha monstrumokat hoz létre [amilyen az úgynevezett hétköznapok világa, vagy a mai világ], tehetetlenségben vagy tudatlanságban hibázik.« Ezenkívül azt írja, »az érzékeik szerint élőket a csillagok az eretnekség felé hajlítják«. [ 4. JEGYZET ]

Létezik azonban más lehetőség is, mint e »körülmények felé fordulás«. A hindu hagyomány a par excellence hőst úgy definiálja, miként a jnánit (a felébredett avagy a felébredéshez közel álló bölcset): hős az, jnáni az, »aki az érzékeket legyőzte«.

Kizárva hétköznapok tapasztalatát, és látva, de megfelelő esetben kiiktatva a mai világ kísértetszerű valóságosságát – magasabb valóság felé közeledhetünk. Kizárva a legprofánabb, legdurvább és leginerciálisabb érzékelési tapasztalatokat, kiiktatva a szellemileg értéktelen gondolatokat – a valószerűtől a valóság felé haladhatunk, mintha egy új város felé tartanánk.

Minden tapasztalatot, amelyekből valamiképpen egy hétköznapi realitást és egy modern világot rakunk össze a magunk számára, valójában megelőz egy tiszta »vanság«, egy tiszta »vagyokság«, amelyre nem mondhatjuk azt, hogy profán, mai és hétköznapi. Ha ez a »vanság« és »vagyokság« nem lenne, semmit nem tudnánk tapasztalni. Mielőtt a tárgyak és a dolgok nevet kapnának, mielőtt problémásakká válnának e tiszta »vanság« állapotában időznek. Ez olyan, amit joggal nevezhetünk magasabb valóságnak. Itt még nem a hétköznapok részeiként egzisztálnak, egyszerűen csak vannak, a tiszta létből következően.

Az érzéki észlelés és a partikuláris realitások legyőzése révén feltáruló magasabb valóságok [ 5. JEGYZET ] kitörölhetetlen emlékekként rögzülnek a tudatban – olyanok mint az ősi városok. Ezeket a nem-érzéki szellemi megtapasztalásokat régen gyakran érzékelhető képek formájába öntötték, ahol az érzékelhető képek ily módon szimbólumok voltak. Az, ami a szellemi megtapasztalásban az elképzelhető legnagyobb egyszerűség volt, az a szimbólumok nyelvén bonyolult gazdagságként szólalhatott meg; ami nem-szenzuális volt, az érzéki képpé válhatott; a tiszta valóság, valószerű festménnyé; és így tovább.
Az egyszerűség, a végtelenül tiszta valóság, a lét szellemi megtapasztalásáért az ember feláldozza lénye külsőleges vonásait: az ő valósága, ő maga már nem a pusztán valószerű – kísértet- és álomszerű – járulékok lesznek. Önmaga immár mindig az általa megtapasztalt legmagasabb valóságban marad, ami számára akkor is elpusztíthatatlan, ha az időbeli létezésben nem fenntartható, s csakis annak határait átlépve realizálható.

Ez a valóságostól és valószerűtől a valóságba vezető út megfelel az isteni városba vezető útnak, amely a szellemi szívbe való visszahúzódással azonos. [ 6. JEGYZET ] Mint mondják, az isteni város – amelyet a különböző hagyományok más-más névvel illetnek – a szellemi szívben található. Ez az »Isten országa, amely bennünk van« [ 7. JEGYZET ], és itt látjuk Istent »színről-színre« [ 8. JEGYZET ]. Akik az elmélyedés isteni városába, a szellemi szív valóságába akár csak egyetlen egyszer is eljutottak, azok ott szerzett tapasztalataikat soha többé nem felejtik, és ezért a modern városok számukra csakis illúzórius realitások lehetnek, amelyeknek állítólagos nagybetűs valósága kollektív hazugság és az egyéni nemtudás együttes következménye. Vannak, léteznek ezek a modern városok is, ám valóságos ellenképei, paródiái a magasabb, hagyományok által megörökített valóságoknak, például ama isteni városnak, amibe a szellem emberei nyernek bepillantást. A hétköznapi élet városai tehát csak visszfényei és – ma már – árnyékai annak az isteni városnak, ahova a szellem emberei eljutnak, és ahol lényünk leglényege magától értetődően ott marad. Ők valójában ebben a városban élnek, világi tevékenységük titkos forrásaként e városban isznak és étkeznek.

Ez az isteni város a lét centruma [ 9. JEGYZET ], a szellem lakhelye [ 10. JEGYZET ]. A lét úgy alapul a szellemen és úgy nyugszik a szellemben, ahogy az ember lakik a városban, és ahogy a város elválaszthatatlan az embertől. Mindemellett – bár a hagyományok az isteni város középponti jellegét hangsúlyozzák – olyan centrumról van szó, olyan városról, amelynek körei mindent felölelnek és a végtelenbe nyúlnak. (A par excellence középpontot egyébként mindig így kell felfogni.) A város magas hegyen épül, hogy mint Campanella mondja, több lakás legyen benne, mintha síkságon épülne. A keresztény és a hindu tradíció szerint tizenkét kapu vezet hozzá [ 11. JEGYZET ]. Végtelenbe nyúló voltát nem kizárva – hiszen a szimbólumok nyelvén beszélünk –, minden oldalról tökéletes biztonságot nyújtó, bevehetetlen falak veszik körül, s isteni parancs által erős zárak zárják le, nemcsak, hogy bevenni ne lehessen, hanem hogy elhagyni is nehéz legyen. Falának anyaga jáspiskő, ami nem csupán a hódításnak és az ördögnek, de a hibáknak is ellenáll, és a legitim és tisztán szellemi megvalósítást fejezi ki: »Olyan … a jáspis zöld színe, mint eltökéltségünk szigora. Miképpen a fa, mely míg él őrzi természetes zöld színét, úgy a jáspis zöldje jelöli a helyes elhatározásban eltökélt ember szilárdságát. … Az igaz embernek, aki eltökélt szándékát rendíthetetlenül megőrzi, a drágakövek zöld színében van része, mely bennük felragyog és meg is marad. Azok tehát, akik helyes elhatározásuk viruló erejében megmaradnak, olyanok, mint jáspiskövek az égi Jeruzsálem falában.« [ 12. JEGYZET ] Campanella szerint: »A város hét nagy övezetre oszlik, ezeket a hét bolygókról nevezték el, s egyikből a másikba négy útvonalon, s a világ négy tája felé tekintő kapun át lehet eljutni; oly módon épült azonban, hogy ha az első övezetet elfoglalnák is, még jobban meg kell küzdeni a másodikért és így tovább; így hétszer kell bevenni, ahhoz, hogy legyőzzék. De nekem az a véleményem, hogy még az első övezetet sem lehet bevenni, oly erős és szilárd… Így jutunk el legfölülre, fokozatosan emelkedő úton. Ha belépünk a kapukon, melyek kettősek – egy a külső, egy a belső falon –, könnyen járható lépcsőkön haladunk fölfelé; a lépcsőfokok ugyanis enyhén, szinte észrevétlenül emelkednek. A hegy tetején nagy tér van, közepén hatalmas, csodálatosan megépített templommal.« [ 13. JEGYZET ] Az égi városban nincs föld, amely ne teremne, ami pedig nincs felszántva, az az állatoknak szolgál legelőül. [ 14. JEGYZET ] Az isteni város – a hindu Brahmapura, Visnu-Náráyana hajléka, Vaikuntha, a buddhizmus Sukhávatija, a hermetika Napvárosa, a zsidó-keresztény égi Jeruzsálem – utcái a szellemi szív vérerei, terei pedig e szellemi vérerek csomópontjai, kétely nélküli keresztútjai. Mert »azok, akik a Szentírást lelkükkel felfogják, annak mélyebb értelmének megfelelően az égi Jeruzsálemben különböző utcákat tudnak megkülönböztetni.« [ 15. JEGYZET ] Az utcákat a különböző érdemek jelölik ki, így minden utca a város egy-egy érdeme és kvalitása. »Kilencfajta utca van ott, mert kilenc rendje van az angyaloknak«. [ 16. JEGYZET ] Utcái és terei színaranyból valók, tiszta üveghez hasonlók [ 17. JEGYZET ], kavicsai pedig égi harmatból lesznek, vagyis gyöngyszemek.

Szólnunk kell e város lakóiról is. Néhány keresztény szerző szerint angyalok lakják, a buddhizmus szerint pedig bodhisattvák. A keresztény Szentírás konkrétan egyetlen lakót sem említ az Atyával eggyévált Krisztuson kívül. Az égi város »a Bárány felesége« [ 18. JEGYZET ], s e bensőséges viszony érzékeltetése végett nem kívánt megnevezni külön senkit sem, mivel annak alapján úgy tűnt volna, mintha lenne bárki is, aki az isteni városban annak királyától elkülönülne. Ezt a királyi egyedülvalóságot leginkább egyébként talán a hindu hagyomány hangsúlyozza, amely szerint, mint Guénon írta, az isteni városnak lényegében egyetlen lakója van: az istenség maga. Guénon azonban kimutatta, hogy a szanszkrit pura és a görög polis (város) kifejezések a teljesség (purna, pleós, plenitudo) és a sokféleség (polus, plus) ideáit is implikálják. [ 19. JEGYZET ] Ez azért lehetséges, mert az isteni városban a sokféleség az egyedülvaló istenség teljességét fejezi ki. Ily módon büszkélkedhetett Campanella azzal, hogy sok lakás van benne és sok polgára van, de ő is állította, hogy azok nevüket az isteni város urától kapják. A Napváros lakói szerinte a különböző nyelveken való értés adományával rendelkeznek, sok közöttük a filozófus és Indiából jutottak a városba. Annyi tisztviselőjük van ahány erényt ismerünk, könnyen sajátítják el a tudományokat és mindenekfeletti számukra a szellemi tekintély. »…nem félnek a haláltól, mert mindannyian hisznek a lélek halhatatlanságában« és »nem válnak a dolgok szolgáivá, hanem minden dolog őket szolgálja«. »…a világ megújulását várják, s talán a végét is«. [ 20. JEGYZET ]

Az isteni város ura Campanellánál egy főpap-fejedelem, aki magával a Nappal, mint istenséggel identikus, és akit e város lakói Metafizikusnak is neveznek. »…mindenekelőtt a metafizikában és a teológiában kell jártasnak lennie«. »…mindennek a feje lelkiekben és testiekben egyaránt, s minden ügy az ő kezében fut össze«. Nem tartozik a Bölcsesség hatásköre alá, mert »szégyenkezne, ha valamit is nem ismerne«. [ 21. JEGYZET ] Ő adja az isteni kegyelmet, és az isteni város házai az ő »napsugarai«. A főpap-fejedelem mellé három további fejedelem rendelődik: Pon (Possenza = Hatalom), Sin (Sapienza = Bölcsesség) és Mor (Amore = Szerelem). Pon fejedelem a hadvezér, ő indít hadat és köt békét, védelmez és ostromol, az ő dolga a hadsereg megszervezése és a tudományok közül mindannak ő a legfőbb tudója, ami kifejezetten a harchoz és a védekezéshez kapcsolódik. Bármilyen furcsa is, az isteni városból – legalábbis a főpap-fejedelem szintje alatt, akihez az »örök béke« valósága tartozik – nem hiányzik a küzdelem és a béke nyugodt dinamikája, ritmusa. Ahogy A Napváros szerzője mondja: »Ha soha nem háborúznának [mint ahogy az minden bizonnyal van], akkor is gyakorolnák a hadimesterséget…, hogy ne tunyuljanak el«. [ 22. JEGYZET ] Habár egyes keresztény megközelítések szerint az isteni város »a béke víziójának« városa, Hugo de Folietoval együtt jegyezzük meg, hogy »kétfajta béke létezik: az egyiket Krisztus adja, a másikat a világ. A világ békéje: ha az Úrtól eltávolodsz, és a Gonosszal kötsz szövetséget. Krisztus békéje pedig: ha elűzöd a Gonoszt, és az Urat szereted.« [ 23. JEGYZET ] Minthogy pedig a Gonosz elűzése mindig és mindenütt esedékes lehet, és minthogy az isteni városnak csakis a középpontja és uralkodója jelenti az örök béke valóságát, így el kell fogadnunk azt, hogy a főpap-fejedelemnek legalábbis minden másnap szükséges tanácskoznia mindhárom további fejedelemmel, így Ponnal, háború és béke kettősségének urával is. Sin fejedelem a tudományok és a szabad művészetek ura, »annyi a beosztottja, ahány tudomány van«. Mor fejedelem hatásköre pedig a nehezen beskatulyázható dolgokra terjed ki: ügyel az élelmezésre, a ruházkodásra, s mindenfajta kapcsolatra és kapcsolódásra. Mindhárom fejedelem mindent megbeszél az isteni város urával, »nélküle semmit nem tesznek«. [ 24. JEGYZET ] Egyrészt, mert az mindenütt ott van, jelenléte az egész város áthatja, másrészt, mert tiszta léte, puszta jelenléte egyenes következményeként, nem-cselekvő aktivitással mindent ő irányít. [ 25. JEGYZET ]

Az istenségnek, a szellemnek, az isteni város urának közvetlen lakhelyét a különböző tradíciók különbözőféleképpen szimbolizálták, de többnyire úgy tartották, hogy az isteni város falain belül is van kitüntetett helye, mégpedig általában a város középpontjában. Mint a Napból kiáradó napsugarak, innen indulnak a legfontosabb utcák [ 26. JEGYZET ], hogy azután másodlagos középpontokban, a tereken egyesítve a kisebb utcákat ugyanide térjenek vissza. A városnak e középpontját, az isteni jelenlétnek e koncentrált helyét (ami általában királyi vár, palota vagy templom) futják körül a körutak, melyeket úgyszintén a már említett legfontosabb utcák, a sugárutak kötik össze a város centrumával. Az isteni városnak azok a felfogásai, amelyek magának a városnak az egészét templomként fogták fel – ilyen például Vaikuntha és Szent Szeverusz Paradicsoma [ 27. JEGYZET ] – nyilván nem helyeztek a mennyei város közepébe még egy templomot. Ahogy a zsidó-keresztény Szentírás mondja: »templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány«. [ 28. JEGYZET ] A keresztény ezoterizmus és eszkatologizmus képviselői mégis gyakran alakítottak ki másmilyen felfogást, így a már többször idézett Hugo de Folieto is, aki az égi Jeruzsálemről adott leírásában a város közepébe a tökéletes boldogság kolostorát helyezte. A kolostor épülete, a négyzet és a kocka szimbolikájának megfelelően, ugyanazok szerint az elvek szerint készült, mint az Apokalipszis égi városa vagy Vaikuntha három szintű templomcsarnoka, amelyeket Titus Burckhardt hasonlított össze. De Folieto azonban bizonyos kiegészítésekkel szolgálhat az isteni város centrumáról alkotott képhez. Azt mondja: »szilárd rendíthetetlenség alkotja, méltányosság az oldalai, állhatatosság az alapja, az erény az oszlopai, és az isteni oltalom az oszlopfői.« Hozzáteszi, hogy a legáltalánosabb feladatokat ellátó négy helyiség is itt, a tökéletes boldogság kolostorában található: az örök béke imaterme (oratorium), a gondoktól való megszabadulás, az isteni öröm bőségének, az isteni lényegnek a szobácskája (cellarium), az örök jóllakás ebédlője (refectorium) és a nyugodt lélek hálóterme (dormitorium). A kolostort négy sor oszlop tartja: a szellemi ősök sárga oszlopsora, a vértanúk vörös oszlopsora, a tanítások tisztaságának fehér oszlopai és a szűzi érinthetetlenség kék oszlopsora. [ 29. JEGYZET ] Mivel Campanella nem templomként fogta fel az isteni várost, annak középpontját így egy templommal azonosította: »teljesen kerek, fala nincs; hatalmas gyönyörű oszlopokon nyugszik… Hét lámpácska ég ott folytonosan, s ezek nevüket a hét bolygóról kapták.« »A templomban … mindig kell lenni valakinek, aki Istenhez imádkozik…« [ 30. JEGYZET ] Udvarában megtalálható minden csillag, és amikor tanítás folyik, leeresztik függönyeit, hogy a hang el ne vesszen.

Íme a város, ahol mi élünk; pontosabban: ahol »vagyunk«, ahol »vagyok«, ahol a lét van. Ahogy a Skanda-purána mondja: »Így fest a hajléka Náráyanának, aki fölötte áll a változó világnak, és fölötte áll annak is, ami nem változik.«



Vitás kérdések a legjobb köztársaságról című művében Campanella felteszi a kérdést: »Vajon helyes és hasznos volt-e hozzákapcsolni a politikai tanításhoz a Napvárosról szóló dialógust?« A kérdés megválaszolásánál a következő sorokra találhatunk: »Ha valaki Arisztotelészt majmolva tagadná is [a Napváros megvalósíthatóságát], mégis csak kénytelen lehetségesnek elismerni megvalósítását, ha nem a jelenben, hát az ártatlanság állapotában. De az egyházatyák a mára nézve is megvalósíthatónak tekintik, minthogy Krisztus visszavezet bennünket [ebbe] az eredeti állapotba.« [ 31. JEGYZET ]

Hogy is írta Guénon? »…minden városnak (civitas) vagy emberi közösségnek (societas) ahhoz, hogy tradicionális szempontból törvényes, vagyis »normális« legyen, amennyire csak lehetséges, az »isteni város« mintáját kell követnie…, szigorúan véve csak annyiban beszélhetünk civilizációról, amennyiben ez valamilyen mértékben megvalósul.« [ 32. JEGYZET ]

Meg kell jegyeznünk, hogy teljes félreértés az isteni várost bemutató leírásokat »utópiának« tekinteni. Valójában arról van szó, aminek a mai, modern városok nemcsak a karikatúrái, hanem ami nélkül egyáltalán nem létezhetnének. Még a játékbábok és a kísértetek városa sem létezhetne az isteni város nélkül.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,