Az én a lelket a természethez láncolja

A misztikát gyakran úgy írják le, mint az isteninek az első kézből való intuitív ismeretét. Az ilyen belső tapasztalatok nem valamilyen vallási formához kötődnek, hanem a belső önátadásból keletkeznek. A misztika minden nagy vallásban előfordul, többnyire mint oldalág, néha mint egy áramlat, ami az Egészet kíséri.

Minden időkben vol­tak olyanok, akik a lélekfejlődésben ma­gasra jutottak, s ebben má­sokat is részesíthettek. A ré­gi perzsa misztikusok számos művében az embert mint lel­ket írják le, akit a termé­szetes hajlam és az ösztön vezérel.

A lélek vagy „Naf” - a földiség lángja -, melyet még a természeterők táplálnak és vezetnek, úgy tekinthető, mint a rosszra unszoló lélek. Ez a lélek láncolja az embert a halálhoz, mégpedig azokkal az erőkkel, amelyekre nézve az állatok birodalmával közösséget képez. Ezt az ösztönzést, ezt a belső ingert a perzsa misztikában gyakran állati tulajdonságokkal illették, olyan állatokra utalva, mint például a teve, szamár, kutya, a makrancos ló vagy a birka.

Amikor a régi perzsa misztikában a „Nafról” beszéltek, akkor ezzel a szerzők szinte mindig a lélek földi tudatállapotára utaltak. Ez a természetlélek viszont az alap, amelyen az ember áll, amikor egy magasabb életről sejteni kezd valamit. A „Naf” sok arculattal bír. Felléphet mint szenvedélytől vezérelt vagy mint hatalomvágy uralta lélek, megnyilváníthat földi ismeretekre és sikerre való törekvést, de a tudománynak, a misztikának vagy a mágiának is átengedheti magát.

Jala-din Rumi perzsa költő és misztikus (1207-1273) azt írja: „A Naf-ember rózsafüzért és Koránt tart a jobb kezében, de tőrt és kést az ingujjában” - jármába hajtja ugyanis a jámbort, amikor az azt képzeli, hogy vallásos törekvése eredményre vezetett. Csak az önismeret útján képes a zarándok a „Naf” leleplezésére, és arra, hogy annak áruló sugallatait visszautasítsa. Éber mértékletességgel nevelheti meg a „Nafot”, földisége lángját, és így zabolázhatja meg a „makrancos lovat.”

A zarándokok megkísérelték a negyventől hetven napon át tartó böjtölést és a kevés alvást, hogy a természetlélek hangját elnyomják. Rumi az írja: „Amikor valaki magát teletömi, az inspiráció isteni lélegzetét nem érzékelheti. (...) Az emberek ereje Isten által támadt, és nem az eledellel teli tálakból fakad.”

Az éhezés és testi önmegtartóztatás tehát soha nem öncél volt, hanem csak eszköz a természetlélek hatalmának megtörésére. A zarándok nem meghatározott napokon böjtölt, hanem változatos életmódot folytatott, hogy ne váljon szokásainak rabjává.

Ezt a belső küzdelmet a „legnagyobb szent háborúnak” nevezték. A leggonoszabb ellenség ugyanis nem felebarátunkban, hanem önnön lényünkben rejtőzik. Ezt az ellenfelet kell a belső „szent háborúban” legyőzni. 

Pentagram 1999/5

A teljes cikk megtekinthető itt

 

Megjelent: 2011. december 16.

A téma le van zárva | Vissza a cikkhez | Moderálási alapelvek