Az örökkévalóság morfogenetikus terei

„Ha energiamezőnek tekintjük az embert, olyanok vagyunk, mint a fényrezgések, mint egy fehér pókháló: a fej és a lábujjak között keringő vékony fonalak. A látó szemében az ember keringő rezgésekből álló tojásnak látszik. Karjai és lábai minden irányba kinyúló fénylő emlőknek tűnnek. A látó látja, hogy minden ember kapcsolatban áll az összes többivel, de nem a kezei, hanem a teste közepéből minden irányba kiinduló hosszú rezgésnyalábok révén. Ezek a rezgések összekötik környezetével, egyensúlyban tartják, és stabilitást adnak neki.” - írja Carlos Castaneda az 1960-as évek jelenségéről Az idő kereke című könyvében.

 

Az erőtér fogalma a fizikából származik. A tudományban olyan jelenségek leírására használják, mint a gravitáció vagy az elektromágnesesség. Vegyünk például egy mágneses mezőt, amelyet nem vagyunk képesek sem látni, sem hallani, sem pedig megérinteni. Amit viszont képesek vagyunk látni, azok a mágneses tér erővonalai, mint amikor például vasreszeléket szórunk egy mágnes köré. Ilyenkor egy mintázatot látunk, amely az erőtérről tanúskodik. A mágnes körül és azon belül tehát bizonyos hatású energia működik: a mágneses mező megadja a vasreszelék struktúráját.

Közismert, hogy minden sejt genetikai anyaga azonos, de a végtagok és a fizikai szervek formája mégis minden embernél más és más. Eszerint ugyanaz a kémia összetétel, és ugyanazon fehérjék különböző alakzatokat eredményeznek. A forma nem magyarázható pusztán a kémiai anyagból, ahogyan egy épületterv sem érthető meg pusztán a felhasznált kő, fa vagy beton elemzésével. Alapelv tehát, hogy a forma nem magyarázható az anyagból.

A biológiában is ismert a „mező” fogalma. Az 1920-as években néhány biológus kidolgozta a morfogenetikus terek elméletét. Ez a fogalom röviden arra utal, hogy formaképző terek befolyásolják a szervezet - beleértve az élő szervezetek - növekedését. Ezt az elképzelést a mágneses mezők analógiájára dolgozták ki. A biológusok feltételezése szerint a szervezetek a mágneses mezőkhöz hasonló láthatatlan terekkel rendelkeznek, amelyek láthatatlan mátrixként meghatározzák fejlődésüket és alakjukat.

Rupert Sheldrake ennek alapján fogalmazta meg később azt az elméletet, mely szerint minden élőlényt láthatatlan erőterek vesznek körül, amelyekből a lény életerőket vonz magához. Noha Sheldrake szerint ezek a morfogenetikus terek nagyon személyre szabottak, emellett beszél kölcsönös befolyásolásokról és kollektív erőterekről is, amelyekhez hozzá vagyunk kötve, s amelyek hatással vannak ránk. Korunk több gondolkodója, mint például László Ervin vagy Peter Russell továbbfejlesztették ezt az elgondolást egy olyan „mező” elméletével, amely az emberiség körül és az emberiség révén is létezik. Ez a mező „megőrzi” az emberiség összes megnyilatkozásának mágneses lecsapódását, s ezáltal meghatározza, milyen lépéseket kell az emberiségnek a jövőben megtennie.

Levonhatjuk a következtetést, hogy az erőtérnek formaképző befolyása van azokra a dolgokra és lényekre, amelyek kapcsolatba kerülnek vele. Minthogy minden embernek és minden élőlénynek megvan a maga „kis” erőtere, nem nehéz elfogadni azt a képet, miszerint a hasonló erőterek összekapcsolódnak.

A gnosztikus tanokban a felemelkedés, tündöklés és aláhanyatlás természetéhez tartozó nagy, kollektív erőtereket a tizenkét természeti eonnak is szokták nevezni. Ezek a zodiákushoz kapcsolódó sugárterek alkotják a tizenkét részből álló állatövet, melyek mindegyike váltakozva és egyszerre is, a maga módján befolyásolja az ember viselkedését. A gnosztikus gondolkodásban szó van emellett egy „tizenharmadik eonról” is. Ezzel a természetünkön abszolút kívülálló erőtérre utalnak. Ebben az erőtérben összpontosulnak az örökkévalóság erői, vagyis Krisztus Világossága, és körülveszik az örökkévalóságot keresőket.

Pentagram 2008/4

A teljes cikk megtekinthető itt

 

Megjelent: 2011. december 31.

A téma le van zárva | Vissza a cikkhez | Moderálási alapelvek