Egy út a biztonsághoz, a táplálékhoz, az egészséghez és a neveléshez

Az ember időtlen idők óta vágyódik arra, hogy harmóniában és boldogságban éljen másokkal. A régebbi korokban azt hitték, hogy az isteneknek (vagy a mindenkori hatalmon birtokosainak) emelt monumentális építmények boldogságot hoznak a népnek és szavatolják a jó életet. A mindennapi élet ezért ilyen emlékművek környezetében zajlott. Abban reménykedtek, hogy az isteni, az istenek nyilatkoznak meg bennük.

 

Olykor csupán elvont koncepciókról volt szó, de voltak olyan aktív fáradozások is, amelyeknél az élet minden nézetét figyelembe vették. A filozófusok és a gondolkodók időnként kizárólag építészként működtek. Aztán ismét sokan foglalkoztak nagy lendülettel a „boldogság megszervezésével”, és ezzel az eszményi város elvével. 

Modern társadalmunkat két nagy áramlat alakította, a kommunizmus és a kapitalizmus. Ezek is a boldogság meglelésére sarkalló késztetésből születtek. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez nem sikerült. A kommunista modell azt mondja: „A csoport boldogsága minden egyénre ki fog sugározni, miközben minden egyén teljesen a célnak van alávetve.” Meg kellett azonban tapasztalnunk, hogy a közösségnek és minden birtok elosztásának eme filozófiája - úgy anyagilag, mint nem anyagilag - sok millió ember halálához vezetett. A kapitalista ellenpont a következő magyarázattal szolgál: „A hatalom, a birtok és a termelési eszközök megszerzése hozzájárul az egyéni boldogsághoz. És ha az egyén boldog, akkor a társadalom is az lesz.” Itt még nem vonhatunk végérvénnyel mérleget, de van már elegendő arra utaló jel (gyarmatosítás, fegyverkezési verseny, környezetszennyezés, a Föld élettörvényeinek semmibevétele, az energiaforrások kizsákmányolása, a családok szétesése, a városi erőszak, a neoliberalizmus, a hitelválság…) hogy katasztrofális eredményről beszélhessünk.

Mindkét rendszer a boldogságra és szabadságra való törekvésből, az irántuk való vágyódásból született, mégis eredeti céljuk ellentétébe csapnak át és kényszerbe torkollnak.

Ma bizonyára mindenki felismeri, hogy nagy különbség áll fenn az „igazi egyetlen élet” iránti vágyunk és ama világ között, melyben élünk. Innen fakad az a meggyőződés, hogy mélyreható változásra van szükség. Az emberiség perfekcióra, tökélyre való törekvésében sokáig azt hitte, hogy a haladás az „egyre jobbhoz, az egyre többhöz” vezető logikus mozgás, mely az állatembertől a gondolkodó emberhez, majd az isteni emberhez vezetne tovább. Az ókor és a középkor városai négy nagy problémakörrel találták magukat szemben: önmagukat a rajtaütésekkel szemben megvédő szerződéseket kellett kötniük más kis államokkal, városokkal és uralkodókkal. Intézkedéseket kellett tenniük az éhínség ellen, tehát meg kellet tölteniük a magtárakat és élénkíteniük kellett a kereskedelmet. Kisebb-nagyobb egészségügyi problémáik voltak, és ahogy csak tudták, el kellett hárítaniuk vagy le kellett küzdeniük a pestist, a kolerát és más járványokat. Végül pedig az új nemzedékek nevelésének és képzésének kellett szentelniük magukat, hogy  szavatolni tudják a városállam lakóinak jövőbeni jólétét. 

Tehát arról volt szó, hogy
1. szavatolják a biztonságot,
2. helyesen gazdálkodjanak a forrásokkal,
3. biztosítsák az egészségügyi helyzetet és
4. gondoskodjanak a helyes nevelésről és képzésről.

Vajon 2010-ben mások-e a problémák a fejlődő országokban? A négy alapprobléma mindig ugyanaz marad, függetlenül a helytől, a kortól és a kormányzási modelltől. 

Pentagram 2010/4

A teljes cikk megtekinthető itt

Megjelent: 2010. október 12.

A téma le van zárva | Vissza a cikkhez | Moderálási alapelvek