Gyengéd és erős, mint az élet

Gyengédsége ellenére a fű a legkopárabb, legsivárabb helyeken is zöldell, és nem kell feltétlenül gondozottnak lennie, mint egy tökéletesen nyírt angol pázsitnak. A fű nem ítélkezik: feltétel nélkül megragad minden lehetőséget a növekedésre, persze csak ha akad elegendő víz. Ezért gyakran olyan helyeken is nő, ahol taposnak rajta. Mindazonáltal egyre tovább nő, magot hoz és szaporodik. Mintegy tükröt tartva elénk, ezt sugallja nekünk: „Feltétel nélkül ragadj meg minden életlehetőséget, tekintet nélkül a várható kilátásokra!”
Gyengédsége ellenére a fű a legkopárabb, legsivárabb helyeken is
zöldell, és nem kell feltétlenül gondozottnak lennie, mint egy
tökéletesen nyírt angol pázsitnak. A fű nem ítélkezik: feltétel nélkül
megragad minden lehetőséget a növekedésre, persze csak ha akad elegendő
víz. Ezért gyakran olyan helyeken is nő, ahol taposnak rajta.
Mindazonáltal egyre tovább nő, magot hoz és szaporodik. Mintegy tükröt
tartva elénk, ezt sugallja nekünk: „Feltétel nélkül ragadj meg minden
életlehetőséget, tekintet nélkül a várható kilátásokra!”
Ez szöges ellentétben áll az „először gondolkodj, azután cselekedj”
szemléletmóddal, amelyen a legtöbbünk felnevelkedett. A fű a feltétel
nélküli mostban csírázik, sarjadzik és virágzik. Nem is lehetne
egyszerűbb. Az embernek azonban ehhez bizonyos fokú bátorságra vagy
kalandkedvelő jellemre van szüksége.
Az ember szívében van egy életcsíra, amely éppen olyan idegen a halandó
ember számára, mint a zöld fű a szürke aszfalt számára. Ez hajszolja az
embert mindig a „kultúra” irányába. Megpróbálja a világát összhangba
hozni vele, és tökéletességre törekszik, a paradicsom valamilyen
formájára, ahogyan ő azt elképzeli. A természet azonban nem azon a célon
alapul, hogy kultúrával a paradicsomi tökéletességig műveljük. Csak egy
valami állandó benne: a változás. A természet csak a környezetet adja,
amelyben az ember képes tudatára ébredni örökségének, és feltárhatja
azt. Nem arról van szó, hogy a természet emberét kell tökéletesíteni;
sokkal inkább a csírának kell kifejlődnie. Ehhez pedig az eredeti,
paradicsomi életterület fénye szükséges.
Ez a fény mindenütt jelenlévő, és minden szívhez eljut, feltéve, hogy
nem „aszfaltoztuk” le túl alaposan, vagyis az érzelmeink nem csaponganak
egyik indulatból a másikba. Egy ilyen rétegen ugyanis a fénynek
egyetlen szikrája sem képes áthatolni, és az ige, a mag nem tud
kicsírázni.
Gyakran minket is majdnem ellapít a buldózer, mint a füvet. Ez nem a
belénk vésett archetipikus képek vagy a sors műve, hanem néha a
„haladás” vagy a „gazdaság”, vagy egyéb közkedvelt ideák és rendszerek
győznek le minket. Az önmegvalósítás nyomasztó kényszerében nem
használjuk ki, vagy éppen észre sem vesszük a megszabadulásra kínálkozó
lehetőségeket.
Aki tényleg a megszabadulást keresi, annak minden kis repedést ki kell
használnia az önmegvalósítás páncélján, hogy beengedje a fényt. Az nem
fogja ezeket a réseket eltömíteni a változástól vagy a bizonytalan
jövőtől való félelemmel.
Pentagram 2008/1
A teljes cikk megtekinthető
itt
Megjelent: 2014. március 24.