Gyengéd és erős, mint az élet

Gyengédsége ellenére a fű a legkopárabb, legsivárabb helyeken is zöldell, és nem kell feltétlenül gondozottnak lennie, mint egy tökéletesen nyírt angol pázsitnak. A fű nem ítélkezik: feltétel nélkül megragad minden lehetőséget a növekedésre, persze csak ha akad elegendő víz. Ezért gyakran olyan helyeken is nő, ahol taposnak rajta. Mindazonáltal egyre tovább nő, magot hoz és szaporodik. Mintegy tükröt tartva elénk, ezt sugallja nekünk: „Feltétel nélkül ragadj meg minden életlehetőséget, tekintet nélkül a várható kilátásokra!”

 

Gyengédsége ellenére a fű a legkopárabb, legsivárabb helyeken is zöldell, és nem kell feltétlenül gondozottnak lennie, mint egy tökéletesen nyírt angol pázsitnak. A fű nem ítélkezik: feltétel nélkül megragad minden lehetőséget a növekedésre, persze csak ha akad elegendő víz. Ezért gyakran olyan helyeken is nő, ahol taposnak rajta. Mindazonáltal egyre tovább nő, magot hoz és szaporodik. Mintegy tükröt tartva elénk, ezt sugallja nekünk: „Feltétel nélkül ragadj meg minden életlehetőséget, tekintet nélkül a várható kilátásokra!”

Ez szöges ellentétben áll az „először gondolkodj, azután cselekedj” szemléletmóddal, amelyen a legtöbbünk felnevelkedett. A fű a feltétel nélküli mostban csírázik, sarjadzik és virágzik. Nem is lehetne egyszerűbb. Az embernek azonban ehhez bizonyos fokú bátorságra vagy kalandkedvelő jellemre van szüksége.

Az ember szívében van egy életcsíra, amely éppen olyan idegen a halandó ember számára, mint a zöld fű a szürke aszfalt számára. Ez hajszolja az embert mindig a „kultúra” irányába. Megpróbálja a világát összhangba hozni vele, és tökéletességre törekszik, a paradicsom valamilyen formájára, ahogyan ő azt elképzeli. A természet azonban nem azon a célon alapul, hogy kultúrával a paradicsomi tökéletességig műveljük. Csak egy valami állandó benne: a változás. A természet csak a környezetet adja, amelyben az ember képes tudatára ébredni örökségének, és feltárhatja azt. Nem arról van szó, hogy a természet emberét kell tökéletesíteni; sokkal inkább a csírának kell kifejlődnie. Ehhez pedig az eredeti, paradicsomi életterület fénye szükséges.

Ez a fény mindenütt jelenlévő, és minden szívhez eljut, feltéve, hogy nem „aszfaltoztuk” le túl alaposan, vagyis az érzelmeink nem csaponganak egyik indulatból a másikba. Egy ilyen rétegen ugyanis a fénynek egyetlen szikrája sem képes áthatolni, és az ige, a mag nem tud kicsírázni.

Gyakran minket is majdnem ellapít a buldózer, mint a füvet. Ez nem a belénk vésett archetipikus képek vagy a sors műve, hanem néha a „haladás” vagy a „gazdaság”, vagy egyéb közkedvelt ideák és rendszerek győznek le minket. Az önmegvalósítás nyomasztó kényszerében nem használjuk ki, vagy éppen észre sem vesszük a megszabadulásra kínálkozó lehetőségeket.

Aki tényleg a megszabadulást keresi, annak minden kis repedést ki kell használnia az önmegvalósítás páncélján, hogy beengedje a fényt. Az nem fogja ezeket a réseket eltömíteni a változástól vagy a bizonytalan jövőtől való félelemmel.

 

Pentagram 2008/1

A teljes cikk megtekinthető itt

 

 

Megjelent: 2014. március 24.

Új hozzászólás | Vissza a cikkhez | Moderálási alapelvek