Létezik még egyáltalán valami, ami szent?

Semmi sem szent a világunkban, állapíthatnánk meg, ha pusztán a világban zajló eseményekből ítélnénk. Valóban jogos a kérdés, hogy ez a megközelítés vajon nem csak a fantáziánkon múlik-e? És mégis... amikor egy virág a fényben tündököl a maga teljességében, amikor egy felhőképződmény a színek kavalkádjában fény és árnyék között lebeg a reggeli napsugárban a horizont felett, akkor csodálkozunk és álmélkodunk. Mi érint meg bennünket ekkor? Van ebben valami szent? Amint ennek utánagondolunk, „ez” vissza is húzódik. Elmúlik a pillanat.

 

„Láttunk” valamit. Szemeinkkel, de finomabb érzékszervünkkel is. Hogyan jut ez el eme nagyszerű „szerkezethez”, szemeink geometriájához, mely a látást lehetővé teszi számunkra? A régiek azt mondták: „A szemeket a fényt teremtette”.

Mai tudományunk felfedezte, hogy a halaknak fény besugárzása nélkül, nem fejlődik ki a szemük. Van-e már a fényben valami, ami a szemek geometriájaként fejeződik ki? Másként szólva: vajon a fény közvetít-e egy ideát, hogy az az anyagban megnyilvánulhasson?

Platón Timaios című párbeszédében azt írja, hogy Isten a világot demiurgoszai segítségével teremtette, mégpedig úgy, hogy a számok, az arányok és a geometria legyenek az alapjai. Abból indul ki, hogy a szám, az arány és a geometria a szellemiből áramlik bele világunkba. A Bibliában a Teremtés könyvében Isten így szól a Teremtés első napján: „Legyen világosság - és ím lőn világosság”. A korai templomatyák ebben az első világosságban egy szellemi valóságot láttak, amit lux-nak neveztek, és ez számukra a „tér lelke” volt. A általunk ismert világosságot a szellemi világosság emanációjának, kisugárzásának tekintették; lumen-nek nevezték. Sokat fáradoztak azon, hogy a világosság e két fajtáját megkülönböztessék egymástól. Az egyik a teremtő gondolatait tartalmazza, a másik testszerű megnyilvánulássá változtatja azokat (fény nélkül semmi sem növekszik).

A 13. században keletkezett ezen az alapon egy olyan szemléletmód, amely összekötötte a természettudományos gondolkodás legelső csíráit a vallásos szemlélettel. Az angol ferences rendi szerzetes Robert Grosseteste, aki a középkor egyik legjelentősebb oxfordi tudósa volt, a világosságot „a testiség első formájának” tekintette, amelyből minden keletkezik. Egyetlen pontból kiindulva végtelenül és egyenletesen minden irányban megsokszorozódik, és egy gömböt képez. Sűrűsödéssel a differenciálódás fázisába jut, amely ahhoz vezet, amit a Teremtés könyve „Ég és Föld szétválásának” nevez. Ekkor anyag keletkezik. Az egész anyagi teremtés nem más, mint besűrűsödött világosság. A világosság létrehozza a teret, míg végül elhasználódása után, az általa teremtett világmindenség peremén elenyészik. Kristályos formában, tehát a teremtmények anyagában megmutatja nekünk eredeti szellemi tartalmát.

Grosseteste is két fajtáját különböztette meg a világosságnak: Az egyik fizikai létünk fényévé és anyaggá válik. A másik ezzel szemben a megismerés világossága lesz, ami Isten tisztán szellemi, mennyei teremtményeiben testesül meg.

Hans-Peter Dürr kvantumfizikus és filozófus írja: ha az anyagot egyre kisebb darabokra szedjük, végül nem marad vissza semmi, ami az anyagra emlékeztetne minket. A végén nincsen már anyag, csak forma, alkat, szimmetria, vonzás és kapcsolat. Az anyag nem anyagból áll! … Az elsődleges a kapcsolat, a viszony, az anyag pedig másodlagos.

A matéria egyfajta jelenség, ami csak egy bizonyos, igen durva szemlélődés, vizsgálat esetén válik láthatóvá. Az anyag alvadt forma. Talán azt is mondhatnánk: „alapjában véve csak az marad belőle, ami a szellemihez hasonlít inkább - egységes, nyílt, élő lehetőség. A matéria a szellemiség salakja.” 

Pentagram 2011/2

A teljes cikk megtekinthető itt

Megjelent: 2011. június 27.

A téma le van zárva | Vissza a cikkhez | Moderálási alapelvek