Növessz szárnyakat a léleknek!

Daidalosz, Knósszosz híres labirintusának építőmestere - így meséli a görög monda - tollakból és viaszból szárnyakat készített maga és fia, Ikarosz számára, hogy elmeneküljön a Mínosz király által kitűzött haláltól. Apja figyelmeztetése ellenére Ikarosz túl közel ment a Naphoz. A viasz megolvadt, és Ikarosz a tengerbe zuhant.

Nem tudjuk, hogy Ikarosz miért nem szívlelte meg apja intését: könnyelműségből, szórakozottságból, vagy mert nem volt képes felmérni a veszélyt. Számos festményen ifjúnak ábrázolják Ikaroszt. Vajon a lángoló Nap tündöklő sugarával akart a még tiszta lelke egyesülni? De hiszen még misztikus elragadtatásban sem szabad az embernek átlépnie a számára megszabott határokat anélkül, hogy meg ne égnének szárnyai. Így aztán Ikarosz szabadeséssel a mélybe zuhant. Mégsem Kréta szikláin zúzódott szét teste, hanem az Égei-tenger hullámaiba merült. Nem Hádész sötét kapui nyíltak meg előtte, hanem „az élet tisztító, gyógyító, segítő vize” fogadta be, hogy végigküzdhesse a halhatatlan lelkek birodalmába való folyamatszerű felemelkedés útját.

 

A mítosz szó hallatán nem lenne szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy keletkezésüket csupán a távoli, történelem előtti múltban keressük, bár időszerűségük bizonyára az akkori jelenben is fennállt. Minden egyes korszakban, egészen a mi olyannyira  felvilágosult huszadik századunkig, keletkeznek új mítoszok, felmagasztalva a csataterek, a politika, művészet és tudomány területéről kikerülő hőseiket, a titokzatosság, a természetfölöttiség leplét szőve köréjük. A hajdani, mára már kihalt isteni eget mindig a legidőszerűbb és kicserélhető bálványokkal aggatják tele, melyek most leginkább a felső tízezer, a sport vagy az üzleti élet területéről kerülnek ki. Nekik, a fogyasztás istenének és a hihetetlenül fejlett csúcstechnológiának hozzák manapság az áldozatot.

Miért olyan az ember, amilyen?

Azért, mert mindenkiben két ellentétes természetű ikererő hat. Az eredeti szellemlélek-lény isteni szikráját magában hordva az ember sejti a halhatatlanságát, és sóvárog is egy olyan szabadság után, amelyet mint nyughatatlan kereső itt nem képes megtalálni. Mert anyagban születettként, a dialektika rezgésteréből élve könyörtelenül alá van vetve az anyagi világ törvényeinek, és e törvények összes tulajdonságának. Kétségbeesetten tiltakozik, megpróbálja áttörni a neki megszabott határokat, mégis a foglyuk marad – legfeljebb elvakultan tolja őket tovább maga előtt.

Minden egyes embernek adtak szárnyakat, melyeket  mindenki az értelmének és tudatállapotának megfelelően használ. Vajon valamelyik természetistenhez repül velük, vagy a maga teremtette isteni égbe?

Bárhogyan legyen is: így csak még erősebben ragaszkodik önnön természetalakjához, önrabszolgaságához, és a dialektika árnyékbirodalmában szakadatlanul forgó születés és halál kerekéhez kötözve marad. Mindaddig, amíg meg nem hallja önmagában az eredeti lélek hangját, amely ki akar emelkedni fogságából. Ennek szárnyai aztán eléggé erősek ahhoz, hogy minden akadályon át a Gnózis világosságbirodalmába vigyék őt. Ekkor már hatalmát veszti fölötte a tér és idő, a lét és nemlét törvénye. A döntés tétje tehát: elnyerni a szabadságot Istenben, vagy Isten utánzatához láncolva rabságban maradni.

Pentagram 1998/2

A teljes cikk megtekinthető itt

 

Megjelent: 2012. január 16.

A téma le van zárva | Vissza a cikkhez | Moderálási alapelvek