A művészet hivatása és mágiája

A művészetben ezoterikusan, tudományosan és vallásosan is olyan normákra és értékekre irányulunk, melyek eredetéről a társadalom már elfeledkezett. A művészet a valóság egyik szempontját, a képző és művelő nézetet jeleníti meg az életben. A művészet nem önmagáért létezik. A művészetet mi egy háromtagú lánc egyik szemének tekintjük, melyben művészet, tudomány és vallás egységet képez. A tudomány az eszme, az ötlet: az eszmei tartalom. A vallás az erő, amely az ötlettel egyesül, és megszületik a vitalitás, az életerő. Az életben megvalósuló művészet pedig maga a realitás, a valóság. Mindenki rendelkezik egy bizonyos ideával és erővel. Ezért bizonyos tekintetben mindenki művész is. Művészetével azt fejezi ki, ami ötletként és erőként elvontan létezik benne. A művészettel az absztrakt, az elvont, konkréttá és határozottá válik.

 

A II. világháború utáni években Jan van Rijckenborgh volt a főszerkesztője a Szellemi Iskola „Új vallási tájékozódás” című folyóiratának. Ezekben az években az emberek megkísérelték ismét rendbe hozni a társadalmat és az államot. Hamarosan kiderült azonban, hogy a háború előtti kiindulópontok, értékek és normák többé már nem fogadhatók el. A fiatalság készen állt egy új kezdetre, de cselekvésükhöz még hiányzott az elméleti és gyakorlati alap, és ez különösen a művészet területén volt érvényes. E fiataloknak írt cikkében J. van Rijckenborgh azt fejtette ki, hogy a művészetnek, a tudománynak és a vallásnak milyen helyet kell elfoglalnia a társadalomban.

A művészetben ezoterikusan, tudományosan és vallásosan is olyan normákra és értékekre irányulunk, melyek eredetéről a társadalom már elfeledkezett. A művészet a valóság egyik szempontját, a képző és művelő nézetet jeleníti meg az életben. A művészet nem önmagáért létezik. A művészetet mi egy háromtagú lánc egyik szemének tekintjük, melyben művészet, tudomány és vallás egységet képez. A tudomány az eszme, az ötlet: az eszmei tartalom. A vallás az erő, amely az ötlettel egyesül, és megszületik a vitalitás, az életerő. Az életben megvalósuló művészet pedig maga a realitás, a valóság.


Mindenki rendelkezik egy bizonyos ideával és erővel. Ezért bizonyos tekintetben mindenki művész is. Művészetével azt fejezi ki, ami ötletként és erőként elvontan létezik benne. A művészettel az absztrakt, az elvont, konkréttá és határozottá válik. A mai emberek egymástól elszigetelt léte miatt nincs két ember, aki egyetértene a művészet értékének megítélésében. Ez kultúránk fejlődéséből adódik, amely mindig dialektikus marad: egy külső, művelődés-kultúra.

Kulturális fejlődés: nevelés vagy idomítás?

A kulturális fejlődésben – az adott eszmének megfelelően – az ember tökéletesen egyformává válik. Az ötlet, az eszme apáról fiúra száll, gyakran nemzedékről nemzedékre. Az ezen eszme által befolyásolt fiatalember pedig cselekszik. Úgy látja a dolgokat, ahogyan erre nevelték, vagy „idomították”. Ez az intellektus edzésével keletkezett eszme pedig kormányozza a gondolkodását és az akaratát. Látható, hogy az emberiség nagy része pontosan ugyanúgy cselekszik. Érzékszervei vérállapotának megfelelően észlelnek, de a nevelés és elődei is befolyásolhatják. Primitív ingerek irányítják és mozgatják. Jellege, hajlamai és szelleme határozzák meg az általa képviselt embertípus megnyilatkozását. E műveltségi formák ugyan sokat finomodtak az idők során, de végül is még ma is ugyanazok maradtak.

A kultúra azonban minden területen másképp nyilvánul meg. Mindenkinek megvan a maga „hobbija”. Mindezt tudjuk, ehhez magunk is hozzájárulunk, és felelősek vagyunk érte. Több szempontból sem tehetünk másként, mint amit a vérünk diktál. Ezen az életterületen születtünk, és ennek tartozunk elszámolással is. Véleményünk szerint azonban a kultúrának e formája, a maga művészetével együtt csupán rögeszme és balgaság, mert ez a művészet semmiféle szempontból nem vezethet jóra. A kultúra (műveltség), bármilyen szép is, soha nem lehet megszabadító. Ha házunkban tökéletes összhangban élünk is művelődéskultúránkkal, egy bizonyos pillanatban mégis tudatossá válik számunkra, hogy foglyok vagyunk, és ki akarunk menni, annak ellenére, hogy a legszebb dolgokkal vagyunk körülvéve.

A fordulópont: elmélet vagy gyakorlat?

Egy bizonyos pillanatban így sóhajtanak fel: „Bárcsak kikerülhetnék innen!” Ekkor már tudatában vannak, hogy létük fogság. Olyan ez, mintha egy másik erő, tudás és művészet sürgetné Önöket: a mennyei birodalom ereje, tudománya és művészete. Egyelőre ez az erő még tisztán elvont, mert Önök még nem ismerik tudatosan. Jó tudniuk, hogy ebből az új erőből – az említett háromtagúságnak megfelelően – három sugár árad: egy eszmei,- egy életerő-sugárzás és egy valóságra-törekvés. Ez a három sugár a legmagasságosabb megvalósítására szólít fel minket. Mivel azonban eleinte csak elvont formában nyilvánulnak meg, Önök még nem tudnak megfelelően reagálni rájuk. Ebből keletkezik az az érzésük, hogy elégedetlenek azzal, amit birtokolnak, és amit ez a természet adhat. Emiatt a régi dolgok már nem mondanak Önöknek semmit, kellemetlenekké válnak, és Önök forradalmárokká lesznek.

Ez a pillanat legalábbis akkor következik be, amikor Önök szellemi útkeresőkké válnak. Ez azt bizonyítja, hogy megrekedtek. E helyzetet sokan csak elméletből ismerik. Nekik előbb még be kell fejezniük útjukat ennek az életterületnek a kultúrájában. A mennyei birodalom szellemereje még nem tudja megérinteni őket. Sokan még nagyon is jól érzik magukat kényelmes foteljeikben. A Rózsakeresztesek Igéje számukra a legjobb esetben is csak elmélet. Ezért nem is fordul hozzájuk a Rózsakereszt – nem is teheti. A Rózsakereszt csak olyanokhoz fordul, akikben tudatosult, hogy valamit elvesztettek. Ha megragadja őket ez az emlékezés – az ősemlékezés –, akkor idegenné válnak ezen a világon. De értsék meg jól azt is: ha tökéletesen meg is értik, hogy ez a kultúra soha nem teheti Önöket boldoggá, az még nem jelenti azt, hogy Önöknek ezt a kultúrát tökéletesen el kell utasítani!

Kétségtelen, hogy ebben a kultúrában sok szépség és vigasz van. Szerencsére sok szép dolog van benne, melyeket élvezzenek is bőségesen, ha módjuk van rá. Ugyanakkor azt is újra meg újra fel kell ismerniük, hogy a dialektikus művészet hivatása és mágiája mindig csak az, hogy Önöket a dialektikához kösse. A művészetet ezért csak akkor tudják majd helyesen értékelni – és adott esetben elutasítani –, amikor a „távoli birodalom” erői megérintik Önöket. Mert akkor tudatosulhat Önökben, hogy van valami sokkal szebb, ami messze a dialektikus életen túlra vezet.

A „távoli birodalom” ereje

A modern Rózsakereszt azt mondja, hogy akkor szakíthatunk a dialektikával, amikor a „távoli birodalom” erői megérintenek minket, és felébred bennünk az ősemlékezés. Sokan nem merik vállalni ennek következményeit. Ehhez bizonyára bátorságra van szükség. Amikor az ősemlékezés hívja az embert, akkor új eszme és új életerő érinti meg, amely új valósághoz sürgeti. Ekkor a tömegtől eltérő utakon akar járni. Saját kárából tanulva azt is felismeri, hogy ez az új valóság nem e világ hatáskörében van, hanem a mennyei birodaloméban. Ezt az új valóságot ide, erre a világra nem hozhatják el, mert ez lehetetlen. Mert mindkét valóság szétzúzná a másikat.

Gondoljanak csak Júdásra. Gonosztevőnek ábrázolják, pedig biztosan nem az volt. Júdás valójában egy kiváló műveltségű, szimpatikus ember volt. A tanítványok körében ő volt a legokosabb, és létállapota messze felülmúlta társaiét. Tökéletesen megértette, hogy mit akar Jézus. Míg a többi tanítvány kételkedett, és azt kérdezte, hogy mi történik, addig Júdás teljesen tisztán felfogta azt.

Amikor azonban Jézus azt mondta, hogy „az én Birodalmam nem ebből a világból való”, Júdás mégis azt tervezte, hogy a mennyei birodalmat ebben a világban valósítják meg. Mikor felfedezte, hogy Jézus semmi ilyesmit nem akar tenni, maga próbálta meg Jézust letéríteni az útról, amelyen haladnia kellett, és válsághelyzetet okozva mindent kierőszakolni. Így gondolkodott: „Ha gondoskodom arról, hogy Uramat elfogják, ha a gonosz kinyújtja érte karmait, akkor majd ellent kell állnia, és elő fogja készíteni Izrael királyságát. Akkor majd neki kell a forradalom irányítójává válnia!” Amikor Önöket az ősemlékezés hívja, fiatal emberként különösen figyelniük kell arra, nehogy úgy cselekedjenek, mint Júdás.

Készüljenek fel közös törekvésünkre

A legtöbb egyház földi teokráciát, pap-királyi uralmat akar megvalósítani. Az igaz tanuló azonban nem tesz semmit ebben az irányban. Tudja, hogy ha mennyei testén dolgozik, akkor olyan új életterület, és olyan világ részese, melyben a vallás, tudomány és művészet egységet képeznek. Ez ott másként van, mint itt, amikor a szépség egy festményen keresztül nyilvánul meg, amin megakad az Ön pillantása, és így meg akarja azt ragadni. Nem. A mennyek országában minden maga a szépség és emelkedettség, és minden tökéletesen egymásba olvad. Ám az, hogy ezt tudjuk, még nem juttat oda minket.

A történelem gyakran említ olyanokat, akik azt gondolván, hogy e felismerés a lényeg, kolostorokba és hasonló helyekre vonultak vissza, hogy megéljék ezt az eljövendő világot. A helyes út azonban nem ez. A megszabadulás és megváltás hatalmas folyamata ugyanis közös feladat. Ha egyetlen ember is akad, aki még nem szabadult meg, addig a mennyei birodalom mindenki számára csak valótlanság marad. Meg kell válniuk az olyan gondolatoktól, hogy „Miként szabadulhatnék én meg?” vagy „Hogyan lehetnék én beavatott és megváltott?” Mert az én-t nem lehet megszabadítani.

Az ösvényen való haladás csak közös törekvéssel jöhet létre. Itt, Nyugat-Európában minden az egyénre irányul. Azonban minden mikrokozmosz egyetlen gömbhöz, a Föld gömbjéhez tartozik, amely egyetlen összefüggő szervezet. Az egész életterületünk egyetlen összefüggő lény. Próbáljanak gondolatban hozzászokni, hogy sok lény összessége egyetlen lényt képez. A Föld, Naprendszerünk részeként sokféle életállapotból tevődik össze. Ha ezek közül csak egyetlen is feladná a létét, akkor az egész életterület összeomlana! Mindegyikőjüknek együtt kell működnie, hogy a sokságban és a sokság által bizonyítsák az egy-séget! Rendeljék alá magukat az új emberközösségnek, hagyják, hogy az énjük tökéletesen feloldódjon ebben az új emberiségben, és teljesen elvesszen a másikban. Ameddig az én diktál, addig ezt nem lehet elérni.

Fiatal lényekként Önök még én-ek. És ezzel az éntudattal vágnak neki az életnek. Amikor azonban egy adott pillanatban együtt kell dolgozniuk, hogy közösen valami nagy művet hozzanak létre, akkor kerül először az énjük szorult helyzetbe. Ha azonban sikerül munkájukra, mint közösségi műre tekinteniük, és a közös törekvésre irányulniuk, akkor sokat érhetnek el életük szellemi területein.

Ameddig van olyan ember, aki a magasabb élethez vezető utat még nem találta meg, és nem ért haza, addig a „távoli Birodalom” testvérisége mellettünk áll.

Jelenlegi megnyilvánulásunk első napjától kezdve az emberi élethullám meghatározott számú mikrokozmoszból áll. Egy részük itt, a másik a fátyol túloldalán található, harmadik részük pedig ott, amit a Biblia „külső sötétségnek” nevez, negyedik részük pedig a mennyei birodalomban él. Akkor válnak egésszé, amikor a mondás szerint „kitelik a létszám”, és egyetlen egy sem hiányzik Az egész – mint mondtuk – meghatározott létszámú, amelyben egyetlen kis részecske sem hiányozhat. Az Élet Szerzete ezért szüntelenül együttműködik mindazokkal, akik ránemesedtek arra, hogy visszavitessenek az eredeti hazába. Ezért az örökkévalóság három sugárral dolgozik az idő világában: a tudománnyal (bölcsességgel), a vallással (szeretettel) és a művészettel (tettel). A tudományt, vagyis az eszmét (gondolatot) folyamatosan árasztják az emberiségre; a vallást, vagyis az életerőt állandóan összekötik az emberekkel, hogy ilyen vagy olyan módon végül művészetként ölthessen alakot. Az Egyetemes Tan, az egyetemes erő és az egyetemes szabadkőművesség megszabadítóan hat, és folyamatosan azon fáradozik, hogy az emberiségnek megmutathasson valamit a hatalmas fényből.

Az Élet Szerzete

Néhány ember már születése, vagy fiatalkora óta az önfeláldozás ösvényén áll, vagy attól kezdve, hogy hallott a „távoli birodalomról”. Ők a maguk módján reagálnak a három sugárra. E három módot másképpen királyságnak, papságnak, és az építés királyi művészetének is nevezhetnénk. Ez a három sugár a Szellemi Iskola minden tanulójában jelen van, más-más arányban, teljesen az illető jellegének megfelelően. Azonban mindőjükre igaz, hogy tenni akarnak az embertársaikért! Egyikük filozofikusan, másikuk papi módon, míg a harmadik művészien. Vizsgáljunk meg egy olyan embert, akinél a művészi adottság áll előtérben, és segíteni akar embertársain.

Művészete már nem a dialektikából származik, bár eszközként szüksége van rá, különben nem értenék meg az emberek. A munkás a fénybirodalom formáit, színeit vagy hangjait megmutatva próbálja megérinteni azokat, akiknek segíteni akar. Elhoz valamit a világba az Istenrendből, legyen az vélemény, vagy a szépség egy pillanata, vigasz vagy megváltás. Néha egy műalkotásban mind a négy szempont egyesül. Aki késztetést érez arra, hogy a távoli birodalomból megnyilvánítson valamit, az nem a szépségért teszi ezt, mert a természet szépségét mindig tökéletlennek érzi. Valahol a művészet és a küldetés között egyensúlyoz, mivel munkája mindig „feles”: félig szépség, félig küldetés! Ennek ellenére az ilyen műalkotásokban alkalomadtán mind a négy szempont megtalálható. Az irodalom esetében például könyvet írhat a fénybirodalommal való találkozásának késztetésére, és véleményt alkothat róla. Műve megragadja az embereket a szépség és a vigasz pillanataival, vagy a megszabadulásra való ösztönzéssel. Az ilyen irodalmi alkotásból tehát mindig megismerhetik a negyedik nézetet is: a megváltást.

A hídépítés művészete – avagy: Ne hazudj!

Nagyon sok még a tennivaló! Festők vagy szobrászok mind a négy szempontból különösen sokat nyújthatnak. A muzsikusok – itt elsősorban a zeneszerzőkre gondolok– szintén mind a négy aspektusban sokat tehetnek. Hatalmas mennyiségű az elvégzendő munka! Nyugodtan lehetne beszélni a „hídépítés művészetéről”, egy olyan művészetről, amely hidat ver a „távoli birodalom” és a dialektikus világ között. Amint a fénybirodalom sugara megjelenik az Önök művész-életében, reagálniuk kell. És amikor a megvalósítás sürgetését érzik, ugyanabban a pillanatban képesek felismerni, és véghez is vinni feladatukat. Egyszerűen nem is tehetnek másképp. Azt kell tenniük, amit belső hangjuk diktál. Eközben a legnagyobb bátorságot fogják tanusítani – és sikerülni fog.

Nagyon egyszerű eszközökkel kezdhetik. A világot megmozgató és felkavaró dolgok mindig nagyon egyszerűen kezdődtek. A lehetőséget, amellyel most rendelkeznek, életükben másodszor már nem fogják megkapni. Ragadják meg az alkalmat, most minden lehetőségük megvan. Társadalmi szempontból sem lesz akadálya fejlődésüknek, ha azon az ösvényen járnak, amelyet belső hangjuk mutat Önöknek!

Ha az emberiségnek nyújtani akarnak valamit, akkor együtt kell dolgozniuk másokkal. A jövőben minden alakulás csakis a csoport egységében lesz lehetséges. Önök együtt tudnak hidat verni az átlagember és a fénybirodalom között. Amikor Önök a két életterület, a dialektika és a statika között ívelő hídként szolgálnak, akkor sok ellenállás is támadhat.

És Önök, mint a művészet „befogadói” vagy „fogyasztói”, szabaduljanak meg minden tekintély befolyásától. Éljék át úgy a művészetet, ahogyan az Önökhöz egyénileg szól! Képzeljék el, hogy Rembrandt Éjjeli őrjárat című festménye előtt állnak, és miközben az uralkodó felfogás szerint ez a kép szép, Önök nem is találják annak. Akkor ne hagyják magukat rávenni a hazugságra, és ne hajoljanak meg a tekintély előtt! Ha hazudniuk kellene, inkább térjenek ki a válaszadás elől, vagy pedig mondják meg őszintén a saját véleményüket. Mindenek előtt saját magukkal szemben legyenek őszinték! Ne hazudják, hogy valami szép, amikor nem is találják annak. Ítéljenek szabadon, minden tekintélytől mentesen. Ha nem belülről nemesednek rá, akkor a hídépítés művészetének felismerésében semmiféle tekintély nem tudja segíteni Önöket. Egy adott pillanatban azonban épp a hídépítés művészetét fogjuk felismerni.

Az új művészet mágiája

Akkor végül kibontakozik a művészet mágiája is. Véleményem szerint ez a mágia csak akkor tud majd megnyilvánulni, amikor a háromszög csúcsává válik, melynek alsó szögei az eszme, az egyetemes bölcsesség, és az életerő, vagyis az egyetemes erő. Ha ez a háromszög az ősemlékezés alapján nyugszik, akkor nyilvánulhat meg csúcsán a mágia. Akkor belső tudás és késztetés keletkezik, amely minden lehetséges módon kifelé akar megnyilvánulni.

A megszabadító értelemben vett mágiát tehát nem lehet megtanulni. Ha Önök mégis megpróbálják, akkor máris fekete mágiát űznek. A megszabadító mágikus cselekvést nem lehet megtanulni, annak Önökben kell megszületnie, erre rá kell nemesedniük.

Ha egy művész nem ebből a háromszögből cselekszik, akkor nem jöhet létre hídépítő-művészet. Egy elhivatott művész tehát egyúttal mindig mágus is: művéből hatalmas erő árad ki.

Vannak olyan alkotások, melyekről azt mondják: „Milyen egyszerű, és mégis micsoda erő árad belőle!” Mert a művész mágus volt. Amint egy valódi mágus helyet foglal a zongoránál, amint egy igazi szerző írni kezd, fellép mágikus ereje is. Gyakran nem lehet megmondani, hol, miben rejlik ez, mégis egész alkotásukon átsugárzik. E mágikus erő, amely megérinti szemlélőjét vagy hallgatóját, sokszor több is, mint csupán forma, hang vagy szín. És mindazok, akik megértik a műalkotást, egyként állítják ezt. A hídépítés művészetét ekkor mint új művelődés-kultúrát ismerik fel. Így szólnak majd egymáshoz: „Látja? Hallotta? Észrevette ezt vagy azt? Látta a valódi lényeg felvillanását?” Ezek tehát azok a lehetőségek, melyek a jövő hídépítő-művészetében rejlenek. Lássanak munkához: az egész világ arra vár, hogy döntsenek, és annak szellemében cselekedjenek. Akkor hatalmas dolgok fognak történni a jövőben!

Megjelent: 2006. május 25.