Az ember lényének kettős természete

Az ember lényének kettős természete

 

Ezzel a címmel szeretnénk egy cikksorozatban ismét Hermészt idézni, úgy, ahogyan J. van Rijckenborgh közvetítette az ő „hangját” tanulóinak a Corpus Hermeticumhoz írt magyarázataiban. Hermész, a természet-szülte ember, aki megszabadító ösvényén megkapta az új lélekállapotot, és aki most azon fáradozik, hogy megszője az arany menyegzői ruhát. Egy bizonyos pillanatban aztán megnyilvánul egy új tudatállapot, a hermészi tudat. Amint ez a tudat érezteti magát, előléphet „Pimander”, a mindenütt jelenvaló isteni bölcsesség, a „kezdet Igéje”.

 

HERMÉSZ TANÍTÁSAIBÓL

 

J. van Rijckenborgh

 

A természet összes teremtménye közül csak az ember kettős természetű – állapítja meg Pimander. Az emberi rendszerben egyrészt megvan a halhatatlanság magszeme, a szellemszikra, melyet a szív rózsájának is neveznek, másrészt itt van a halandó emberlény, a természetalak. Rajta kívül nem létezik egyetlen ilyen kettős szerkezetű lény sem. Így keletkezett Isten eredeti fiainak bukása által az a furcsa állapot, hogy a halandó lények miriádjaiban a Szellem magja elkülönült. Az Isten magját hordozó lények miriádjai együttesen Isten gyermekeinek népeként a megszámlálhatatlanok seregévé növekedhetnek. Így megtörténhet és megtörténik, hogy ami egykor hibában és bűnben kezdődött, s az ennek megfelelő következményekhez vezetett, az végül nem várt áldássá, sokkal hatalmasabb dicsőséggé válik, mint azelőtt valaha is lehetséges lett volna.

Azonban az áldás tényleges megnyilvánulásához erős fáradozásra van szükség. Akkor történnie kell valaminek! És ebben rejlik a hatalmas lehetőség, a titok, hogy bukásból, hibából és bűnből áldás lehet, annak bizonyítékául, hogy a Szellem, a szeretet legyőzhetetlen. Akinek sikerül belátáshoz jutni természet-szülte lényét illetően, azt képessé teszik a kettősségtől való megszabadulásra, hogy visszatérhessen eredeti isteniségéhez. Az olvasónak ezt látnia kell, legalábbis ha pillanatnyilag tudatában van két-ségének, azaz egyrészt természet-szülte lényének, másrészt a benne lévő rózsaszívnek, az eredeti igazi embernek.

Ismerje fel megszabadulási lehetőségét, ha rádöbbent, hogy birtokolja a szellemszikrát. Ön mint természetlény személyesen nem bűnös a bűnbeesés vonatkozásában, mert természet-szülte lényként Ön teljesen egy a dialektikával. A hetedik kozmikus terület dolgainak menete a vele összekötött lények számára elkerülhetetlen. A Rózsa birtokosaként Ön csupán alapvető méltatlanságára, léte értelmetlenségére, fogságára döbbenhet rá. Ez az a bűntudat, amelyről az Egyetemes Tan beszél kezdettől fogva: hogy az igazi, szellemi ember rájöhessen jelenlegi állapotára, a fogságára.

A 39. szakasz szerint a bűntudat az, hogy tudatában van abszolút halhatatlanságának, hogy hatalma van minden dolog fölött, s mégis a halandók sorsát kell elszenvednie, mert a végzetnek van alávetve. Hogy előkelőbb minden dialektikus létezőnél, és mégis a dialektika szolgája. A bűntudat annak a tudata, hogy az Atya, aki éberen vezérel engem, bennem van, és mégis a tudatalatti tart rabságban. Ez a bűntudat: és Hermész szavaiból kitűnik, hogy ezt felismeri.

A Hermészi ember ráébred erre a helyzetre, de a legtöbb ember számára a természet keveredése az emberiséggel egy érthetetlenül nagy csoda. Ennek tragikus vonatkozása a nyilvánvaló bukottság, mely mindebben kifejezésre jut, és a bűn, mely ebből adódik. Ennek ellenére a Szellem győzni szeretne, és győznie is kell. E drámai történés folyamán milliószorosan elhasad hát, s ezzel millióknak ad hatalmat arra, hogy újra Isten gyermekeivé váljanak. „Bizony a természet és az ember elvegyülése csodás dolgot eredményez” – mondja a 41. szakasz. Aztán Pimander részletezi a csodát (45): A föld volt a melegágy, a víz az élesztő elem, a tűz érlelte meg a keletkezés folyamatát; a természet az étertől kapta az élet lélegzetét, és így alakította ki a testeket, a látszatalakot az ember formájának megfelelően.

Amikor Pimander emberről beszél, akkor az eredeti, isteni emberről van szó. A természeti emberrel kapcsolatban csak a test vagy a természetalak kifejezést használja. A test az embernek, csak látszata, ábrája! Itt továbbá arra is utal, hogy miként készült a természetalak a haláltermészet asztrál és éteri kiáramlásaiból. Ezt a természetalakot tehát egyszerűen testnek nevezi, ugyanakkor a dialektikus világ ezt hívja „embernek”.

Mekkora tévedés! Ez abból magyarázható, hogy fajtája miatt a természetalak saját élettel és saját tudattal rendelkezik, vagyis élőlény. Önben két élet van: az eredeti élet, és a természetalak élete. Pimander ezt azzal fejezi ki, hogy „az igazi ember az életből és világosságból jön”. Az igazi ember az egyetlen isteni életből lett léleklénnyé, és az egyetemes világosságból szellemlélekké. Itt különös lélekfajtájú érző lényről van szó, mely a Szellemmel áll kapcsolatban. Az igazi embernek tiszta a szíve, sőt, ő a szív. Istenként lakozik a természetalak szívében.

Az igazi ember kétnemű, hímnős, habár külsőleg csak férfi vagy csak nő. A természetalakokat ellenben nemekre választották. A természetalak vagy férfi vagy nő, a lélekember ellenben egyszerre mindkettő, jóllehet külsőleg néha férfiként, néha nőként jelenik meg. Van tehát hímnemű és nőnemű léleklény is, holott nincsenek nemekre osztva. A természetalak azonban, ahogyan mi ismerjük, mindig egynemű jelenség, hogy végtelen tapasztalat és számtalan természetalak-születés segítségével a megmentési tervet ki lehessen vitelezni. A haláltermészetben a szakadatlan felőrlődés és a mikrokozmosz szüntelen újraélesztése miatt mindig fennáll az eredeti életben való részesülés határozott lehetősége. […] Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a minden igazi rózsakeresztes számára érvényes törvény is, hogy „nem kíván hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt neki”. Mert a dialektikus embernél mindig fennáll annak a veszélye, hogy természetszülte állapotának ösztönzésére a dialektikus rend színvonala alá süllyed.

A nemek megoszlásának az újabb természetlények születéséről való gondoskodás a célja, és az élet maga gondoskodik arról, hogy ezek időben újra felőrlődjenek. Így érvényesül a megmentés terve a tapasztalatok szigorú iskolájában. Így lehet bejárni az önismeret útját. Ennek feltétele pedig a természetalak nemekre osztása. Mert emiatt a születés és a halál kereke szüntelenül forog: és az életen átvezető út a tapasztalatok nélkülözhetetlen iskolája – mondja Pimander.

Akit tehát az életnek ezen az iskoláján hajtanak át, s akinek megvan a lelkülete – vagyis olyan szívszentélye, amely együtt tud rezegni a rózsával és amely megnyílt a gnosztikus fénynek –, az egyszer megismeri valódi mibenlétét, és mélyen átérzi saját két-ségét. Az ilyen ember azt is megérti, hogy a halált a természetalak iránti szeretet, és a testbörtön vágyai okozzák, ennek minden következményével együtt.

Látjuk tehát, miként lépett életbe a keveredés és a szaporodás a nemek megosztása által, mint az állatok és növények birodalmában is. Aki ezen az úton jut el az önismerethez, azt a lélekemberiség útjára vezetik. Aki pedig a természetalakhoz ragaszkodik, az tovább bolyong a sötétségben, és a természetes halál lesz az osztályrésze. […] A természetszülte ember csak akkor mondhat le a természetalakról, csak akkor utasíthatja vissza, ha tudatosan vágyik a lélekalakra, és tetterősen törekszik az abba való felmenetelre. Ha azonban a felfelé vezető utat nem keresi vagy nem akar rátérni, s így a hormonálisan meghatározó ösztönök tüze a régi marad, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenül természetellenes fejlődés keletkezik!

Pimander könyvének 48. szakaszával kapcsolatban még egy szempontra kell felhívnunk a figyelmet. E szakaszt ugyanis mindig félreértették, és a Hermészi filozófiában itt valamiféle intést akartak látni: míg a vágy őrületéből keletkezett testet szeretők tovább bolyongnak a sötétségben.

Hermész kijelentését gyakran óvásnak, a földi házasságtól és ennek következményeitől való eltanácsolásnak vették. Ilyesmiről azonban szó sem lehet! Ellenkezőleg. Az ős-Gnózisban megmutatkozik, hogy a nemek elválasztása és ennek a következményei szükségesek a születés és halál kerekének forgatásához. A vágy őrületéből keletkezett testek szeretésénél a dialektikus természet szeretéséről van szó, amiről a 37, 38 és 39-es szakasz beszél, s aminek a halandó természetalak keletkezése lett a következménye. Hogy pedig Ön házasságban vagy azon kívül, a természettől undorodva vagy enélkül, magányosan vagy párosan szembesül ezzel, az teljesen mindegy. Aki a természetalakból ki akar emelkedni, annak az isteni megváltási terv szerint a dialektikus világot mindenestől el kell hagynia, hogy a lélek útjára, a felfelé visszavezető útra térjen.

Ha aztán a mai emberiséget nem hagynák a természet útján normálisan haladni, ha sikerülne ezt az életet meghosszabbítani, akkor az elkerülhetetlenül a véget jelentené. Mert akkor ez a szükségrend az emberiség viszonylataiban rövidesen a természettörvényszerűség színvonala alá süllyedne. A saját természetalak szeretése, a természetalakban való maradéktalan elmerülés, ha ezt az alakot tartjuk „embernek”, az a hiba. Erre hívja fel a figyelmet Hermész a 48. szakaszban.

Ha Ön mindezt megértvén azon gondolkodik, hogyan juthatna élete megtisztításához, ami a megszabadulás feltétele, akkor tudnia kell, hogy a természetalakjában lévő embernek mindig a szíve tisztaságára, a szívszentély hétszeres megtisztítására kell törekednie. Mert a szív bizonyos értelemben a Rózsa lakása. A szívszentély az egyetemes világosság tükre. A szívszentély maga Isten.

Pimander a jelölthöz a szívben beszél. Ezért fog a Gnózis minden igaz tanulója komolyan a szív hétszeres megtisztítására törekedni. Ha az ember a szívszentélyét illetően tisztává válik, ha a jelölt őszintén és állhatatosan törekszik az ilyen tisztaságra, és a világosság ennek következtében beköltözhet hozzá, akkor érzéki életével együtt a gondolkodási élete is teljesen megváltozik. A szív hétszeres tisztulásának aztán a tett világa is megfelel. Akkor ez az ember mindenben tiszta, bármit is tesz. Az emberi rendszer hormonműködése csak ekkor változik meg, és a jelölt csak ekkor lép be az igazi léleknövekedés állapotába, a jónak a területére, ahogyan Pimander mondja.

 

(Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis, I. kötet, 8. fejezet)

 

Pentagram 2009

Megjelent: 2009. október 02.