Az önértékelésről

Az önértékelésről

 

Az ember értéke relatív. Néha Istennek tekintik, néha pedig egy utolsó kis rovarnak, ami boldog lehet, ha nem tapossák el. E két véglet között található az emberi tulajdonságok bősége: bátorság, önértékelés, öntudat vagy szerénység, szolgalelkűség és alázat…

 

Néha úgy érezzük, hogy egy – életnek nevezett – áramlat két partja között sodródunk oda-vissza. Ezt az áramlatot soha nem látjuk a maga valóságában, és mindig valami nagyon elvont fogalomnak gondoljuk. Néha a „méltatlanság és szerencsétlenség” fogalmát társítjuk hozzá, máskor az igen kecsegtető „kiválasztott és szerencsés” szavak lebegnek a szemünk előtt.

E kettő között van a félelem és a reménység. Születésünkkel egy olyan vágányra kerülünk, olyan vonatra szállunk, melynek sokak életében egyetlen célja van: a szociális biztonság. Megkapjuk a cél eléréséhez szükséges csomagot. Mégsem mindig járunk sikerrel. A földi lét három adománnyal jár: kapunk egy testet; egy lehetőséget, hogy tudatunk legyen; és egy lelket, amely motivál minket. Emiatt nagy elvárások elé állítják az embert.

Mindegy egyes újszülöttől azt remélik, hogy majd megjavítja a világot. Ez azonban még senkinek sem sikerült. Ebből a szemszögből szeretnénk háromszoros indulótőkénket megvizsgálni. A test ugyan egy csodálatos eszköz, melynek azonban, mint tudjuk megvannak a maga sajátosságai. Elég gyakran járja a maga útját, általában a lehető legrosszabb időzítéssel lesz fáradt, beteg vagy hal meg. Anyagi megjelenési formánk kiszámíthatatlan marad. Shankara, egy 7. században élt hindu tanító az embert mint egy „zsákot” írja le, amely tele van csalóka porral és szeméttel, egyúttal azonban hozzá is fűzi: „Mikor a test életre kel […] az ’atman’ tapasztalati eszköze lesz.” Testünk nyilvánvalóan olyasvalami, amit adományként kapunk, hogy ezzel valami különlegeset vigyünk véghez.

A „tudás” fogalma alá tartozik minden tudomány és tapasztalat, amelyet az emberiségről a mai napig összegyűjtöttek és ránk hagyományoztak, a savoir vivre, az életművészet. Röviden: „a tapasztalat az a gyűjtőfogalom, melybe az összes butaságunk beletartozik.” Ezt a ’summát’ kapjuk útravalónak abban a reményben, hogy ebből valamit majd tanulunk.

De vajon így történik ez? A nagy állandó minden történelemkönyvben: a háború. A világtörténelem megannyi csatája után már általánosan elismerik azt a végkövetkeztetést, hogy a háború értelmetlen, és nem vezet megoldáshoz. De e szerint cselekszünk-e? Egy belga katonai temetőben találkoztunk az alábbi sírfelirattal, amely Albert Einsteint idézte: „Nem tudom, milyen fegyverekkel vívják majd a Harmadik Világháborút. A Negyediket viszont tudom: botokkal és kövekkel.” Ez így áll a síron, és nem tudni, vajon hány síron állhatnak szerte a világon hasonló feliratok. De ebből a szemszögből nyilvánvalóan minden tudás és tapasztalat tudatunk egy szerkezeti korlátjába ütközik.

Mi hajt bennünket, hogy így viselkedünk – hiszen a tudásunk megvan. Mi hajt minket…? A kérdésre a válasz nem más, mint a születéskor kapott harmadik útravalónk: a lélekadomány. Mi lelkesít bennünket? Felületesen szemlélve, az előzőekben tárgyaltakon túl nem kell túl messze keresgélnünk. Hogy mit teszünk és mit nem, azt személyiségünk szükségletei, ambíciói és lehetőségei határozzák meg. Itt nagy szerepet kap a kollektív tudat. A társadalmi - kulturális - gazdasági környezet minden újszülöttnek kiosztja a szerepét, és elvárja tőle, hogy kapott tehetségét magasabb szinten hasznosítsa. Vannak-e jelek arra vonatkozólag, hogy ez így történik? Az emberi faj vívmányait nem szabad alábecsülni. De honnan tudjuk, hogy a mai atléták valóban erősebbek és gyorsabbak, mint a régi idők sportolói. Valóban többet tudunk elődeinknél, vagy ugyanazokból az építőkockákból egyszerűen más kombinációkat állítottunk össze? Biztosak vagyunk-e abban, hogy valami újat hoztunk létre, hogy van új a Nap alatt?

Attól függően, hogy milyen társadalmi elvárásoknak felelünk meg, áll össze bennünk saját, egyéni értékünk érzete, külső és belső értékítéletünk. A megfelelő eredményekből végül egy önkép áll össze, egy tudat, egy Én. Az Én kapcsolatba lép a kollektív tudattal és követelményeket támaszt. Az úgynevezett önérték, amelyről eddig értekeztünk, egy fiktív, nem létező tőkéhez hasonlítható. És mivel sem az anyagtesttel ellátott személyiségünk, sem a tudásunk, sem pedig a lélekerőnk nem volt képes azon elvárásnak megfelelni, hogy „jobb világot” hozzunk létre, értékmérőnk hamar a nullpontra süllyedhet. Komplexusok, a kudarcoktól való félelmek és depressziók alakulnak ki, az ember alkoholhoz, drogokhoz vagy a cyber térhez, a virtuális kalandozásokhoz nyúl segítségért, elmenekülve ezzel a kemény valóság elől.

De vegyük azt, hogy valami újat találunk a Nap alatt. Világunkban semmi sem megy veszendőbe. Minden fejlődés elvezet egy ponthoz, ahol lehetségessé válik egy új horizonthoz való áttörés. Ott a világból való mindenféle menekülés átpolarizálódhat egy új kutatássá, a világ kutatásává annak szándékaival és lehetőségeivel együtt. Egy ismert axióma szerint: az ember kétszeres és két természetrend létezik: a megszokott, földi természet és az úgynevezett mennyei birodalom, amelyet mozdulatlan királyságnak is neveznek. Ennek megfelelően két lélekkel vagyunk ellátva. Egyik az állati, más néven vérlélek. Mindannyian ezzel születünk. Ezzel egyengetjük utunkat a világon, a társadalmon és embertársi és természethez fűződő kapcsolatunkon át. Ha felserdültünk, utunk nagy részét magunk határozhatjuk meg. Természetlelkünk lehetővé tesz számunkra egy tanulási folyamatot, amely a másik természet rendjének felfedezéséhez vezethet.

Ha eddig a pontig eljutunk, innen egy másik vezetőt kaphatunk. Ezt „lelkiismeretnek” nevezzük. Ez bennünk egyfajta mentalitásra, viselkedéskódra vonatkozik, amely nem magyarázható a neveltetésünkből, hagyományainkból, tanulmányainkból, habár nyilván vannak kapcsolódási pontok. Így például szem előtt tartjuk mindkét világ szabályait: Ne ölj! De a lelkiismeret, mint a magasabb szint hangja néhány oktávval felette van annak, amit eddig megszoktunk. Amit a lelkiismeret mond, inkább valamiféle magától értetődő dolognak hangzik, valami olyannak, amit mindig is ’tudtunk’, valaminek, ami csírájában mentes mindenféle etikai normától. Ez egy új fény bennünk, melyet még gyakran eltakar az értelem sötétsége. De az örökkévalóság türelmesen várakozik. Egyszer csak felfedezzük a másik program igazi hangját. Ez aztán a régit több helyen megkérdőjelezi, majd kiegészíti és felülmúlja. Ez az öntudatban a következő kérdéssel kezdődik: Ki vagyok én? Itt megjelenik a gondolat, hogy többek vagyunk, mint elődeink másolatai, akiktől a sok útravalót kaptuk. Felfedezünk magunkban valami eredetit, egy különös saját értéket, ami nagyobb, mint amit az Én valaha is magában foglalhat. Ez először csak egy sejtés, ami azonban egy útkereszteződés elé állít bennünket.

Minden tudásunk és hitünk tehetetlenségének felismerése szerénységhez és alázathoz vezethet minket. A csendbe vezető, meditatív életszakaszba, a sivatagi fázisba érkezünk. Ez lehetőséget ad arra, hogy a tehetségünket, kapott útravalónkat minden frusztrációnkkal együtt elföldeljük és ugyanakkor megkapjuk az esélyt, hogy ebben a csendben az újfajta értékeket valóságnak érezzük. Ezáltal egy élő, megújító fázisba kerülünk. Új érzékelés alakul ki, amely nem az érzékszervek játéka, egy új, nem az értelem által eltorzított tudat, hanem egy új, a társadalmi nyomástól és saját érdekeinktől mentes motiváció.

Mélyen a sivatag homokja alatt egy forrás buzog, amely az élő valóságra akar ébreszteni minket. Általa a passzív visszalépés – az alázat, a legkisebb ellenállás útja – aktív alázattá virágozhat, egy addig ismeretlen hajtóerővé, a szolgálatkészséghez. A befelé vezető ösvényen felismerjük a természetes képességek határait, ezeket elfogadjuk és a szükséges minimumra redukáljuk. Az aktív aspektus a képességeket az újonnan felfedezett valóság szolgálatába állítja. Ez az új tőkénk, mely a régi újra-lelkesítésével épült, akármilyen gyengének és törékenynek is tűnt az.

 

Pentagram 2009

Megjelent: 2009. október 02.