Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

Elektronikus folyóirat

Zen-művészet – a megismeréshez vezető kapu


Zen-művészet – a megismeréshez vezető kapu

 

Jesús Zatón

 

Egy tudós egyszer meglátogatott egy japán mestert, hogy a Zen-filozófiát tanulmányozza. A mester meghívta, hogy teázzon együtt vele. Amikor vendégének kitöltötte a teát, a színültig telt csésze ellenére, a legnagyobb nyugalommal tovább öntötte az italt. A tudós gondolataiba mélyedve szemlélte a terített asztalt, amikor hirtelen észrevette a történteket, és felkiáltott:

Kérem, hagyja abba! Hiszen már tele van.

 

A mester ekkor így szólt: Amennyire tele van ez a csésze, úgy vagytok ti is színültig véleményeitekkel és spekulációitokkal. Hogyan is taníthatnálak meg benneteket a Zen-re, ha először nem ürítitek ki a fejeteket?

 

A Zen egyik alapelvét annak szükségszerűsége képezi, hogy minden véleményünket, spekulációnkat, meggyőződésünket, előítéletünket, frusztrációnkat és beteljesületlen vágyunkat lerázzuk magunkról. Ez azt jelenti, hogy megszabadítjuk magunkat minden dualizmustól és az ellentétek (mint a jó-rossz, helyes-helytelen, szép-rút) korlátaitól, hogy a valódi lény eredeti természete újra megjelenhessen.

A Zen-Buddhizmus abból a tényből indul ki, hogy a világot – teljes valóságában – képtelenek vagyunk érzékelni. Pusztán egy tévútra vezető ál-valóságot élünk át, melyet egy ál-lénnyel – saját énünkkel – teremtünk meg. A világ kettős (duális) érzékelése tehát egy illúzió, amely abból a szellemi tudatlanságból ered, amibe belesüllyedtünk.

A Zen-ben a tudat valódi természetét a „megvilágosodás” képezi. Ha mégsem ez az állapot jellemzi,  az csakis annak tudható be, hogy a vádaskodó gondolatoktól, téveszméktől és negatív érzelmektől még nem szabadult meg. A Zen ezért azt hirdeti: a „megvilágosodás”, a „felébredés”, vagy az „éles” tudatállapot eléréséhez az emberi szellemnek a teljes szabadság és a tökéletes üresség állapotában kell lennie. Ez az üresség minden formától, dogmától, kötöttségtől, életszemlélettől és külső befolyástól való megszabadulást jelent. A cél, hogy előítéletektől mentesen visszatérjünk a szellem eredeti állapotához.

A Szútrákban, Sosan mester, a Bodhidharmát követő harmadik pátriárka, az Igaz hit könyve című művében a következőket írta:

 

A nagy út nem jelent nehézséget azoknak,

akik semmihez sem vonzódnak.

Ha mindkettő, a szeretet és a gyűlölet, hiányzik,

minden világossá és áttetszővé válik.

Azonban a legkisebb megkülönböztetés hatására,

Menny és Föld végtelen messzeségbe távolodik egymástól.

Ha meg akarod látni az igazságot,

ne táplálj sem pozitív, sem negatív véleményeket.

A tudatunkban dúló harc helyes és helytelen között

a szellem betegségének oka.

 

A tudat folyamatosan különbséget tesz a személyes én és a többi én, önmaga és a természet között. Emiatt állandóan állásfoglalásra kényszerül, és belebonyolódik a jelenségekbe, a megjelenési formákba, a dualitásba.

Az évszázadok folyamán a Zen kidolgozott egy módszert, mely azt a célt tűzte ki, hogy elvezessen a „megvilágosodáshoz”. Talán helyesebb lenne módszertelenségről beszélni, amely a saját természet vizsgálatán, valamint a gondolatok meditáció általi elcsendesedésén alapul.

Ezután már nem létezik olyan cél, melynek elérésén fáradoznunk kellene, vagy olyan hely, ahová el akarunk jutni, mert a célt már el is értük. A lényeg az, hogy e célnak tudatában legyünk, mégpedig a bensőnkben lezajló folyamatok megfigyelése által. Röviden szólva, a lényeg az, hogy a „valódi embert” itt és most megtapasztaljuk. Azonban, ha nem bízunk abban, hogy ezeket a tapasztalatokat átélve közvetlen megvilágosodást nyerhetünk, vagy ha túlságosan ragaszkodunk a vallás külső aspektusaihoz, akkor a legnagyobb akadályokat gördíthetjük magunk elé – figyelmeztet a Zen.

A prédikációknak és beszédeknek a Zen kevés figyelmet szentel, és azt hangsúlyozza, hogy a megvilágosodás „nagy útja” a valódi természet érzékeléséből áll.

A legtöbb Zen-történetben a szerzetesek nem tanulmányok által, lassanként „ébredeznek”, hanem hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt, egy madárdal hallatára, egy koan* (példázat, feladvány, örök dilemma, amit a mester világít meg a tanítvány előtt – Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótára)

megértésekor, a mester kiáltásának meghallásakor vagy a fejre mért enyhe ütés következtében. Tehát nem ismeretek halmozása a lényeg, hanem a lemondás önmagunkról, a szellem megszabadítása.

A Zen (kínaiul: „Csan”) szó jelentését a „valódi, mélységes csend” vagy a „visszatérés az emberi lény eredeti, tiszta szelleméhez” kifejezésekkel fordíthatjuk le.

A Zen jelentése ezért a most, a pillanat tudatos átélése, mert a pillanatban bontakozik ki az Atman, a valódi szellemi lény.

Ahhoz, hogy a Zen lényegéből valamit is megérthessünk, a mesterek azt ajánlják, hogy először is abba kell hagyni a keresését. Mert minden megvalósításra irányuló emberi törekvés az értelem igyekezete. Úgy is mondhatnánk, hogy az embernek fel kell adnia az önmagán kívüli keresést. Linji mester ezt így fejezi ki:

 

Minden tudatosan átélt pillanat tiszta fénye magának a bensődben lakozó Buddhának a lényege.

 

A Zen által kifejlesztett egyik legfontosabb eszköz a koan. Ez egy olyan gyakorlat, melynek az a célja, hogy a szokásos értelmi funkció megrendítésével a valóságot új módon közelíttesse meg. A logikus indoklás helyébe a koan az alaptalanságot, a képtelenséget és az abszurdot állítja. Mindent felhasznál, ami egyensúlyunkból kibillenthet bennünket, és ahhoz vezet, hogy logikus, racionális mérlegelésünket felhagyva áttérjünk a szívvel való gondolkodásra. A koan arra ösztönöz, hogy ne a logikára és az értelemre bízzuk magunkat. Arra irányul, hogy a tanítványt megszabadítsa a beszédtől és intellektuális fogalmaktól való függőségétől, hogy a valóságot intuíció útján érzékelje.

Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Zen-tanításához nemcsak a paradox és nyilvánvalóan irracionális szóbeli kommunikáció, hanem kiáltások és könnyed ütések is hozzátartoznak.

A Zen-mester, Lin-Csi, Összegyűjtött beszédeiből vett részlet kiválóan illusztrálja ezt:

 

A mester felment a pódiumra, és a következőket mondta: „Ennek a vörös húsnak a tömegében létezik egy hely nélküli, valódi ember. Folyamatosan ki-be lép látószervetek kapuján keresztül. Ha közületek ezt valaki nem tudja: Nézzétek csak! Nézzétek!”

Ekkor előlépett egy szerzetes, és megkérdezte: „Hogy néz ki a `hely nélküli ember?`

A mester lejött a pódiumról, megragadta a szerzetest, és így kiáltott: „Beszél! Beszél!”

 

Tisztán külsőleg szemlélve, e történetben lejátszódó jelenetet képtelenségnek és abszurditásnak tekinthetjük, mégis e szöveg szellemi tartalma nem is lehetne mélyebb értelmű és közvetlenebb.

Amikor a mester arra utal, hogy „Ennek a vörös húsnak a tömegében létezik egy hely nélküli, valódi ember”, tanítványaival azt akarja közölni, hogy a hús takarója alatt a halhatatlan, megvilágosult ember él. Folyamatosan belép az anyagi emberbe, majd újra kilép belőle, mégpedig a szerveken és az érzékszerveken keresztül: a látó-, halló-, ízlelő-, tapintószerveken és az értelmen keresztül. Észlel, és ő maga is észlelhető, mert mindenkor jelen van. A természeti ember azonban ennek nincs a tudatában. Ezért amikor egy szerzetes megkérdezi, hogy hogyan néz ki a valódi, hely nélküli ember, a mester megragadja, megrázza őt, és így kiált: „Beszél! Beszél!” Ezzel azt akarja elérni, hogy a tanítvány felismerje, a valódi ember, akinek beszélnie kell, akinek meg kell nyilvánulnia, őbenne van.

A felébredést lehetővé tevő módszerek közé tartozik a művészet is. Különféle kifejezési formáit használják, mint például a festészetet, a teaszertartásokat, a virágkötészetet, sziklakertek telepítését, a költészetet (Haiku), a mesélést stb. E művészeti formák által átélhetővé válhat a Satori, a „felébredés”. Azonban minden értéküket azonnal elveszítik, ha valaki célnak tekinti őket. Amit tehát mi Zen-művészetnek nevezünk, azt nem kell feltétlenül egy műalkotásnak tartanunk, hanem mindenekelőtt a mindennapi dolgok transzcendens kifejezésének.

Ezért a Zen-művészetben – ugyanazon időszak nyugati művészeteivel ellentétben – a technikai készségeknek nem tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élet valamennyi megnyilvánulását átjáró Egyetemes Szellemmel kapcsolatot, közösséget teremtsenek.

A Zen-festő figyelmen kívül hagyja az esztétikai és formai nézeteket, ehelyett inkább a folyamatosan áramló teremtő erő mélyére akar hatolni.

 

Wan Yu mester ezt a következőképpen fejezi ki:

Magából a festő szívéből emelkednek ki a hegyek és a barlangok.

 

A valósággal, a Taóval való együttműködés folyamán a művész részesül abból a teremtő erőből, mely minden létrehozott dolgot élettel lát el. Egy ilyen állapotban a művész nem elszigetelt „én”-ként jelenik meg, hanem, mint a magasabb rendű valóság kifejeződése. Így tehát látható, hogy a Zen gyakorlata egy olyan eszközt képvisel, mely által a művész a természettel, vagyis a mindenséggel képes egyesülni. A Zen-festő azonban nem kereső, mert jól tudja, hogy semmit sem kell keresnie. Tudata egyetlen cél megvalósításával sem foglalkozik, és – paradox módon – éppen ez által éri el a célját: a kozmikus folyamatossággal való egyesülést.

 

Az egyik Zen-szövegben így olvashatunk erről:

Csak akkor tudtok fákat festeni, ha szemeitek hegyekkel vannak tele, és csak akkor tudtok hegyeket festeni, ha szellemeteket víz tölti el.

 

A Zen-gondolkodásban a víz nem más, mint a hegy, a hegy pedig nem más, mint a fák és a szemek. Az ecsettel festett képek eszközként szolgálnak, hogy elhatolhassunk tudatunk legmélyebb  rétegeihez.

A festő nemcsak fest, hanem egyúttal az ős-csendbe, az ürességbe hatol, ahol a pillantást nem homályosítják el az elképzelések. A Zen-művész kiradírozza, megtisztítja emlékezetét a véletlennek még a nyomaitól is, annak érdekében, hogy újra rátaláljon az eredeti harmóniára. Számára ezért a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy saját tudatát kiürítse, és minden leheletnyi vágyakozást kiirtson belőle.

A Zen-festészetnek – a Koanhoz hasonlóan – az a feladata, hogy sokkot idézzen elő, mellyel a tudat állapota hirtelen megváltozik. A Koanban, mint már említettük, ez a paradoxon, az irracionális révén történik, míg a Zen-festészetben az üresség által valósul meg.

A tele és üres (jin-jang) között fennálló viszonyt a festő munkájának saját elemei tartalmazzák, és az ecsetvezetés hatására válik láthatóvá. Az ecsetvonás képezi a mű dinamikus elvének alapjait, és meghatározza a teret korlátozó, a tele és üres viszonyait meghatározó arányokat. Egy vastag ecsetvonás behatárolja a teret, és a „tele” képzetét kelti. Egy vékonyabb, áttetszőbb ecsetvonás az „üres” megközelítése.

Az üresség utáni keresésben a Zen-művészet egy olyan irányba halad, amelyben minimumra redukálják a formai elemeket. A festmény spontán és közvetlen módon jön létre, kizárva az utólagos belejavítás lehetőségeit. Ez a munkamódszer nemcsak a technika tökéletes alkalmazását követeli meg, hanem a festett dologgal való elmélyült kapcsolatot is, egészében, de részleteit tekintve is.

Az ecsetvonások minden módjának megvan a neve és saját különleges ismertetőjegye. A dörzsölés, nyomás, hígítás, húzás és a laza ecsetvonások beleilleszkednek a művész érverésébe. A Zen-művészetben sohasem a technika a cél. A festőnek a legapróbb részletekig tanulmányoznia kell a természetet, meditálnia kell róla egészen addig, míg a természet belé hatol, s ő belekezdhet művének első ecsetvonásába. A Zen-művész ugyanis azért fest, hogy a satori-t elnyerhesse. Már magának a festésnek a folyamata is satori, hiszen lehetővé teszi a minden élő lényt lelkesítő ritmikus lélegzet felfogását.

A Zen-művész ezért nem utánozza a természetet, hanem hagyja felvillanni annak az egyetemes teremtésben ható eredetét. Az egyetlen és egyedülálló ecsetvonás kizárólag az abszolút ürességben valósítható meg. Világos azonban, hogy egy ilyen üresség nem a tudatalattinak való odaadást, nem automatizmust jelent. A Zen-üresség fegyelmet és az akarat megfeszítését követeli meg.

Az első ecsetvonás előtt még csak az alaktalan üresség létezik. A művész teremtő mozdulata révén az egység sokrétűséggé alakul, a festő pedig minden teremtettel azonosul. A Zen-festőművészet így egy esztétikai törekvésből a felismerés hordozójává válik. Az eredmény pedig egy tükör, melyben az ember felismeri a művész által elért spirituális fejlődést.

 

Pentagram 2009

Megjelent: 2009. október 02.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,

AionHill webáruház fejlesztés - Magento hoszting