Bejelentkezés
Tartalom
Fogalomtár
Mit értenek a rózsakeresztesek azon, hogy...
Fórum
Tanulók nyilvános beszélgetése tanulóságukról
Itt megoszthatjuk egymással - és mindenkivel - a tanulóságunkkal kapcsolatos gondolatainkat...
|
199. | NagyG | 2011. Szeptember 25 20:58 |
Válasz
|
Vannak olyan pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy igen, ezekért érdemes élni. A mai nyílt nap Únyban és az előtte lévő másfél nap „kalandpark” tele volt ilyen pillanatokkal. Sok lelkes munkáskéz és energia kellett ehhez, de gazdagon megfizették az érdeklődők kíváncsi, vagy éppen meghatott csillogó szemei és a kedves szavaik. Úgy néz ki, hogy az Aquarius és az ifjak összefogása nagyon eltalált formákat és tartalmakat szült. És ez csak a kezdet! Kiváló előkészítése volt a hagyományos nyílt napnak, amire többen ottmaradtak az előző másfél nap hatására.
Örülök, hogy részt vehettem ezen a hétvégén, és a magam részéről köszönet az összes résztvevőnek és stábosnak. A konferenciahely ilyen használása olyan új lehetőségeket nyit, amik igencsak reményteliek. :)
|
|
198. | ferkait | 2011. Szeptember 23 09:57 |
Válasz
|
MINDEN ÚT
Minden út, mely lépteti lábunk,
vezessen el a belátáshoz,
hogy törékeny égi kupolánk alatt
vadonunk fái fényoszlopok.
(Fer-Kai)
|
|
197. | NagyG | 2011. Augusztus 27 13:06 |
Válasz
|
A tegnapi kerekasztal beszélgetés után villant be, hogy végső soron létünk és lényünk minden történése, a motivációk, a tudattalan ősképei egyetlen egy mozzanatra vezethetők vissza, még ha ezerszeres tükröződések és áttételek által elfedve is. Ez az egyetlen mozzanat a kizuhanás az eredeti életterületről, vagy köznapi szóhasználatban a bukás. Abból adódóan, hogy a bukás pillanatában megteremtődött a lehetőség a visszatérésre, abban a pillanatban elkezdődött egy hosszú és fáradságos utazás azon lények számára akiket ma embernek nevezünk, de valójában mikrokozmoszok. Az anyagembert is magában foglaló mikrokozmoszba találkozik a véges és a végtelen, az idő és az örökkévalóság. Az aktuális személyiség tudatának a feladata, hogy felismerje ezt a helyzetet, egyébként csak bolyong, hányódik életének felszínén.
Ha viszont helyzetét egyre tisztábban átlátja, akkor olyan esélyt vesz észre, ami messze túlmutat minden képzeleten. Ha rálép a belülről felismert egyetlen ösvényre, ennek minden következményét örömmel hordva és viselve, egyre inkább kinyílik előtte a negyedik dimenzió, a mindenség tudat eleinte piciny ízelítője. A hosszú előkészület után a személyiségcsere csupán egy villanás, a király megkoronázása. Így lesz a tékozló fiúból ismét szeretve visszafogadott eredeti ember, manasz, aki nem kevés tapasztalattal gazdagodva újra elfoglalhatja helyét az örökkévalósági térségek egyikében. Az álom véget ért, bekapcsolódhat újra teljesen az élet áramlataiba.
|
|
196. | ferkait | 2011. Június 01 07:50 |
Válasz
|
A Társalgóhoz is kapcsolódva, történet formájában egy vélekedés a tanuló életéről - viszályról és viszálymentességről, küzdelemről és győzelemről -, ami kívül és belül ugyanaz.
Volt egyszer egy nárciszokkal telenőtt rét, melyet csipkés hegykoszorú övezett. Amikor a nárciszok virágoztak, a fehérbe öltözött tájon messze túl is érezni lehetett az illatukat. A rét közepén egy aprócska tó vize csillogott. A nárciszok egymást taszigálva tolongtak a partján, hogy megpillanthassák a tükörképüket, és kedvükre gyönyörködhessenek benne.
A rét közepére egy ismeretlen növény magja hullt egyszer a magasból. A hegyeken túli világból érkezett a szelek szárnyán, vagy egy vándormadár csőréből pottyant ki. A tó partján megfogant a föld méhében, és egy parányi facsemete hajtott ki belőle. Gyorsan megerősödött, ám egyszer csak megtorpant, mintha nem tudná, hogyan nőjön tovább. A nárciszok úgy látták, hogy ádáz küzdelem zajlik benne, aminek következtében a szára elágazott. A kéttörzsű fa növekedése ezután ismét felgyorsult.
A két rész azonban nem nőtt egyformán, a baloldali sokkal erősebb és terebélyesebb lett. Nem csoda, hiszen mindent megtett, hogy a másik fölé kerekedjen – a közös gyökérből is kíméletlenül magához vonta a táplálékot. Boldognak érezte magát, hogy ilyen nagyra nőhetett, míg a jobboldali rész messze lemaradt.
– Miért csinálod ezt velem? – kérdezte a csenevész törzs.
– Mert ha hagynálak megerősödni, akkor te tennéd velem ugyanezt, és egyszer csak elpusztítanál – felelte a nagyobb.
– El akarsz pusztítani?
– Ha kell, gondolkodás nélkül megteszem. Csak egy csúf kinövés vagy rajtam, amit szégyellek is. Szálegyenes akarok lenni, mint azok a fák ott az erdőszélen – csak náluk is szebb és hatalmasabb. Hadd csodálja mindenki, hogy milyen sudár a törzsem és milyen pompás a lombkoronám!
– De hát nemcsak nekem ártasz, hogy fölém nősz és ilyen sok helyet elfoglalsz a réten! Nézd csak, a nárciszok is mennyire sínylődnek az árnyékodban!
– Mit érdekel engem ez a tolakodó, izgága népség – mondta a baloldali törzs. – A szagukat se bírom… Pusztuljanak innét, ha kevés nekik a fény! Vagy nőjenek ilyen nagyra, mint én! Miért véded őket? Csak nem azért, mert terád is ilyen sors vár?
– Honnan tudod, hogy mi vár rám?
– Hogyne tudnám: hát amit megérdemelsz!
– Ez igaz, de ugyanúgy vonatkozik rád is, mint bárki másra.
– Na, látod! Én mindent megteszek, hogy jobb sorsom legyen – nem úgy, mint te!
– Én is sok mindent teszek, még ha nem is látod – tiltakozott a jobboldali törzs.
– Ugyan már! Te lusta vagy nagyra nőni, de azt sem teljesíted, amit a Nap parancsol. Nem hallod, mit mond mindennap, amikor felbukkan az égen, illetve eltűnik a másik oldalon?
– De igen, én is hallom – bár nem parancsolja, hanem tanácsolja, illetve kéri. Azt mondja, hogy "kövessetek".
– Hát akkor miért nem csinálod? Hiszen tudod, hogy Ő a leghatalmasabb úr égen és földön! Vegyél példát rólam: én minden reggel Feléje fordítom a leveleimet és követem, amerre jár. Este is Őrá nézek, amikor eltűnik a hegyek mögött.
– Én is követem Őt, csak nem úgy, mint te. Nem forgolódással, hanem változással. Arra törekszem, hogy én is nappá váljak, mert akkor én Őbenne leszek, Ő pedig énbennem.
A baloldali törzs szóhoz sem tudott jutni a felháborodástól, de aztán kitört belőle a düh:
– Mit képzelsz, te szerencsétlen! Ő hatalmas uralkodó, te pedig hozzám képest is csak egy szánalmas senki vagy! Jobban tennéd, ha követnéd arcoddal az Ő útját, mielőtt megharagszik és lesújt rád! Még a végén rám is bajt hozol az ostobaságoddal…
A jobboldali törzs hallgatott. Nem ért rá válaszolni, de nem is látta értelmét. A közös gyökerükből – legalábbis abból a kis részből, amit használhatott – a tápanyag többségét átadta az árnyékban sínylődő nárciszoknak. Még a baloldali törzsnek is juttatott belőle, anélkül hogy az tudott volna róla. Ő kevéssel is beérte. Tápláléka javát amúgy sem a földből nyerte, hanem az égből. Azt az eledelt pedig nem tudták elárnyékolni előle közönséges falevelek.
Másnap reggel a baloldali törzs hajbókolva köszöntötte a felkelő Napot, és amikor felhangzott, hogy "kövessetek", feléje fordította leveleit, majd elégedetten nézett szét a magasból. Ő volt a rét ura, mindenkinél nagyobb és pompásabb! A nárciszok között csillogó tó tükrében megpillantotta magát. Szálfaegyenes, terebélyes lombozatú fát látott a vízben, nem egy kéttörzsűt, amelyet satnya elágazás csúfított. Mintha a jövőt szemlélte volna, amikor egymagában uralkodik a tájon. Levelei megreszkettek a csodálattól – a látvány minden képzeletét felülmúlta!
A vízben tükröződő égre sötét viharfelhők úsztak be ekkor. Erős felvillanások és hosszan visszhangzó morajlások jelezték, hogy kitört az égiháború. A szél vadul cibálta a kéttörzsű fa ágait, a villámok egyre közelebb cikáztak.
– Az égi nagyúr megharagudott a szemtelenségedért, te ostoba! És ami a legrosszabb, hogy énrám is szerencsétlenséget hozol! – bömbölte a nagyobbik törzs. – Itt a vég!
A jobboldali törzs azonban csak mosolygott – még akkor is, amikor iszonyú csattanással belecsapott egy villám, és tűzbe borította.
– Nem megmondtam? Még a végén én is veled pusztulok! – siránkozott a nagy.
A másik azonban nagy reccsenéssel lehasadt róla, és aláhanyatlott a tó partján, ahol magasra felcsapó lángokkal égett tovább. A baloldali törzs megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy látszik, megúszta a dolgot, sőt végre megszabadult a másiktól!
– Na, ugye, hogy nekem lett igazam? – hangoskodott.
A földön fekvő törzs csak mosolygott tovább. Aranyszínű lángok nyaldosták, egyre fényesebbé, egyre vakítóbbá vált. Bevilágította a nárciszos rét körüli erdőt és a magasba szökő hegyeket, de még a hazafelé ballagó viharfelhőket is az égen.
A nagyra nőtt törzs egyedül maradt. A másik hamuját későn jött záporeső áztatta, a rét talaja pedig szívest-örömest magába fogadta.
– Eljött az én időm – örvendezett az immár egytörzsű fa. – Olyan leszek, mint amilyen a víztükörben voltam: mindenki által csodált egyenes növésű fa, hatalmas lombkoronával – igazi uralkodója a nárciszos rétnek!
Ám a dolgok másképp alakultak. Hiába egyenesedett ki nagy nehezen, az egytörzsű fa továbbra is féloldalasnak érezte magát. Megmagyarázhatatlan szorongás tört rá a legváratlanabb pillanatokban. Egyedül volt a rét közepén, és egyre inkább gyötörni kezdte a magány. A nárciszokkal sem tudott szót érteni, mert akárcsak ő, mindig saját magukkal voltak elfoglalva. De ők legalább sokan voltak, s nem vették észre, hogy milyen magányosak.
Az egytörzsű fa képe lassan megváltozott a tóban. Rémülten látta, hogy hiába húzza ki magát és rázza meg dús lombkoronáját, a tóból egy mind görnyedtebb és kopaszabb fa néz vissza rá.
– Egek ura! Csak nem a közelgő jövőt látom a víztükörben? És micsoda szörnyűség! Amióta meghalt a társam, akit satnya kinövésnek csúfoltam, nem is hallottam a Nap szavát, ahogy reggel-este azt mondja: "kövessetek". Nem figyeltem rá, nem is követtem járását az égen… de talán még jóvátehetem a dolgot!
Órákon keresztül leste, hol jelenik meg a Nap, de hamuszürke felhők lepték el az eget, és sorjáztak napokig. Tanácstalanul forgatta leveleit, hogy beigazítsa őket a legmegfelelőbb irányba. Riadtan kémlelte a felhőket, melyek a kedélyállapotát is beárnyékolták. Kínos volt, de be kellett ismernie, hogy kimondhatatlanul hiányzik a másik! Fénytelen volt körülötte minden – egyre inkább szomjazott a világosságra. Hiába nyúltak mélyre a gyökerei, közel a tóhoz, szomjúság gyötörte szakadatlan. Levelei sorra lehulltak. A szárazság egyre beljebb, egyre lejjebb húzódott a törzsében, lassan leszivárgott a gyökereihez is.
– Talán mégiscsak neki volt igaza… Napszerűvé kellett volna válnom, hogy ne szenvedjek így a magánytól és a szárazságtól – kesergett. – Bárcsak én is mosolyogva tudnám fogadni a halált, mint a... mint a testvérem!
Nagy szélroham söpört végig ekkor a nárciszos mezőn; a hegycsúcsok közül csapott le váratlanul. Hózáporral jött, de magával ragadta a nárciszok szirmait is, amelyek elkeveredtek a szinte vízszintesen száguldó hópelyhekkel.
Egyszer csak éles reccsenés hallatszott – jajszó követte, amit elnyelt a szél. A vihar gyufaszálként törte derékba a kiszáradt fa törzsét, akárcsak nagyravágyó álmait. A hamuszürke fellegeket is elsöpörte az égről, azután – mint aki jól végezte dolgát – nyugovóra tért.
Nagy fehérség borította be a tájat. A hó elolvadt, de a rét fehér virágszirmokkal volt telehintve. A Nap éppen lenyugodni készült a hegycsúcsok között. Valószínűtlenül nagynak látszott, mintha csak karnyújtásnyira lenne – vörösen izzó testét fák lángerdeje borította.
A nárciszos réten haldokló fa feltekintett rá, és ekkor megpillantotta a testvérét, akinek sudár törzse a Napban gyökerezett. Aranyfényű lángkarjait feléje nyújtotta, és egy izzó napmagocskát hullajtott a mezőre.
A virágszirmok között heverő fa elmosolyodott. Hálás szívvel elfogadta a fénymagot, mielőtt felkapta és karjai közé zárta őt a halál.
(Fer-Kai)
|
|
180. | Karena | 2011. Március 09 21:49 |
Válasz
|
Gyönyörű! Köszönjük :)
Előzmény: 177. | ferkait | 2010. December 17 22:06
Az angyalfejes kopogtató
Élt egyszer egy kis kolduslány, akinek nem volt senkije és semmije. Amióta az eszét tudta, folyton csak vándorolt – eleinte egy csavargóbanda...
|
|
179. | ferkait | 2010. December 19 22:17 |
Válasz
|
Nagyon szívesen - ez "csak" egy hozzászólás volt, tanulósággal kapcsolatos gondolatokkal.
Előzmény: 178. | miklosf | 2010. December 19 19:31
Kedves Fer-Kai!
Köszönjük Neked ezt a szép, elgondolkodtató "mesét"!
Miklós
|
|
178. | miklosf | 2010. December 19 19:31 |
Válasz
|
Kedves Fer-Kai!
Köszönjük Neked ezt a szép, elgondolkodtató "mesét"!
Miklós
Előzmény: 177. | ferkait | 2010. December 17 22:06
Az angyalfejes kopogtató
Élt egyszer egy kis kolduslány, akinek nem volt senkije és semmije. Amióta az eszét tudta, folyton csak vándorolt – eleinte egy csavargóbanda...
|
|
177. | ferkait | 2010. December 17 22:06 |
Válasz
|
Az angyalfejes kopogtató
Élt egyszer egy kis kolduslány, akinek nem volt senkije és semmije. Amióta az eszét tudta, folyton csak vándorolt – eleinte egy csavargóbanda tagjaként, mígnem otthagyta őket, és attól kezdve egyedül járta a világot.
Sokat éhezett és ázott-fázott, néha kicsit jobban ment a sora. A koldusleány feketén izzó hatalmas szemei láttán szívesen nyúltak pénztárcájuk után az emberek, de aztán többnyire elakadt a mozdulatuk. A sötét szemekben olyan mélységek nyíltak, hogy a többség visszariadt tőle. A kislány sohasem követelőzött; akkor sem volt szemrehányás a tekintetében, ha nem kapott semmit. Ettől aztán még kínosabban érezték magukat az emberek, és gyorsan odébbálltak. A szegények szívesebben szóba elegyedtek vele, különösen a gyerekek – ha hagyták őket.
Amikor még a csavargóbandához tartozott, ráragadt a név, hogy "Kopogtató". Társai csúfolták így, mert nem szívesen kopogott be sehová kéregetni, és sokszor maradt olyan éhes, hogy szinte kopogott a szeme az éhségtől…
Egy hideg téli nap alkonyán bekeveredett egy hófödte kisvárosba. Az ablakok mögött kivilágított karácsonyfák álltak, tele csillogó díszekkel és édességekkel. A kislány sokáig bolyongott a zegzugos utcákon, mígnem az egyiken lecövekelt és csak ámult-bámult. Itt már nem szobákba lesett be az üvegen át, hanem a kapukat nézte áhítattal, mert olyan szép kopogtatók díszítették azokat, melyekhez foghatót még sohasem látott. Hol egy oroszlán, hol egy medve vagy kutya szájából csüngtek a kör alakú és ellipszis karikák – nem volt közöttük két egyforma. Aranyozott felületükön sejtelmes táncot lejtettek a lámpák fénysugarai.
A koldusleány éhségét feledve állt; nem tudott betelni ezzel a mesés gazdagsággal. Egyik kopogtatótól a másikhoz csúszkált a járda jéggel borított kövezetén. Tekintete előtt a kopogtatók megnyíltak, és életük fontos eseményeit, legtitkosabb vágyaikat is elárulták neki.
Az utca végén egy ütött-kopott épület állt, de a teteje aranyból volt. A házakat hótakaró fedte, ereszeikről vastag jégcsapok csüngtek. Ez a tető azonban érintetlenül és olyan fényesen csillogott, mintha nem is ehhez a világhoz tartozott volna. Az épület düledező kapuján rozsdás kopogtató látszott. Angyalfej díszítette középen, pufók gyermeki arccal, melyet két oldalon apró szárnyak szegélyeztek. A kis kolduslánynak ritkán volt alkalma tükörben szemlélni magát, de úgy érezte, hogy a pufók arcocska őrá hasonlít. Igen, ilyen lehetett volna ő is, ha nem árván és szegénységben nőtt volna fel, egy csavargóbanda tagjaként! Az angyal nem mesélt magáról semmit, csak mosolygott. A leányból, akit "Kopogtatónak" csúfoltak a többiek, rég elfeledett emlékek törtek föl. Egy meleg és csupa fény szobát látott maga előtt, ahol otthon volt, mint az állandó mosolygás az angyal arcán.
Életében először érzett vágyat, hogy bekopogjon valahová – olyan sóvárgást, amilyet koldustársai arcán látott egy-egy gazdag ház kapuja előtt… Már emelte volna a kezét, amikor észrevette, hogy az angyalfejes kopogtatónak hiányzik a karikája. Annyira belemerült az emlékeibe, hogy fel sem tűnt a hiány! De akkor hogyan fog kopogtatni az ajtón?
Egy vékony hang szólalt meg ekkor mögötte:
– Mit nézel úgy, mintha állna még itt az a ház, ami három évvel ezelőtt összedőlt?
A kolduslány döbbenten hátrafordult. Egy aranyszőke kislány állt mögötte gyönyörű prémkabátban. Kíváncsi tekintete zavart pislogásba csapott át a szénfeketén izzó szemek láttán.
– De hiszen nincs itt semmi… – erősítette meg tétován, miközben egy érdes férfihang harsant fel türelmetlenül:
– Angéla, gyere már! Hányszor mondjam, hogy ne állj szóba mindenféle idegenekkel! El fogunk késni az ünnepi hangversenyről, ha mindenhol megállsz!
A kislány riadtan csatlakozott egy nagydarab emberhez: az édesapjához. A távolból még visszanézett – szinte könyörgően –, azután mindketten eltűntek egy keresztutcában, ahol több járókelő is ugyanabba az irányba sietett.
A kolduslány dermedten állt. A nagydarab férfi a kislányával együtt mintha magával vitte volna az utolsó meleget is. Feltámadt a szél, és kísértetiesen fütyült a házak között. Hangja mintha egyenest a túlvilágról érkezett volna – a pokol legmélyéről, ahová forróság sem jutott. A kapuk kopogtatóin jegesen csillogott a fény. A kis kolduslány még sohasem fázott ennyire; szénfekete szemeiben kihunyni készült a parázs. Meredten nézett arrafelé, ahol eltűntek az emberek, hogy egy fényesen kivilágított hangversenyterem melegében hallgassák a karácsonyi muzsikát, melynek áradása meghátrálásra késztet fagyot és szelet. Most már megállíthatatlanul reszketett. Összeszedte minden erejét, hogy visszaforduljon az épület felé, ami a helybéli kislány szerint rég összeomlott már…
– Istenem, add, hogy itt legyen az a ház! – fohászkodott magában.
És a ház ott volt… kapuján kézmagasságban díszelgett az angyalfejes kopogtató. A pufók arcocskán olyan mosoly fénylett, amit a rozsda sem tudott eltüntetni róla. Apró szárnyai nekifeszültek a szélnek, mely el akarta söpörni őt is, de csak feljebb emelni bírta.
A koldusleány nem érezte már a végtagjait. Csodálkozva látta, hogy keze – mintha önálló életre kelt volna – a karika nélküli kopogtatóhoz nyúl, és megérinti az angyal pufók arcát. Érces harang kondult meg ekkor a magasban. A kapu feltárult; hatalmas fény és melegség áradt ki rajta. A kislány testét megbénító fagy felengedett, és ő úgy lépte át a kapu küszöbét, mint aki végleg hazaérkezett.
Egy csupa fény palotában találta magát; az előtérből pompás aranylépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső tetején egy hatalmas angyal állt, akit tündöklő fény övezett. Mosolyában a kis koldusleány anyjára és apjára ismert, meg saját magára.
A gyermek, akit társai "Kopogtatónak" csúfoltak, most tudta csak meg, milyen az igazi éhség és szomjúság! Szaladni kezdett felfelé a lépcsőn, de nem is lépett, hanem szinte repült a fénybe, az angyal ölelésre tárt karjai közé.
(Fer-Kai)
|
|
176. | aranyhorda | 2010. November 22 17:03 |
Válasz
|
nem tűnt el, csak átalakult
Előzmény: 175. | Petruss | 2010. November 22 14:12
:) Ki látta az Iskola Fórumát? ;)
Eltűnt...
|
|
175. | Petruss | 2010. November 22 14:12 |
Válasz
|
:) Ki látta az Iskola Fórumát? ;)
Eltűnt...
|
|
174. | aranyhorda | 2010. November 19 14:06 |
Válasz
|
höhöhö, egyetértek
de akkor miért érzel különbséget önmagad és azok között, akik ugyanezt mondják
ez nagyon szépen hangzik, csattan is, bár nincs tenyér
Mi az, hogy járni?
Az Út.
Előzmény: 173. | Petruss | 2010. November 18 16:37
- Mi az Út?
- Járj!
|
|
173. | Petruss | 2010. November 18 16:37 |
Válasz
|
- Mi az Út?
- Járj!
Előzmény: 172. | aranyhorda | 2010. November 18 11:34
Egészen pontosan mit értesz te megvalósításon?
|
|
172. | aranyhorda | 2010. November 18 11:34 |
Válasz
|
Egészen pontosan mit értesz te megvalósításon?
Előzmény: 169. | Petruss | 2010. November 17 20:28
Így van, mindenkire szükség van, mindenki a tudati spirálnak arról a részéről szól, vagy keres, ahol épp áll. Az út tovább felfelé, (vagy akár visszafelé is) nyitott - ha nyitott.
|
|
171. | aranyhorda | 2010. November 18 11:09 |
Válasz
|
ez nem hasznosság kérdése, Péter, és nem is tájékozódásé. Ha valami áll, üt és lényeges, akkor teljesen mindegy, hogy honnan jön. Tájékozódni a tescoban szoktak, hol lehet kutyakaját venni, itt másról vanm szó.
Semmi más nem sugároz erőt, csaki az, ami Igaz, és ha igaz, baromira mindegy, kitől van.
Előzmény: 169. | Petruss | 2010. November 17 20:28
Így van, mindenkire szükség van, mindenki a tudati spirálnak arról a részéről szól, vagy keres, ahol épp áll. Az út tovább felfelé, (vagy akár visszafelé is) nyitott - ha nyitott.
|
|
170. | Petruss | 2010. November 17 20:29 |
Válasz
|
Néha én is :) De jólesik utána észrevenni :)
Előzmény: 168. | gogesmagog | 2010. November 17 17:03
Ez vagyok én. :)
|
|
169. | Petruss | 2010. November 17 20:28 |
Válasz
|
Így van, mindenkire szükség van, mindenki a tudati spirálnak arról a részéről szól, vagy keres, ahol épp áll. Az út tovább felfelé, (vagy akár visszafelé is) nyitott - ha nyitott.
"A tévedése tényleg abban áll, hogy intellektális, és szörnyen elitista"
Ez ihlette amit írtam :)
Egyébként hasznos, mint minden, de a tájékozódáson túl, a továbblépéshez szükséges ERŐT kevesebb helyen kapjuk meg. Szórakoztatni, szellemi gyönyört nagyon könnyű okozni: felrázni, felébreszteni és onnan tovább vezetni már sokkal több erőt igényel.
Az is érthető, hogy mindenkinek más-és más tanító, tanítás az aktuális.
Épp a fenntiek miatt :)
Előzmény: 167. | aranyhorda | 2010. November 17 13:58
Még egy dolog ami szerintem lényeges. Én például minden tévedése vagy részemről nem szimpatikus írása,stílusa ellenére magától értetődőnek tartom, hogy J.V.R hierofans, bárhogy tekintenek...
|
|
168. | gogesmagog | 2010. November 17 17:03 |
Válasz
|
Ez vagyok én. :)
Előzmény: 164. | Petruss | 2010. November 16 23:51
"Spirituális intellektualizmus" :)
|
|
167. | aranyhorda | 2010. November 17 13:58 |
Válasz
|
Még egy dolog ami szerintem lényeges. Én például minden tévedése vagy részemről nem szimpatikus írása,stílusa ellenére magától értetődőnek tartom, hogy J.V.R hierofans, bárhogy tekintenek rá a csürdöngölősök vagy a birodalmisták.
Azt, hogy valaki Krisztus-tudatról ír, vagy Atmanról, egyebek, az nem feltétlenül a legmagasabb színvonal,hanem csak az, ahonnan a megismerés kezdődik.
Ehhez elég sokan elértek,Hamvastól Tolléig, miért ne lehetne Los Anegeles is tizstában ezzel. Ha valaki intenzíven abban a kérdésben kérődzik, szerinted véletlen?
A tévedése tényleg abban áll, hogy intellektális, és szörnyen elitista, mint egy mai magyar nábob, aki forradalmat csinált a wc-ben, ettől függetlenül mindennemű megismerés, amin úgymond alapja "visszacsatoláshoz" az, hogy van a középpont,és van ami nem középpont.Van a Teremtő, és van a teremtett.
Ezt a legmélyebb katarzisban is áttélheti valaki, és ettől kezdve személyiségének megfelelően nekiáll megvalósítani, de ez nem azt jelenti, hogy végez is vele. Ha L.A. ezt felismerte, és most nem jött neki össze, mert megakadt egy hjszálban, összejön neki legközelebb.
Előzmény: 162. | Petruss | 2010. November 16 23:37
A metafizikai tradícionalizmus a "tökéletes elméletek" egyike :)
Benne van a nevében: METAFIZIKAI, vagyis odáig nagyszerű, hogy a "fizikain túli", de mégsem szellemi....
|
|
166. | aranyhorda | 2010. November 17 13:47 |
Válasz
|
Most azon túl, hogy tanuló vagyok és nem szimpatikus nekem egy ultrajobboldali vagy legitimista vagy bármilyen szövetkezet, Te miből gondoltad azt, hogy szóba áll veled egy olyan fazon, aki önmagát is mesternek tartja,és ezt ki is nyilvánítja a különállásával?
Máskülönben ahogy szemezgettem a folyóirataikban olvasottakból ők maguk is megvalósításra törekednek. Nem értem, hogy honna veszed azt, hogy mellőznék a megvalósítás valamilyen formáját?
Néznek tv-t?
:))
Előzmény: 163. | Petruss | 2010. November 16 23:44
(Bátorkodtam ezeket 6-7 éve levélben megírni L-A.-nak, alaposabban kifejtve
miről szól(na) egy szellemi iskola, a megVALÓSítás és ehhez képest milyen az, amikor csak állunk a...
|
|
165. | aranyhorda | 2010. November 17 13:42 |
Válasz
|
Lehet, bár én nem ismerem L.A. véleményét a Szellemi iskoláról(ellentétben az egyik munkatársa vagy tanítványa véleményét)
Nem hiszem ugyanakkor, hogy ilyen mereven szétválaszthatók lennének ezek a területek.
A Szellemi Iskolában derengve és gnosztikus irodalmat olvasgatva is lehet meg nem valósítani, és a tradíciót -nem -izmusként-, megismerve is lehet Valóságot megismerni.
Nekem nem hiteltelen.
Amit én megértettem ebből az írásból az pontosan egyensúlyban van akár ennekaz iskolának, akár más hiteles szellemi közvetítőnek a tanításával, méghozzá a megértés szintjén. Máskülönben a metafizika nyelvén ugyanarról szól szerintem, amit Nagy G. írt.
(Nem mellesleg, szerintem hitelesebb, mint Rijkenborgh írása arról, hogyan ment bele a lélek hús vér szörnyetegekbe, és a végén hogyan segített a magasabb rendű hollandus kultúra a tasmánon azzal, hogy megszüntette.)
Nem tanokkal és tanítókkal van nekünk dolgunk, vagy bajunk, hanem azokkal a részletekkel, amit egy gyökeret felismerve azután ezek eltévednek a sajátos kis labirintusaikban.
L. A. ezen írása szerintem jó, az már kevésbé tetszik nekem, hogy ezt azután leképezhetőnek tartják egy olyan fikció, mint az állam megteremtésére.
Van, aki a magyar tradicióra indul be. Ugyanaz a gyökere, mint ennek, vagy a miénknek, de amikor elszáll abba, hogy mindenen elélvez, ami a magyar hagyományból oda-és vissza fut, és bárki bármit írhat a mestereik közül, akár az ellentétét is annak, amiről szólna, akkor már nem "az"
Máskülönben én nem kerestem, hogy na, idézzek egy , a Gáboréhoz hasonló szöveget, csak éppen ezt olvastam , és megfeltettem.
Én egyébként formájukban sokkal kevésbé szeretem az úgynevezett gnosztikus szövegeket. Nekem egy Alkímiai mennyegző sokkal zavarosabb, vagy egy Pistis
Szófia(höhöhö), azon túl, hogy a magyarázataik érthetővé teszik számomra, tény, hogy a nyelvezet sokat eltakarhat a lényegtől.
Ez hozzám közelebb áll.
Tömörebb és kifejezőbb.
Ennyi meg egy bambi.
Előzmény: 162. | Petruss | 2010. November 16 23:37
A metafizikai tradícionalizmus a "tökéletes elméletek" egyike :)
Benne van a nevében: METAFIZIKAI, vagyis odáig nagyszerű, hogy a "fizikain túli", de mégsem szellemi....
|
Tanfolyam
Kereső
Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!
Jelképtár
|
