"Ha aztán valaki a csalódások végtelen sora után a tapasztalás szomorú útján a természethez kötött életében megreked, akkor megtörténhet, hogy megújulásra, megszabadító kiútra kezd vágyni, vagyis valami üdvrevágyás-szerűség fejlődik ki benne, egy ösztön, hogy valamiféle üdvöt megragadjon és megvalósítson önmagának, hogy kimászhasson a halál gödréből.
..természetszülte lényének szívében dúl és forr, az száz százalékig vágy, kívánság! Ebben pedig minőségileg a legmagasabb az üdvrevágyás.
Ha a szívet az ősidőktől fogva a szeretet szentélyének nevezik, akkor itt arról a szívről van szó, amely életerőre, életbőségre, életlehetőségre készült fel, ami joggal nevezhető szeretetnek. Ami pedig a szeretetnek e magas színvonala alatt van, az a vágy és énközpontúság állapota, mert kezdetben az ember az üdvöt is önmagának kívánja.
Ami a dialektikus természetben ennek a szeretetnek a színvonala alatt nyilvánul meg, az a vágy valamely állapota. Az igazi szeretet, mely méltó erre a névre, a dialektikus természet lényében nem található meg. Mert az igazi szeretet magasabb rendű dolog, és az igaz élethez, az új élethez tartozik.
Szívét a dialektikus ember a kívánkozás tanyájává tette, lássák be ezt világosan! Belsejében az énösztön tüze lobog, holott a szív arra lenne hivatott, hogy a Szellem - a bennünk lévő Isten - lakása legyen, az Istené, aki az ősatomban lehetőség formájában van jelen.
Aki aztán szívét újra az Ő szolgálatának akarja és tudja szentelni, az ezután a főszentélyt is meg tudja nyitni..
..meg tudja fontolni a lényeges dolgokat, mert a megújult szívből születik meg a Merkúr-tudat!
Ebben az szükségességben botlik meg a világ. Látják ugyan a káoszt és a zavart maguk körül, látják a világot elsüllyedni, és az én felveti a kérdést, hogy „Hová vezet mindez?”. Hatalmas energiával, bevetéssel és erővel kísérleteznek, de végeredményben semmi sem sikerül, mert az ember elfelejti megtisztítani és a szolgálatnak szentelni a szívszentélyét."
Rijckenborgh
|
