Az új ember magányossága

Könyvajánló > Dei Gloria Intacta (jelenleg nem rendelhető)

A Rózsakereszt Rendjének beavatási misztériuma - ahogyan ezt korunkban Önök elé tárják - az egész ember teljes dialektikus megnyilvánulásának feláldozását teszi szükségessé.

A szent beszéd tanulmányozója cseppet sem lepődik meg, ha azt hallja, hogy valaki csak úgy, minden további nélkül erről a követelményről nyilatkozik. Egy ilyen megnyilatkozás ugyanis nyitott fülekre talál egy keresztény gondolkodású embernél. Ha pedig ő emellett ezoterikusan tájékozott, akkor az „önfeláldozás” fogalma ismerős neki. Az ösvényen törekvők közül ki ne értené meg, hogy a benne élő legjobbat, a szeretetet, erőt és a fényre való irányulást a világért és az emberiségért kell bevetnie és feláldoznia? Egy ilyen életmód elmélete, szépsége és értéke a törekvő emberbe szinte az anyatejjel ivódott bele.

Sokak számára létszükségletté vált az ilyen élet-beállítottság. Nem képesek másképpen élni. A szolgálat munkája számukra olyan, mint a lélegzéshez szükséges levegő. Képtelenek egy ilyen téren kívül élni. Az önkéntes áldozat és emberszolgálat élete nehéz, sokszor túl nehéz és nagyon hálátlan, emellett olykor sok bánattal jár. De vajon akarnák-e másképpen mindazok, akik ezen a munkán fáradoznak? Persze, hogy nem!

És nem él-e lényük hátterében annak tudata, hogy ez az ön-feláldozás elnyeri jutalmát? Ám nem elsősorban a jutalomért teszik, amit tesznek, hiszen az emberszeretet ehhez túlzottan a lényük középpontjában áll, hanem sokkal inkább magától értetődőnek veszik a jutalmat, olyannyira magától értetődőnek, hogy tulajdonképpen nem is gondolnak rá. „Jobb adni, mint kapni”, így tanúskodik számunkra az evangélium, de akárhogyan is, a kapás ugyanúgy bizonyos. Ez törvény! A nyereség az, amely minden életcselekedetből következik. A ősi bölcsesség, a szentírás számos bizonyítékot szolgáltat erre. Mihelyt valaki az emberekért végzett szolgálatban feláldozza önmagát az emberszeretet oltárán, haszonra, saját létállapotának megfelelően misztikus, ezoterikus és - igen, nem ritkán - anyagi haszonra tesz szert.

Egy bizonyos ideje azonban vannak olyan komolyan törekvő tanulók, akiknek meglehetősen különös tapasztalatban van részük. Ezek az élmények egyáltalán nem újak. Bár az elmúlt kétezer év során újra és újra előfordultak, e jelenség most mégis gyakoribb, és mi úgy gondoljuk, hogy egy bizonyos időpontban tömeges jelenségről beszélhetünk majd.

Az említett jelenség a szellemi jutalom elmaradásában nyilvánul meg, holott ennek az emberek szolgálatában meghozott ön-áldozat törvényszerű következményének kellett volna lennie. Ez a tapasztalat a tanulóktól sok olyan dolgot elvesz, amelyet az évek során megtanultak szellemi haszonként felfogni. Egy tudományos biztonsággal végrehajtott folyamat során ezeket az embereket a magányosság vermének legfenekére taszítják: ez a haszon! A szellemi megkönnyebbülés helyett láncot, terhet kapnak: ez a haszon! Annyira magányosnak lenni, hogy az kimondhatatlan.

Néhány évvel ezelőtt két tanuló ült egy betegszobában, és beszélgetett. Az egyik súlyosan szívbeteg volt, a szolgálat ösvényének megerőltetései miatt. A magányosság kultúrájáról beszélgettek, amelyhez a Szerzet kötötte őket. Azon tűnődtek, vajon mi lehet a Hierarchia szándéka azzal, hogy a tanulókat ilyen mélyre taszítja az elhagyatottságban egy olyan életmű eredményeként, amelyet mindenük feláldozásával szolgáltak meg. Ez az elhagyatottság és magányosság oly mélységes, hogy látszólag a szeretet egyetlen köteléke sem képes - sem természeti, sem szellemi értelemben - megtörni a száműzetést. Annyira elszigeteltnek lenni, hogy még a barátunk hangja is úgy szól hozzánk, mint a kocsikerék nyikorgása.

Tűnődése pillanatában e két tanuló még nem látta a megoldást. Így hát vakon a szürke ürességbe bámulva, a szívbeteg nem bírta tovább. Egy kiáltással kiugrott ágyából, s holtan rogyott barátja karjaiba. Halálát a megtört szív okozta. A Krisztusban feláldozott élet haszna! Ám ez az ember egész dialektikus megnyilvánulásának feláldozása.

A dolgok fejlődésében elérkezik az az idő, amikor a jóság, az igazság és a természet szerinti igazságosság eredményét többé nem fogadhatják el a Hierofánsok. A dialektikus lény életviteléből eredő haszon esetleg arra lesz alkalmas, hogy ennek az ellentermészetnek a másik oldalán - vagyis a halál birodalmában, a túlvilágon - valamiféle menyországocskát hozzon létre, arra azonban, hogy alapul szolgáljon a dolgok isteni rendjének megragadására, reménytelenül, biztosan elégtelen lesz. Azok a régi szellemi iskolák, amelyek e dialektikus szellemi haszon alapján segíteni tudták tanítványaikat, ebben a korszakban már nem képesek szolgálatukat teljesíteni.

De mit is keres az ember a Rózsakeresztnél? Talán Krisztus biztonságában akar meghúzódni a túlvilágon, ha egyszer majd belép a halál szurdokaiba? Ha ezt keresi, jobban teszi, ha a valamelyik egyházhoz fordul. Ezeknél nagyon is otthon érezheti magát.

Vagy netán tudatosságra akar szert tenni a magasabb területeken: ennek az életszférának az éteri életterületén, a vágy vagy a gondolat világában. Ha figyelme erre irányul, akkor a modern Rózsakeresztnél rossz helyen van.

Az új korszak Rózsakeresztjének tanulója a szó igazi értelmében keresztény akar lenni. Meg akarja találni a dolgok eredeti Istenrendjéhez, az elveszett Fénybirodalomhoz, az eredeti emberi létezéshez visszavezető utat.