„Isten útjai, nem a mi útjaink”

Könyvajánló > Dei Gloria Intacta (jelenleg nem rendelhető)

Amikor Rózsakereszt Krisztiánt húsvét előestéjén meghívják az „alkímiai menyegzőre”, akkor őszintén megállapítja, hogy a meghívás formája és célja egészen más volt, mint amilyennek elképzelte.

Amikor pedig később belép a beavatás templomába, akkor e templom nem csupán hencegő „lapis spitalauficus-csinálókkal” - a bölcsek kövét barkácsolókkal - van tele, hanem királyokkal, vagyis mágusokkal és hatalmas bölcsekkel is. Ő pedig olyan kicsinek érzi magát, annyira oda nem illőnek, hogy szégyenében szinte elbujdosna. Miután pedig az oly kevesek egyikeként - ha nem egyáltalán az egyetlenként - átélte a szellemi menyegző megkötését, amikor a hatalmas királyok már sehol sincsenek, akkor Rózsakereszt Krisztián az alábbi szavakat fogalmazza meg: „Minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk.”

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének történetéből kitűnik, hogy milyen veszélyes is bizonyos álláspontra helyezkednünk, és konzervatívan ahhoz ragaszkodnunk. A tanulónak mélyen át kell éreznie, hogy bármikor kiderülhet, hogy valamely dologban rossz úton jár, és az igaz út megtalálása érdekében ösvényén esetleg vissza kell mennie. Tudnia kell, hogy egy újabb ismeret bármikor keresztülhúzhatja régi megfontolásait. Az ösvényen minden magabiztosság veszélyt és akadályt jelent tehát.

Az ember oly sokszor megdöbbentően konzervatív. A „konzervatív” szó a latin „conservare”, „megőrizni” szóból ered. Amit az ember egyszer megragadott, azt meg is akarja tartani, és ez sokszor teljesen helytelen. A törekvő ember persze már rendelkezik egy belső birtokkal, melyet esetleg hosszú évek kétségbeesett küzdelme árán szerzett meg, és amely talán az idők éjszakájából született, melynek minden lépése megpróbáltatás volt. E fejlődés kétségtelenül hatalmas jelentőségű, és mindaz tagadhatatlanul szép, amit a törekvő ember ápolt és megőrzött. Azonban mindez mégis akadállyá válhat a számára, elhomályosíthatja a látását, és arra késztetheti, hogy a megjelenő világosságot elutasítsa.

Kinek van bátorsága követni a Virgo Lucifera-t, Rózsakereszt Krisztiánhoz hasonlóan, szöges ellentétben saját elképzeléseivel és elvárásaival? Aki itt magát előre királynak és hatalmasnak képzeli, az elveszett. Aki magabiztosan elsiklik az új ösvény következményei fölött, az nem járhatja ezt az ösvényt.

Ezzel kapcsolatban felmerül egy érthető probléma. Nem vitatjuk ugyanis tanítványaink szellemi nemességét, és nem űzünk gúnyt a létállapotukból sem. Itt egy nagyon is nyilvánvaló problémáról van szó, amely nem más, mint hogy „Isten útjai, nem a mi útjaink”. (Ézsaiás 55.) Ez nem azt jelenti, hogy a világosság útja más, mint a sötétség ösvénye, mert a másság logikus. Ez a kijelentés arra vonatkozik, hogy a világosság ösvényeinek előkészítése - amelyeket a tanuló alulról és belülről maga fedezett fel - természetszerűleg nincsenek összhangban az eredeti, isteni ember útjaival és követelményeivel.

Rózsakereszt Krisztián hosszú évekig készült az Úr útjaira, mind tudományosan, mind szerkezetileg. Ebben a tekintetben is bizonyosan nagyszerű példa volt tanítványai és az ő tanítványaik számára. Senki sem állítja, hogy ezek az előkészületek hiábavalóak lettek volna, sőt éppen ellenkezőleg. Azt is látnunk kell azonban, hogy Isten útja, amelyre Rózsakereszt Krisztián egy bizonyos pillanatban kiválasztatott, a legnagyobb csodálkozást, sőt megdöbbenést váltotta ki még belőle is, mivel mindarról, ami következett, kiderült, hogy egyetlen pontban sem egyezik saját előkészületeivel. Ez tehát a probléma! Ezzel kezdődik mind Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, mind pedig Jézus Krisztus evangéliuma. Ez az a probléma, amelyet a megoldás érdekében az olvasónak is meg kell értenie.

Attól a pillanattól fogva, hogy egy ember életében a Rózsakereszt jelenteni kezd valamit, egy kifinomulási folyamat indul meg az életében, és bizonyos kultúráról beszélhetünk. Ekkor - kisebb-nagyobb sikerrel - egy olyan elemi alap után kezd kutatni, amelyen ez a fejlődés megvalósulhat. Az emlékezés szellemi ösztöne dúl benne, és ez - összeköttetésben a Szellemi Iskolával és az élettel - a benne lappangó ezoterikus képességeiben bizonyos fokú, pillanatnyilag elérhető fejlődést eredményez. Az ember pedig olyan életvitelt választ, amely az ösvény céljával és lényegével nem ellenkezik.

Ennek következtében testei végül bizonyos ezoterikus tulajdonságokról tanúskodnak. Érzékei például sokkal kifinomultabbá, gondolkodása pedig rugalmasabbá válik. Egyszóval: minden életműködése szélesebb alapra helyeződik, és erről az alapról tanúskodik. A Rózsakereszt előudvarában összegyűlt, komoly szándékú tanulók életében és lényében nyilvánvaló változás következik be, természetesen létállapotuknak megfelelően. Mindez nagyon örvendetes, és a Jupiter-kör dolgozói mindig örülnek, ha szellemi rokonaiknál észreveszik e változásokat, másrészt bánatot okoz nekik, hogy oly sokak fejlődési lehetőségei nem szélesebbek.

Az egész előkészítő fejlődés - amely az emlékezés szellemi ösztönéből indult ki, és a vallás, a filozófia és az ezoterikus tudomány felszít - mégis csupán bolondság Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy a szóban forgó fejlődés összege és annak természete - bizonyos szempontból - semmiféle jelentőséggel nem bír a mennyei, isteni ember számára. Az igazsághoz emellett hozzátartozik az is, hogy ha valaki egy lélektanilag megfelelő pillanatban saját rögeszme-kultúrájába kapaszkodik, akkor a beteljesedés kapuját biztosan bezárja maga előtt.