Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1995-ös évfolyam

1995/3/ A tudatlanság véget ér

Pentagram > 1995-ös évfolyam

KIJELENTETTÜK, HOGY A TÉRIDŐ RENDBEN AZ EMBER A FOLYTONOS HIPNÓZIS ÁLLAPOTÁBAN ÉL. TALÁN MEGLEPŐ, DE EZT AZ ÁLLAPOTOT ÖNMAGA OKOZZA: ÉJJEL, NAPPAL A FÖLDI VALÓSÁGGAL ÁLTATJA MAGÁT. EBBŐL AZ ÖNHIPNÓZISBÓL KÉPTELEN FÖLOCSÚDNI, HACSAK KAPCSOLATBA NEM LÉP AZ ÚJ ÉLETTERÜLETTEL.

Képzeljük el, hogy az állomáson vonatban ülve várjuk az indulást. A szomszédos sínen egy másik vonat vesztegel. Vonatunk egyszer csak alig érezhetően elindul, míg a másik egyre gyorsuló tempóban kezd lemaradni. Amikor azonban az ablak előtt amannak utolsó kocsija is eltűnik, hirtelen rádöbbenünk, hogy valójában a másik vonat indult el, miközben saját szerelvényünk meg sem moccant.

Ezt a fajta hibát mindannyian gyakorta elkövetjük, s ha általában viszonylag gyorsan felismerjük is, valódi megértése legtöbbször hosszú és fáradságos folyamat. Mindez azonban eltörpül a hipnotikus álom mellett, amelyben az ember egész életét tölti.

A téma iránti érdeklődésük világosan mutatja, hogy Önökben is ott szunnyad annak mély tudata, hogy alvajáró, sokszoros káprázatba burkolt lények vagyunk. Lelkük mélyén sokan tudják, hogy az ember mily gyakran ringatja magát valótlan álomba, mennyi illúziót táplál. Nem lakozott e önben is megannyi gondolat, megannyi érzés? Nem szőtt e boldogan terveket, s nem csalódott e már oly sokszor? A szerencse vagy a balszerencse hordozta e az igazságot? Honnan és miként születtek érzelmei, és megőrződött e belőlük valami? Hallgassák meg a következő történetet!

Volt egyszer egy király Indiában. Országát gazdagságban és boldogságban kormányozta. Éjszakánként azonban rongyos, éhező koldusnak álmodta magát, amint a város falai előtt üldögél.

E rendszeresen visszatérő álom sok szenvedést okozott a királynak. Végül maga sem tudta már, hogy dicsőséges uralkodó e, vagy nyomorult koldus. Elment ezért egy bölcshöz, hogy megkérdezze: „Mondd, ki vagyok én valójában: koldus, vagy király?” „Sem az egyik, sem a másik” – felelte a bölcs.

Ekkor pedig megáll a vonat, s felébred az utazó. Valódi lényünk a téridő rabságában sínylődik, s szerencsénk öröme vagy balszerencsénk búja folytonos korlátokat állít eléje. A földi érzékek hatáskörét mindez meghaladja. Minél inkább megtisztulunk és megszabadulunk azonban az én fogságától, annál inkább képessé válunk az új, a felfoghatatlan, a kimondhatatlan érzékelésére. Érzékeink képtelenek a másik megragadására, mégis a másik az, ami rajtunk keresztül megjelenik.

Az ember életében sok minden történik. Amint reggel fölébredünk, pillantásunk nyomban az órára esik. Múlnak a pillanatok, szaladnak a percek, s az órák észrevétlenül telnek el. Egymás után folynak a napok, hónapok, az évek, s végül elérkezik az öregség, majd a halál. A halál után pedig a maga idejében egy újabb születés.

Gondolkodásunk is hasonlóképpen működik. Amint felébredünk, a futó másodpercek gyorsaságával ezernyi gondolat rohan meg minket. A vonat gyorsulni kezd.

Az ember gondolkodik anélkül, hogy ehhez bármit is tennie kellene. Ahogyan a vonat mozgásának fizikai érzetét is lehetetlen kiküszöbölni, úgy gondolatainkat sem tudjuk leállítani. Így azok bárhová elkalandozhatnak, akár a világ legtávolabbi részeire, legrejtettebb zugaiba is.


AZ ÖNHIPNÓZIS EREDETE

Az önhipnózis igen korán elkezdődik. Már gyermekkorunkban hozzászokunk, hogy általában a negatív hatásoknak engedjük át magunkat. E hatások vagy kívülről áradnak mifelénk, vagy éppenséggel mi bocsátjuk ki azokat. Kapcsolódhatnak például az aggódáshoz, az irigységhez, a gonoszsághoz stb., – fűződhetnek mindahhoz, amit az ember szükségesnek vél a létért vívott küzdelemhez.

És így hipnotizáljuk önmagunkat újra meg újra. Minden újabb sugallat az őt megelőzőkhöz kapcsolódik. Ezek – egymás kölcsönös erősítésével – az évek során hatalmas negatív energiatöltetté állnak össze, amelyet magunkkal kell cipelnünk. Mindenekelőtt saját elképzeléseinkre gondoljunk, amelyeket – ítéletekkel és kritikával megtámogatva – a valóság szintjére emelünk. Azt képzeljük például, hogy csúnyák vagyunk vagy gonoszak, szegények, kicsik vagy betegek. Ezt képzeljük, hát azok is leszünk. Ezek után pedig meg kell tapasztalnunk és el kell szenvednünk azokat a helyzeteket, amelyeket képzeletünkkel magunk teremtettünk.

Ezek az energiák egész valónkat áthatják, olyannyira, hogy szerves tartozékainknak tűnnek. Ezt a rendszert aztán jellemnek vagy személyiségnek nevezzük.

Örökös illúzióban élünk tehát, s „energiáinknak” ezt az ocsmány zsákját szüntelenül teletöltjük. Saját zsákjainkat azután összeöntjük másokéval, s mindezek együttese képezi a korábban megbeszélt „morfikus tereket”, s kelti az iszonyatos kollektív hipnózist.


ALVAJÁRÁS

Ezt az állandósult hipnotikus állapotot álomhoz is hasonlíthatnánk. Éjjel a külső világot kizárjuk, és belül álmodunk. Napközben érzékeink újból a külvilág felé fordulnak, – az álom, a képzelt világbeli létezés azonban belül mégis folytatódik! A külső érzékelés összevegyül a belső álomvilággal.

Az értelem teljesen ébernek hiszi magát, pedig csak álmodja, hogy már nem alszik.

Nyilvánvaló tehát, hogy saját világokat teremtünk magunknak, méghozzá kezdetben mások közreműködése nélkül. Álmainkban sokminden megjelenik: emberek, állatok, tájak és házak stb. E képekkel az én összeköttetésben áll. A megálmodott eseményeket olykor legalább annyira valóságosnak tapasztaljuk, mint amiket az ébredés után élünk át.

Valaki azt álmodja például, hogy hatalmas tigris üldözi. Hiába próbál menekülni, elbújni, a tigris újra és újra utoléri. Végül sikerül bemenekülnie a házába. Megkönnyebbült sóhajjal reteszeli be az ajtót maga mögött – végre biztonságban érzi magát. A tigris azonban beugrik az ablakon, és a hajsza odabent folytatódik, mígnem a reményvesztett és kimerült menekülő a földre hanyatlik. A tigris vicsorogva, fogait csattogtatva ugrásra készül. Ekkor halálfélelmében az álmodó felkiált: „Mit tegyek?” A tigris pedig így felel: „Tőlem kérded? Hisz ez mégiscsak a TE álmod!” Különös, de az álom a tigris válaszára elillan.

Az ember halálfélelme és minden aggodalma fölösleges. Nem látjuk a valóságot, csak álmainkat érzékeljük, amelyek saját valóságunk szerint épülnek föl. Az álmodó értelem valótlan világot teremt maga körül, amelyet a káprázat fátyla takar. Végülis létezik ez a világ, de határai tőlünk függenek. Csalóka ábrándjaink megakadályozzák, hogy a kollektív világban éljünk; erre csak a határokon belül vagyunk képesek.

A tigris története azt példázza, hogy egész életünk álomhoz hasonlatos. Ha a világot külső körülmények megváltoztatásával próbáljuk jobbá tenni, vagy aggályainkat akarjuk megsemmisíteni, tapasztaljuk majd, hogy ez lehetetlen. Előbb, utóbb minden próbálkozás kútba esik: a tigristől lehetetlen szabadulni. Egyetlen megoldás létezik csupán: a felébredés.


FELÉBREDÉS

A Gyöngyhimnuszban, amelyet Tamás Evangéliumában hagyományoztak ránk, a kereső álmában levelet kap királyi szüleitől:

„Ébredj fel, ébredj fel mélységes álmodból,
Levelünkben írott szavainkat halld meg!
Emlékezz, ki voltál: király ivadéka,
Ki most szolgajármot vettél a nyakadba;
Idézd fel elmédben ékes öltözéked,
Arannyal átaltört gyönyörű ruhádat;
Emlékezzél vissza ama drágagyöngyre,
Miért Egyiptomba leküldöttünk téged!
Emlékezzél vissza pompás palástodra,
Mit újra felölthetsz, benne tündökölhetsz!”

(Ford.: Sarkady Sándor)

Az ébredés azonban nem ilyen egyszerű, s nem megy végbe ilyen gyorsan. Miként lehet megszabadulni az álomtudat kivetítéseitől? Hogyan lehet hiteles tapasztalatot szerezni a teljes valóságról? Mani azt válaszolja: az eredeti, tökéletes állapotra való emlékezéssel.


ÖNÁTADÁS

Akinek a felébredés a célja, annak le kell mondania önmagáról, és az Igaz Élet áramlatára kell bíznia magát, mely közvetlenül feléje buzog. Csupán egyetlen lépés szükséges. Aki ezzel szemben az élet áradatába veti magát, hogy saját céljait hajszolja, az óhatatlanul az ellenáramlat áldozatává válik: ez Sziszifusz sorsa. Teljes bizalommal és teljes hittel kell engedni, hogy az Egyetlen Élet áramai magukkal sodorjanak. A teljes bizalom abszolút feltétel. Az ént nem lehet félig odaadni. Aki ezt teszi, saját magát csapja be. Minden, amit visszatartunk, még mélyebb álomba taszít minket.

Elérkezik a pillanat, amikor minden ellenállásnak meg kell szűnnie. Lehetetlen folytonosan az élettel ellenkező álláspontra helyezkedni, mert annak elkerülhetetlenül fájdalom és bánat a következménye. Lehetetlen örökké fenntartani a poklot, amelyet saját magunk teremtettünk. Elérkezik a pillanat, amikor kénytelenek leszünk meghátrálni. Ébredj fel!

Amikor pedig feltétel nélkül átadjuk magunkat, egész életünk megváltozik, az álomvilág kapuja örökre bezárul mögöttünk.

Az önátadás teljes mértékben megsemmisíti a képzelt világot. Összetöri az álomba merült tudatot, amely jelenleg még az én kivetítődéseitől függ, s amely az én nélkül nem képes létezni. A teljes káprázat az énrögeszmén nyugszik, amely viszont az önátadás eredményeként – minden bizonytalansággal egyetemben – nyomtalanul szertefoszlik.

Az önátadás tehát az „álombéli állapotnak”, a hipnózisnak, az álmok hosszú sorának a teljes visszautasítását jelenti.


AZ ELSŐ LÉPÉS

Amint megérzés vagy tapasztalatok útján ráébredünk, hogy életünk merő illúzió, valami megváltozik bennünk. Gondolkodásunk egyre tárgyilagosabbá válik, megtanuljuk érzékelésünket bizonyos távolságból figyelni. Lehetővé válik eltávolodni illúzióinktól, vagy akár szét is oszlathatjuk azokat. Gondolkodásunk imígyen megszabadul a jó és a rossz, a szerencse és a balszerencse fogalmától. Mintegy másik dimenzióba kerülünk, amelyet egyelőre sem felismerni, sem jelentőségében felmérni nem vagyunk képesek. Felszabadult és megtisztult tudatunk iránytűként fordul az isteni felé. Istent felfogni persze lehetetlen, a csöndben fogant gondolataink azonban Istentől származnak.

Az alsóbbrendű képtelen felismerni a magasabbrendűt, a sötétség nem tudja befogadni a fényt, a kétdimenziós nem ismerheti a háromdimenzióst. Egy vékony papírlapnak például csak két kiterjedése van, így nem tekinthető testnek, és ilyeneket nem is tartalmazhat. Ennek ellenére egy térbeli tárgyat lerajzolhatunk rá, sőt hajtogatással akár háromdimenziós formát is kihozhatunk belőle.

Hasonló viszonyban állunk az istenivel is: a maga valójában képtelenek vagyunk felfogni, jóllehet teljesen körülvesz és áthat bennünket. Ha azonban az isteni világnak tudatára ébredünk, élő fáklyaként világítunk majd Isten útján. Az új tudatossá válás nem egyéb, mint felébredés, vagyis: CSEND.


AZ IGAZSÁG VILÁGOSSÁGA FELÉ

Mint darazsak a mézesbödönhöz, oly erősen kötődünk az elképzeléseinkhez. A kijózanító tapasztalatok azonban időnként szembesítenek a valósággal. Tekintetünket Isten Igazsága felé irányítják, amely felé lelkünk is fordul, s amely ragyogásában megajándékoz minket az erővel, hogy képesek legyünk elszakadni álmaink dédelgetett mézesbödönétől.

Arra is készek vagyunk e azonban, hogy belevesszünk az Igazság tüzébe? Hajlandók vagyunk e gőgünk szárnyait is hamvadni hagyni ebben a tűzben? Elég erősen izzik e bennünk az Igazság szeretete ahhoz, hogy személyes előítéleteinknek is búcsút mondjunk, és a világosságot feltétel nélkül életünk középpontjává tegyük?

Aki képes belépni az Igazság Templomába, az az idő és a tér korlátaitól független létezést önmagában éli meg. Számtalan tapasztalata vezette őt ide, hogy helyet készítsen bensőjében annak, aki öröktől fogva volt, van, és eljövendő.

Talán átélték már egy közeli hozzátartozójuk halálát. Ilyenkor az emberen hirtelen átvillan, milyen nevetségesen rövid és tünékeny az az időszak, amit életnek nevezünk. Ekkor világossá válik, hogy a mindkét végén eltépett fonaldarab nem azonos a lehetőség végtelen szálával.

Mi hát a lényege ennek a kicsiny időfoszlánynak? Mi marad belőle? Hisz akár álom is lehetne az egész! Feltárul e valaha is a lényeg, s ha igen, nem tűnik e el hamarosan mindörökre?

S talán alakot öltött már Önökben a bizonyosság is, hogy ami lényeges, az sohasem született, tehát nem is halhat meg soha.

Mélyen, legbensőbb lényünkben, ébren maradt ugyanis egy isteni őselv, melyet rögeszméink annyira betemettek, hogy már nem halljuk a kiáltását. Ahhoz, hogy ezt a hangot újra meghallhassuk, s valódi lényünket felismerhessük, meg kell szabadulnunk súlyos és káros málhánktól, minden földi kötődésünktől.

Lényünk magja világosság, amely nem törekszik semmire, egyszerűen létezik. A fény a Templomban összpontosul, ahol az előttünk járó – már megszabadult – testvérekkel is találkozunk. Itt minden csalóka látszat és önámítás eléghet, amit készek vagyunk tűzre adni. A Templom a szívünkben rejlő végtelen pont jelképe. Azé a helyé, ahol az elégetés folyamata valójában végbemegy. Az igaz élet nem más, mint – a tévedésből ugyancsak életnek hitt – hamis sürgölődésünkből való feleszmélés.

A felébredés mélységes titok. Az Élet adománya, kegyelem.

Bárcsak megadatna önöknek, hogy felébredjenek!

A földi ember görcsösen kapaszkodik rögeszméibe, és mély álomban leledzik. Az álom fogságában lekési saját napjait.

Ember, ébredj fel álmodból!

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,