Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1995-ös évfolyam

1995/3/ A varázsfuvola

Pentagram > 1995-ös évfolyam

Gnosztikus szemléletű értelmezés - I.

EGY 1993-AS HÍRADÁSBAN ARRÓL SZÁMOLTUNK BE, HOGY IFJÚ TANULÓKNAK EGY 51 FŐS CSOPORTJA BAARNBAN BETANULTA ÉS ELŐADTA A VARÁZSFUVOLÁT. NEM VÉLETLENÜL ESHETETT VÁLASZTÁSUK ERRE AZ OPERÁRA, MELY A SZELLEMI ISKOLA ÁLTAL KÖZVETÍTETT ISMERETEK TÜKRÉBEN A RÓZSAKERESZT TANULÓI ÁLTAL JÁRT ÚT SOK SZEMPONTJÁT VETI FEL. A PENTAGRAM NÉHÁNY KIADVÁNYÁBAN SZERETNÉNK A VARÁZSFUVOLÁVAL GNOSZTIKUS NÉZŐPONTBÓL FOGLALKOZNI.

Mozart Varázsfuvolájánál alig akad népszerűbb opera a világon. Lehet, hogy ez mindenek előtt a zene érdeme, de a darab cselekménye és maguk a szereplők is szinte mágikus hatással vannak a szemlélő lelkivilágára.

Ez a hatás persze nagyrészt a tudatalattira korlátozódik, mert a tartalom tudatos megértéséhez csak igen kevesen jutnak el.

A néző így általában beéri azzal a felfedezéssel, hogy a meseszerű cselekményben a fény és a sötétség ismert párbaját látja, mely a fény győzelmével, az emberi és isteni szeretetet dicsőítő énekkel végződik. Természetesen mindig voltak ezen túlmutató értelmezési próbálkozások is. Ezek szabadkőműves beavatási szertartásokkal hozták kapcsolatba a cselekményt, ugyanakkor viszont e nyilvánvalóan szabadkőműves hátteret tudatosan tagadták, vagy kevésbé fontosnak állították be. A szabadkőművesség említett mozzanatai megtalálhatók ugyan a Varázsfuvolában, de nem jelentenek többet a háttérben rejtőző valóság jelképekbe öltöztetett - ennél fogva külsődleges - kifeje-zésénél. Az igényes értelmezésnek éppen e belső valóság feltárására kellene törekednie.

Goethe, aki Mozarthoz hasonlóan egy szabadkőműves páholy tagja volt, tudta, hogy a háttér csak a szellemi beavatottak számára nyilvánulhat meg: ezért beszélt az opera mondanivalójával kapcsolatban „nyílt titokról”. Maga Mozart az opera mögött rejlő szellemi valóság teljes jelentését, a gnosztikus tér derűjét ösztönösen érezhette meg, s ilymódon hozhatta létre a nemes zenét.


A LÁNGOLÓ HÁROMSZÖG

Mielőtt felmegy a függöny, a nyitány a teljes zenekar három hatalmas kezdőakkordjával utal a három lépcsőfokra, melyek az isteni életben való részesedéshez vezetnek: ezek a hit, a remény és a szeretet. A szabadkőműves szertartásban a jelöltnek bevezetésként három ütést mérnek a vállára, ezek mindegyikét „rövid-hosszú” ritmusban is, tehát összesen hatot. Pontosan ezt hallatja Mozart a nyitány kezdetén az akkordok ritmikus egymásutánjában. A második felvonás kezdetén, a papi gyűlésnél három alapvető követelményt határoznak meg a vizsgákra bocsátás előfeltételeként. Ezek: az erény, a hallgatagság és a jótékonyság.

A keresztény szóhasználat e szent háromság legmagasabb nézetét az Atya, Fiú és Szent Szellem nevekkel jelöli. Az egyiptomi mitológia Oziriszről, Íziszről és Hóruszról beszél. Bárhogyan is hívjuk, e három képezi együtt a szellemi erők „Trigonum Igneum”-ját. Magyarul ez a lángoló háromszöget jelenti, mely az ember, illetve az emberi „templom” háromszoros felépítésének, három központjá-nak felel meg: a fej, a szív és a medenceközpontnak. Az emberi lényvalóságban –az ember szerveinek rejtett mágikus nézetével összhangban – számos további háromszögkapcsolat is megfigyelhető, így pl. a tobozmirigy, az agyalapi mirigy és a pajzsmirigy viszonylatában, továbbá a szív, a fej és a pajzsmirigy, vagy a szív, a máj és lép között stb. A beavatási út folyamatszerűen vezet e három-szögkapcsolatokon belüli harmonikus kölcsönhatásokhoz. Most valószínűleg ért-hető, miért áll központi helyen az opera jelképvilágában a dolgok és szereplők hármas száma.

A három hatalmas akkordhoz – mintegy a címhez –, az egész ösvény mottójához egy rövid, lassú átvezetés visz: mint a kereső ember tétova közeledése. A fúga gyorsan kopogó, kalapácsütéseket idéző motívuma arra a munkára utal, melyet a tanuló a templom építésénél, a kövek megmunkálása során fejt ki.


AZ ÉRTELMES BELÁTÁS

Az első színpadi kép egy sziklás vidéket tár elénk, amely kerek templomnak ad otthont. Taminó, a herceg, kezében íjjal jön le a sziklákról, nyíl azonban nincs nála. Öltözéke „pompás japán ruha”, mely azt jelenti: Távol-Keletről jön. E mozzanat az irányra utal, ahonnan a szellemi nap érkezik, s ahol egykor ismét fel kell kelnie. Ez Taminó származási helye, akiben így az ember lappangó magasabb értelme, a szellemelv ölt testet, mely az eredeti isteni rendtől eltávolodott, és az anyagi világ-ban – a sziklás vidéken – eltévedt. E bűneset által elvesztette és elfelejtette Istentől kapott megbízatását.Ezáltal annak lehetőségétől is elesett, hogy akaratát alkotóképességének uralására és célirányos felhasználására bevesse. (Íjjal, de nyíl nélkül van.) Így aztán nem tud többé védekezni az őt üldöző kígyó támadásai ellen. „Segítség”, énekli Taminó a drámaian mozgalmas zenére, „különben az alattomos kígyó áldozataként ér utol végzetem”.

A kígyó, a rejtélyek sárkánya, kígyótűzrendszerünk jelképe. E kígyótűzrendszer pedig agy, gerincvelő rendszerünknek (ill. ez utóbbi fő, szív és medenceközpontban kifejtett erőtevékenységének) szellemi nézetét alkotja. A bibliai ábrázolás alapján e lény okozta a bűnbeesést, mivel az eredeti ember, Ádámász engedett a kígyó kísértésének. Az önfejűségből fakadó visszaélést a paradicsomi rend eredeti embere kígyóbotjának három hatalmas alkotóképességé-vel követte el, úgymint a gondolkodással (tervezéssel), az érzéssel(hasonulás-sal) és az akarással (megvalósítással). Így került aztán folyamatszerűen egyre kevésbé harmonikus létállapotokba, melyek mindinkább uralták, és végül telje-sen az anyaghoz láncolták.

Mivel a kígyóerővel, a kundalínivel való visszaélés mindmáig folytatódik, és mindegyre tapasztalható, ezért a szemlélőt a kígyó általi üldözés képe révén létvalóságunk nagyon is hű ábrázolásával szembesítik. Anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, szakadatlanul menekülünk ama többé, kevésbé zűrzavaros hatások elől, amelyek bennünk és körülöttünk ennek a visszaélésnek a követ-kezményei. Énközpontú gondolkozásunk, akarásunk és vágyaink olyan erőket szabadítanak fel, amelyek más emberek hasonló megnyilvánulásaival minduntalan egymásnak feszülnek: így lesz újra meg újra elvetve a veszekedés, a betegség és a halál magja. Csak egy adott lélektani pillanatban ébredhet az ember annak tudatos átélésére, hogy mennyire gyötri őt saját meggyalázott lényvalósága.

A kígyó általi üldözés tehát nem egyszeri, hanem minden dialektikus ember folytonos tapasztalata. Ha ezt sejteni kezdjük, akkor egyidejűleg fokozódó lélekszükségben találjuk magunkat. Akkor lelkünk mintegy a valóságon kívülre kiált megmentésért.

E segélykiáltás meghallgatásra talál. Amikor Taminót az fenyegeti, hogy erői teljesen elhagyják, vagyis elájul, akkor feltárul a templom kapuja, és három elfátyolozott szűz lép ki rajta, hogy ezüst gerelyével átszúrja a kígyót.-„Győzelem! Győzelem! Elvégeztetett a hőstett. Az üldözött megszabadult bátorságunk és kezünk által.”

Hol játszódik le e történet? Habár a három templom, az ember három tudatközpontja a fejben, a szívben és a medencében (napfonat) valamiképpen mindig együttműködik, mégis azt mondhatjuk, hogy ez az első jelenet elsősorban a fejben játszódik le, mely az aktív, vagyis az uralkodó tudat székhelye. Három lélekáramlat, három asztrális erő által itt szakad meg a három mágikus képesség zűrzavaros kölcsönhatása: a tudatalatti befolyását a medenceközpontba szorítják vissza. A női alakok és az ezüstgerelyek arra utalnak, hogy itt csupán lelki folyamatokról van szó. A lelkit női jelképekkel ábrázolják, ha az erők világrahozó, kinyilatkoztató elvéről van szó. A Hold a lélekszférák, a földi asztrálterületek uralkodója. Világunkban a gondolkodás, érzés és akarás hármas működésének megfelelően létezik egy háromszoros lélekművelés azzal a szándékkal, hogy rendet teremtsen az emberi világ zűrzavarában. A számtalan filozofikus és gyakorlati rendszer mind a rend és az asztrális élet kifinomítá-sát erőlteti, ennélfogva nagyléptékű jellemzésük a következő fogalmak tük-rében lehetséges: tudomány és okkultizmus (az értelem kultúrája), moralizmus illetve misztika (vágykultúra), valamint humanizmus (a cselekvés kultúrája). E háromszoros lélekiskolázás templomok, szekták, tudományos, szociális és politikai egyesülések formájában lép fel és tart fenn ezzel megegyező lélek-áramlatokat, melyek állandóan hatást gyakorolnak a keresőre. E három befolyás mindegyike mintegy körülrajongja és saját soraiban akarja látni őt.

A nők elfátyolozott volta arra utal, hogy ezek az erők, mint ilyenek, felismer-hetetlenek. Szándékuk e világ vezető hatalmainak kivitelező szerveiként, a „csillagként tündöklő királynő” (vagyis az asztrális szféra és a neki meg-felelő aurikus lény) szolgáiként az, hogy gondozzák és tökéletesítsék a dia-lektikus elvet, és következésképpen a mi elbukott természetrendünket. Ez az egyszerű cél gyakran fennkölt eszmék mögé rejtőzik, mert az ember, mivel csak halványan emlékszik az eredeti isteni rendre, az előbbiekre fogékonyabban reagál.

Éntermészetünknek e lélekáramlatok által véghezvitt művelése bizonyos pontig életfontosságú, szükségszerű, és ezáltal nagyon is érthető. Emiatt támogatja az isteni testvériség a kultúra menetét, amelyet a függőleges törekvés előkészítésének tekint. A művelődés eredménye mégis mindig átmeneti és válság-ba hajló. Nem több, mint kiindulási alap, mert énközpontú élettörekvésünknek annyira ellentmond, hogy az ember – magasabbról rátekintve – a képmutatás melegágyát fedezheti fel benne. Ezért a három szűz általi szabadítás a kígyó-tól csak látszólagos: kiindulópont csupán, mert a dialektikus ember alapvető lénytermészete ebben a helyzetben még egyáltalán nincs legyőzve.

A három szűz vetélkedik a kiváltságért, hogy a herceg mellett virraszthassa-nak. Mindahányan szeretnének a fiatalemberrel élni – a maga módján a termé-szetlélek is vágyik az eredet isteniségére. Mivel azonban egyikük sem akar ön-ként elsőnek távozni, végül együtt mennek el hercegnőjüket értesíteni. Taminó ájultságában egyáltalán nem reagál már: a kereső érett tudata a kiábrándító tapasztalatok sokasága miatt egyre inkább érzéketlennek bizonyul az ismert dia-lektikus énműveléssel szemben.

Amikor Taminó felébred, csodálkozik a gonosz kígyó halálán. A kereső ebben a kezdeti szakaszban még nem tudja, hogy lényében ezt a szabad teret az eonokkal egyidős kultúra teremtette meg számára. Ő zabolázta meg az alantas erők káo-szát anélkül, hogy a kereső embert foglyul ejthette volna.

Miután a három szűz, az éj királynőjének küldöttei elhagyták az ájult Taminót, tollruhájában színre lép Papagénó, a madárember. Ő testesíti meg az emberben lévő világit, tágabb értelemben a természet emberét. Ő teljes mértékben a boly-gói légkörből magyarázható; erre a körülményre a levegő eleme utal (madár = léglakó). „Én csak egy amolyan természetember vagyok”, mondja később önmagával elégedetten a papok egyikének. Papagénó egy igazi „széllelbélelt fickó”, a fe-lületes földi értelem alaptípusa. (A légelemet gyakran hozzák párhuzamba a gon-dolkodással.) Behatárolt észlelési foka miatt ez a típus származásáról és kör-nyező teréről semmi pontosat nem tud. Ezért nem is értheti, hogy Taminó miért nevezi magát hercegfiának. Papagénó csupán madarakat fog a csillagként tündök-lő királynő és szűzei számára, és ezért cserébe enni, inni kap: „bort, cukor-kenyeret és édes fügét”. Többet nem tud, és nem is akar tudni.

„Madarat fogni” itt annyit jelent, mint a mentálszférát betöltő gondolati vetü-leteket, kívánságképzeteket befogni. E természetre irányuló eszményekhez iga-zodik az egész finomanyagi anyagcserefolyamat, mely kölcsönhatásban áll az aurikus lénnyel, mert „a tudatállapot egyúttal létállapot is”. A dialektikus ember az aurából – táplálék gyanánt – átalakított erőket kap vissza, melyek többek között meghatározzák a tudatát. Magasabb szempontból tekintve ezek csak pótlékok, amelyek pusztán kábaságot eredményeznek. Ez azt jelenti, hogy a tuda-tot tokba zárják (bor) és kielégítik (édes fügék), mégsem hozhatnak megszabadí-tó értelemben tényleges lelki fejlődést.

Papagénó tehát mindenekelőtt a tömegembert személyesíti meg, aki utolsó sejt-jéig ebből a természetből való, ugyanakkor saját természetszemléletünk, énsze-mélyiségünk tükörképe is. E lény teljesen a bolygói erők anyagcseréjéből él, és abba merül. Az ő segítségével kell a bukott szellemembernek e természetben tapasztalatokat szereznie, miközben sok szempontból – külsőleg szemlélve – a tömegember ruháját ölti magára. A Papageno név az „apaságra, szülőségre” való hajlandóságot fejezi ki, így világossá válik, hogy e lény természetes célja a saját faj szaporításában merül ki, következésképp ez a legmagasabb beteljesü-lést is jelenti számára. Így logikus, hogy Papagénó a Papagénával történő végleges egyesülés után eltűnik a színről –teljesen beavatottá nem válhat.

Nos, az is világos, miért ő a közönség kedvence. Viselkedésében mégiscsak a „tipikus emberi” gyengeséget, szükséget és szükségletet vetíti szemünk elé: mindenki kedvére azonosulhat vele.

A magasabb tudat – illetve a műhöz térve Taminó – bennünk felébredvén mégis felismeri, hogy a kezdeti vélekedéssel ellentétben Papagénó tulajdonképpen nem is ember, hanem csak egyike az éj királynőjét szolgáló szellemeknek, akiről apja mesélt neki. Az Isten által szándékolt lényből, az igazi őstípusunkból eredő öntudatsugárzás felismerteti a kereső emberrel, hogy földi személyisége az igazi emberlétnek semmiképpen sem felel meg. Ő csak egy biológiai robot, egy tapasztalati eszköz, s így mulandó. Papagénó megelégszik „étellel és ital-lal”, egy asszonyról álmodik, és semmi több. Ő sem látta soha az éj királynő-jét, és teljesen kizártnak tartja, hogy a királynő felismerhető lenne. („Mely emberszem pillanthatna át a királynő feketével átszőtt fátylán?”) Mind észle-lésében, mind a felismerés iránti igényében a földi ember elemi korlátok közé van zárva.

Amikor Papagénó arra a kijelentésre vetemedik, hogy megölte a kígyót, akkor a három elfátyolozott nő fenyítően lép színre. Étekként vizet és követ nyújtanak neki, szája elé pedig arany zárat függesztenek, hogy többé ne tudjon idegenek-nek hazudni. Vagyis: ha a kis éntudat szemtelenül beképzeli magának, hogy a roppant kundalíni hatalmát már legyőzte, akkor ezt a felfuvalkodottságot a víz-szintes síkon a segítő erők elvonásával büntetik, hogy e tekintetben józan ön-megismerés alakulhasson ki.


TAMINÓ BELESZERET AZ ISTENI LÉLEK KÉPÉBE

A három nő átnyújt Taminónak egy képet, amely Paminát, az éjkirálynő lányát ábrázolja. Taminót nyomban megigézi a kép. Nem is ügyel többé a három nő és a Papagénó közötti beszélgetésre, szerelemre gyullad az isteni lélek e képmása iránt. Az üdvrevágyás felébred. A tudat befelé, a szívbe tekint. Ez a szikrázó isteni szeretetsugár, az új lelkesítés első tapasztalása a kereső ember szívében.

„A kép varázslatosan szép, melyet még szem nem láthatott! Érzem, érzem, mint tölti el szívemet új rezdüléssel az istenkép. Habár ezt a valamit nem tudom megnevezni, mégis égető tűznek érzem. Ez az érzés lenne hát az igazi szere-lem? Igen, ez csakis a szerelem lehet! Ó, bárcsak megtalálhatnám őt! Ó,bárcsak már előttem állna! Szeretőn és igazi elragadtatással telve szorítanám keblemre őt, s aztán örökké az enyém lenne.”

Hogyan lehet Pamina, az isteni lélek az éjkirálynő lánya? Ez csak akkor válik érthetővé, ha meg-gondoljuk, hogy az anyaistenség eredeti tisztaságában ragyogott, mielőtt a természetrendek szétvá-lasztása által az éj királynőjévé vált. Azelőtt isteni értelemben vett „csillagragyogású királynő” volt. Az isteni teremtési mozzanat hozta létre ebből az eredeti természetből Paminát, a tiszta lelket, aki az emberi szívekben ősképként van elrejtve. Ha az emberben az isteni értelem ismét hatékony lehet, ha Taminó színre lép, akkor hull le a fátyol a képről. Az út célja ekkor a kereső szeme elé tárul, s mindmegannyi fáradozása során vezetője lesz.

Taminó megtudja a három nőtől az éj királynőjének szándékát, miszerint maradék-talanul boldoggá kívánja őt tenni. Azzal akarja megbízni, hogy szabadítsa ki lányát a hatalmas, gonosz démon karjaiból. Az éj királynőjét az az önző cél vezérli, hogy a szellemet és a lelket alattvalójává tegye. Nem is sejti, hogy ezáltal saját pusztulásán munkálkodik. Taminó megtudja, hogy Paminát kedvelt tartózkodási helyéről, a ciprusfa ligetből rabolta el Monostatos, amikor ott Pamina egyedül volt. A ciprus-fa-liget a szívben lévő szentelt helyre utal. Ezt a területet a Szerzet az ember életútja folyamán a lehetőségek határáig oltalmazza a dialektikus befolyásokkal szemben, hogy oda alkalmas pillanatban a Krisztussugárzás – a megérintett ember számára megfelelően átalakított rez-gés formájában – beereszkedhessen.

Ekkor következik – mert csak most következhet – egy látomás, melyet kizárólag a szellemi ösvényen való haladás idézhet elő. Ez szembesülés az éj királynő-jével, vagyis a valóságnak és az istentelen természetrend központi elvében rejlő hatalomnak a felismerése. Mennydörgés közepette válnak szét a hegyek, és a színház egy pompás szobává változik. A királynő csillagokkal díszített tró-non ül. Az aurikus égboltozatot látjuk, s közepén Luna asszonyt, a Holdat, akit a régi mítoszokban az „őrült anyaként” is említenek. A Hold irányít min-den fejlődési folyamatot a Földön, azáltal, hogy ő szállítja a napenergiát a földháztartás számára. Befolyása oly széleskörű, hogy joggal lehet a földi élet uralkodójának tekinteni. Taminó megtudja a boldogtalan anya szomorúságát, akinek látnia kellett, hogyan rabolják el lányát, mivel ő még gyengének bizo-nyult ahhoz, hogy megoltalmazza a támadással szemben. Taminónak ígéri tehát lánya kezét, ha megmenti őt.

E látomás után a három nő átnyújtja Taminónak hercegnőjük ajándékát, az arany varázsfuvolát azzal, hogy ez majd megóvja, a bajban támogatja őt.

„Ezzel mindenhatóan cselekedhetsz, megváltoztathatod az emberek indulatát: a szomorú jókedvűvé válik, az agglegényt szerelem tölti el. Ó, egy ilyen fuvola többet ér minden aranynál és koronánál, mert általa megsokszorozódik az emberi boldogság és elégedettség.” Hogy valójában honnan származik e fuvola, az csak a cselekmény további menetéből derül ki.

Papagénó közben kegyelmet kap, megszabadítják a száján lévő zártól, s megparan-csolják neki, hogy Taminóval – annak szolgálatában – késlekedés nélkül siessen Monostatos várához. Védelem gyanánt ő egy ezüst harangjátékot kap.

E varázshangszer erejét tulajdonképpen szellemi (arany) és lelki (ezüst) erők adják. Mágikus hatása a világ ösztöneit és indulatait jelképező „vadállatokat” képes összhangba hozni és semlegesíteni. Ezek az erők: a megtisztult lélek ezüstharangjátéka és a Szent Szellemben sugárzó kígyótűzoszlop hangzása. Az utóbbi, mint Orpheus lantja is, hét hangot ad, melyek megfelelnek a Szent Szellem hét nézetének vagy hangzásának. A kérdésre, hogyan lehet a várat megta-lálni, a következőképpen válaszolnak a nők: „Három fiatal, szép, bájos és bölcs fiúcska lebeg körülöttetek utatokon, ők lesznek a vezetőitek, kizárólag az ő tanácsukat kövessétek.” E három fiú a Gnózis gondolatalakító erőire utal, melyek a hatodik kozmikus területről sugároznak. Ezek mozgósítják az emberi templom három szentélyét: a filozófiai nézet a gondolkodás megvátozásán, az erkölcsi a szív megtisztulásán, míg a megvalósító nézet a szellem-lélek-test egység helyreállításán munkálkodik. Ezeket az erőket az Élet Szerzetének három nézetében sugározzák ki (Rózsakereszt, Katárok és a Grál).

A fölöttes természethez vezető úton, ahol természetszerűen véget ér a dialekti-kus segítőerők – a három nő – befolyása, az igazán megszabadító folyamat veze-tését az erők mindenkori magasabb oktávjai veszik át. Szóval a földi Merkúr, Vénusz és Marserők visszalépnek a rejtélybolygók (Uránusz, Neptun, és Plútó) sürgető erőivel szemben. Ez utóbbiak a szív, a fej és a medenceközpont megújí-tói.

A következő jelenet a szemlélőt lefelé vezeti az erkölcs centrumába, a szívbe és szembesíti őt az erkölcsös megindultság folyamataival, melyet az ösvény okoz.

A színházterem pompás egyiptomi szobává változik. Monostatos három rabszolgája arról beszélget, hogy Pamina elmenekült a szerecsen kezei közül, aki kivetette rá hálóját: „Hiszen ismered a buja pocakot és az ő modorát, de a lány okosabb volt, mint gondoltam. Abban a pillanatban, amikor amaz már győztesnek vélte magát, a lány Sarastro nevét kiáltotta. Ez aztán megrázta a szerecsent: némán és mozdulatlanul maradt állva. Ezalatt Pamina a csatornához szaladt és egy gon-dolán a pálmaligethez hajózott. ”Mégis nagy rémület közepette kell megélniük („hogy ilyet kelljen látni, az pokolkínszenvedés”), hogy Monostatos Paminát keményen megragadja, megkötözteti, és gyűlölettől fröcsögve kegyetlen meggya-lázással fenyegeti.

A három rabszolga nem más, mint a fejben, szívben és a személyiség napfonatá-ban a kivitelező szervközpontok. Ezek alá vannak vetve a primitív ösztönlény-nek, melyet Monostatos jelképez. Ez bennünk a kőkemény önző elv. Pamina, aki inkább meghal, mintsem odaadja magát ennek az énszenvedélynek, ájultan hanyat-lik egy szófára. Itt érdemes felfigyelnünk a kezdőjelenettel való párhuzamra, amikor is Taminó a kígyó üldözésére ugyancsak ájulással reagált.

Az énőrület s a belőle fakadó gyűlölet a bűnbeesés eredményei. A fakó fekete szín a minden lelki fénytől való elválasztottság következménye. Ezek a meden-céből felemelkednek a szívbe, oda, ahol Sarastro és az övéi először közlik ma-gukat a lénnyel. A Sarastro név hasonlít a „Zoroasterre” vagy „Zarathustrára” és a napszolgákra, a Fraternitas solarisra, az isteni szerzetre vonatkozik. A szív a naperők befolyási területe. Ha a lélek megnyitja magát a szellemi nap befolyásának, tehát mintegy felhívja Sarastro nevét, akkor erre a pillanatra az ösztönlény semlegesítve van. De Pamina, az új lelkesültség egyelőre még túl gyenge, még túl átmeneti ahhoz, hogy a „csatornán”, a kis vérkörön keresztül elérje a „pálmafaligetet”, mely a fejben egy bizonyos központot jelent. Az ösz-tönlény, mely az ösvényen való járás során szorult helyzetbe kerül, és csak ek-kor válik igazán láthatóvá, újra és újra lehúzza a keresőt, megköti annak lel-ki hatósugarát. Ezért érthető, hogy az új lélek utálattal telve iparkodik elme-nekülni a lehúzó befolyások elől. Az értelemmel való hiányzó kapcsolat miatt azonban átmenetileg még hajlik arra, hogy mintegy a múltba meneküljön, hogy megfutamodván visszatérjen a természetanyával való összetartozás régi életálla-potához.

Ekkor jelenik meg Papagénó az ablaknál. Pamina rögtön bizalommal van iránta a kép alapján, melyet az magával hozott, s amely Pamina anyjától származik. A szerelemről beszélgetnek. Papagénó sajnálja, hogy még nem talált asszonyt, Pamina reménnyel kecsegteti. Mivel Pamina még képtelen megérteni magas elhiva-tottságát a szellemmel (Taminóval) való házasságra, ezért Papagénóval dicsőítő dalba kezd a nemeknek az isteni tervben foglaltatott együttműködéséről, amely az „alsó oktávban” földi szerelemként fejeződik ki. „A szerelem megfűszerezi életünk napjait. A természet körében hat. Magas célja világosan megmutatkozik, nincs semmi nemesebb, mint férfi és nő: felérnek ők az istenségig.”

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,