Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1995-ös évfolyam

1995/4/ Az utolsó ítélet

Pentagram > 1995-ös évfolyam

ÉS LÁTÉK NAGY FEHÉR TRÓNT ÉS A RAJTA ÜLŐT, AKINEK ORCÁJA ELŐL MENEKÜLT A FÖLD ÉS AZ ÉG, ÁMDE NEM TALÁLTATOTT HELY SZÁMUKRA. ÉS LÁTÁM A HALOTTAKAT, NAGYOKAT ÉS KICSINYEKET, ÁLLANI AZ ISTEN ELŐTT; ÉS KÖNYVEK NYITTATÁNAK MEG, MAJD EGY MÁS KÖNYV NYITTATÉK MEG, AMELY AZ ÉLETNEK KÖNYVE, ÉS MEGÍTÉLTETÉNEK A HALOTTAK AZOKBÓL, A MIK A KÖNYVEKBE VOLTAK ÍRVA, AZ Ő CSELEKEDETEIK SZERINT.

ÉS A TENGER KIADÁ A HALOTTAKAT, A KIK ŐBENNE VOLTAK; ÉS A HALÁL ÉS A POKOL IS KIADÁ A HALOTTAKAT, A KIK Ő NÁLOK VOLTAK; ÉS MEGÍTÉLTETÉNEK MINDNYÁJAN AZ Ő CSELEKEDETEIK SZERINT. A POKOL PEDIG ÉS A HALÁL VETTETÉNEK A TŰZNEK TAVÁBA. EZ A MÁSODIK HALÁL, A TŰZNEK TAVA. ÉS HA VALAKI NEM TALÁLTATOTT BEÍRVA AZ ÉLET KÖNYVÉBEN, A TŰZNEK TAVÁBA VETTETÉK.”(JEL. 20,11-15.)

A János jelenéseiben leírt utolsó ítélet sok fejtörést és aggodalmat okozott a századok során. Az utolsó ítélet közeli eljövetelét többször is beharangozták már. Az emberek különféleképpen reagáltak: voltak, akik pánikba estek, s akadtak, akik csak gúnyolódtak az efféle jóslatokon.

Az „ismét szólt a kakas” kifejezés jelképesen arra a tényre utal, hogy a világvége-jóslatok ellenére minden alkalommal új nap kél, s új lehetőségek nyílnak meg. Ezek után felmerülhet bennünk a kérdés, hogy az utolsó ítélet puszta teológiai „találmány” lenne e, vagy több annál.


ELKERÜLHETETLEN ESEMÉNY

A Jelenések könyvének fenti szavai a világ fejlődéséhez szükséges szellemi igazságot tárnak föl, amelyhez most a megszabadító gnosztikus ösvény szempontjából szeretnénk közeledni.

Hollandiában az Arany Rózsakereszt 1945-ben jelenttette meg Jan van Rijckenborgh Dei Gloria Intacta (Isten dicsősége érintetlen) c. művét. Ez a könyv részletesen megmagyarázza az utolsó ítélet jelképrendszerét. Eszerint az utolsó ítélet egyben az emberiség új fejlődési korszakának kezdetét is jelenti. Ez az esemény a két természetrend létezésének egyenes következménye. Az isteni természet tiszta, bűntelen világának lakói Isten tervének kivitelezésén fáradoznak, s erről e természetrend éter és asztrálszférája, az élet könyve tanúskodik. Az eredeti világtól körülvéve és áthatva, attól mégis teljesen elválasztva létezik a mi világunk, a tisztátalan érzések, az istentelen gondolkodás és az önfejű cselekedetek világa. Az életnek itt is számtalan formája létezik. E teremtmények élete és ténykedése ugyancsak nyomot hagy e lesüllyedt világ éteri és asztrális szférájában: tetteik mintegy feljegyeztetnek a természet könyvében.

Az isteni természet teremtményei a bukott lények felé nyújtják segítő kezüket. Az eredeti élet hívja és visszavárja a tévelygő embert. Mivel azonban az isteni birodalom kapuját semmi tisztátalan nem lépheti át, a tisztító, szentelő utat végig kell járnunk. E megtisztítás az ember számára gyakorta az ítélet erejével hat. Ha azonban meggondoljuk, hogy egyes nyelvek még őrzik az ítélet és az irány szavak rokonságát (a németben pl. Gericht és Richtung), akkor felfedezhetjük, hogy életünk éppen az egyetemes szeretet e beavatkozásainak köszönhetően fordul új irányba. Ez egyúttal bizonyíték az ember magasztos hivatására is: lelke magvában alapvetően Isten gyermeke ő, s Isten magához hívja az övéit.


A VILÁGOSSÁG ÍTÉLETE

Mégis: kicsoda fogadja örömmel az isteni ítéletet? Van e, aki ujjong, ha ítéletet mondanak fölötte? Tiltakozásunk ellenére a világosság azonban minden embert megítél, akár járja a megszabadulás ösvényét, akár nem. A világosság fénylik a világban, mint a tiszta, folttalan lélek ereje, és minden embert megérint. A fény a Krisztus, aki szüntelenül feláldozza magát a bukott világért és teremtményeiért. Amíg az ember meg nem érti, hogy számára a Krisztusvilágosság jelzi a helyes utat, addig e sugárzás az emberi életet kiigazító, irányító törvényként működik. A világ és benne mindenki mindaddig e törvény alatt áll, amíg szilárdan el nem határozza, hogy belső vezetőjét fogja követni. Oly nagy sorscsapások érhetik, hogy Istenhez fohászkodik: menekítené ki őt a végzet karmaiból. E csapások azonban többnyire segítséget jelentenek az ember számára: szemei felnyílnak, és saját állapotának tudatára ébredvén rábukkanhat a megszabadító út bejáratára.

Ezeket az eseményeket persze megélheti büntetésként, égbekiáltó igazságtalanságként is. A világosság szándéka azonban mindössze az, hogy feltárja előtte a feszültségek sötét gubancát, amelyek a tudatalatti mélyén lapulnak. Szembesülnie kell ezenfelül mikrokozmikus örökségével is – származzon az akár mostani életéből, akár korábbi személyiségek hibás viselkedéséből –, és az adósság kiegyenlítését végig kell szenvednie. Nincs ugyanis más mód arra, hogy az ember a belátás és önismeret kellő szintjére eljusson.

Az emberek többsége tapasztalta már, hogy olykor épp a szenvedés nyit ajtót a természetfeletti felé – mintha napfény törné át a felhők vastag köpenyét, amelybe addig burkolódzott. A fájdalmas tapasztalatoktól feleszmélve kezdünk keresni, s így találhatjuk meg a szellem világosságát. Ha rábízzuk magunkat erre a világosságra, akkor mellénk szegődik az úton. Ezen az úton azonban – a mélységes belső öröm mellett – az ítéletet, a világosság igazságát is meg kell tapasztalnunk.

Mikrokozmoszunknak újra Isten templomává kell válnia, a szellemlélekembernek fel kell bennünk támadnia, hiszen egyedül ő képes a világosságban lakozni. Ehhez az állapothoz hosszú út vezet – egy tisztító folyamat előzi meg a pillanatot, amikor a halandó ember hajlandó lesz teljesen feláldozni magát a másik növekedése érdekében.

Jóllehet a megváltás ösvénye egyben az ítélet útja is, az „utolsó ítélet” révén a jelöltet ezzel együtt teljes megszabaduláshoz és a régi természetrend feletti maradéktalan győzelemhez vezeti.


A PÁTHMOSI JELENÉSEK

János messzire jutott ezen az úton. Páthmoson – megszabadulván e világ befolyásaitól – helyreállította magában a kapcsolatot az eredeti Szellemmel. Itt élte át a Jelenések könyvében leírt látomásait. Látja, amint a Bárány megkapja a hétpecsétes könyvet: a hétséges szerkezetű dialektikus világ a Krisztusvilágosság kezébe adatik.

A Bárány sorban felnyitja a pecséteket, és megkezdődik az ítélet. Ez egy kozmikus méretű, hétszeres tisztító folyamat, amely ugyanakkor minden mikrokozmoszban is végbemegy. A pecsétek felnyitásával mindenre fény derül, ami egy kozmikus körfordulat, egy körülbelül huszonhatezer évig tartó megnyilvánulási nap során a föld és a mikrokozmoszok aurikus szférájában felhalmozódott.

Az első pecsét feltörésekor egy fehér lovas jelenik meg (Jel. 6,2). Ez a meg-szabadult ember jelképe, aki – eloldozván magát az élet és halál kerekétől – immár az isteni fejlődés részese: a megszabadultak láncában állva hordja ki és alkalmazza a Krisztuserőt.


AMIKOR NAGY SZÉL TÁMAD

Minden pecsét feltörésekor az emberiség összes átélt tapasztalata kiárad a földre és az emberekre, akiknek ekkor szembesülniük kell feszültségeik összegével, minden orvosolatlan hibával, minden olyan sikertelen vagy látszólag sikeres kísérlettel, amely a vérre, halálra és pokolra alapozva próbálkozott a jó helyreállításával a világon. Mindennek, így a halálnak is egyetlen oka van: ez az isteni természettől való elszakadás. „És az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza.” (Jelenések 6,13) Az emberiségre visszahullanak elmúlt cselekedetei.

A nagy tisztító folyamat, a hatalmas szél a megnyilvánulási nap végén első ízben kétségtelenül akkor támad fel, amikor minden embernek választania kell, hogy követi e a megszabadulás ösvényét, vagy nem. Ezzel a döntéssel kivétel nélkül mindenkit szembesítenek. A válaszra minden mikrokozmosznak bizonyos időt bocsátanak rendelkezésére. A Vízöntő korszak, amely századunkban kezdődött, a mostani megnyilvánulási nap utolsó szakaszaként mintegy 2100 évig fog tartani. E korszak lesz a nagy forradalom ideje, hiszen a Vizöntőnek az a feladata, hogy a világra és az emberiségre kiárassza az élő vizet, a Krisztus-sugárzás erejét.

Aki követi a megszabadító ösvényt, hamar felhívja a Vízöntő újraélesztő erőit: a nagy változás saját mikrokozmoszában is végbemegy. Aurikus lénye fokozatosan megtisztul. Mikrokozmikus egének csillagai lehullanak. Ez az esemény fájdalmas tapasztalatokkal is járhat attól függően, hogy a régi lény csillagai milyen erősen ragyognak.


BELSŐ KÜZDELEM

Amikor a tanuló korábbi lénye, mohó vágyai még egyszer fellángolnak, úgy tűnhet számára, hogy képtelen lesz megszabadulni a régi természet szorításából. Esetleg kételyei támadnak az ösvény igazságával, vagy saját lehetőségeivel kapcsolatban. Pedig mindez csupán annak a jele, hogy a belső ellenség – a növekvő új lélektől szorongattatva – egy utolsó csatára ágaskodik, melyben minden lehetőségét még egyszer teljes nagyságában felvonultatja.

Ha ekkor – gyakran az ész minden késztetésének ellenére – e belső küzdelmet türelmesen elviseljük, s a hitben állhatatosak maradván kitartunk a megszabadító világosság mellett, azt tapasztaljuk, hogy a régi égbolt csillagai egymás után kihunynak. E folyamat során a világosság egyenként feltöri a régi aurikus lény hét pecsétjét, és semlegesíti a régi erőközpontok mágneses feszültségeit. Ugyanekkor az őszintén törekvő tanuló számára új erők jelennek meg, hogy lehetővé tegyék a tisztító folyamat végigvitelét.

A nehézségek áradata – amellyel a tanulónak szembesülnie kell, s amely másokra is hatással lehet – az ösvény szükségszerű velejárója. „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” mondja a Jelenések 3. részének 19. verse. A csapások a tanuló mikrokozmoszában lezajló utolsó ítélettel végükhöz közelegnek. Beteljesül a tisztító folyamat, és egy új finomanyagi test foglalja el a régi éter- és asztráltest helyét.

Akik elnyerik ezt a fényruhát, azok az isteni ősanyagba öltöznek.A „királyi-szék és a Bárány előtt” állnak „fehér ruhába öltözve” (Jel. 7,9). Az elhagyott haza utáni erőteljes vágyakozást, amely nemsokára az egész emberiségre beköszönt – mert be kell köszöntenie–, saját maguk hívták fel. Ami a világ számára megsemmisülést jelent, az nekik felemelkedés.


A „KÖNYVECSKÉT” LENYELNI

Amíg az ösvényen járó ember földi testét birtokolja, még egy nagy feladat vár rá. Szükség van rá az emberiségért végzett hatalmas megváltó munkában. Küldetése teljesítésének érdekében egy erős angyal ereszkedik le hozzá, s könyvecskét nyújt át a következő szavakkal: „Vedd és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz” (Jel. 10,9). A jelöltet itt azzal a követelménnyel szembesítik, hogy kösse össze magát a Szellemi Iskola erőterének központi elvével, és testesítse meg azt. Ha „megeszi” a könyvet, lehetővé válik számára, hogy az abban tükröződő istentervet felfogja és megjelentesse, valóra váltsa.


A SÁRKÁNY

Aki részesül a Szellemi Iskola élő testének erejéből, nem „hús és vér” ellen folytatja harcát, hanem azok ellen a hatalmak ellen, amelyeket a Jelenések könyve a sárkány alakjával jelképez (12,3). E hétfejű, tízszarvú sárkány a mikrokozmosz és a föld aurikus lényére utal, továbbá az ellenségre, amely az ezek fölötti hatalmat megragadta. A sárkány, ez a földi életet megkötöző erő a földre vettetik (Jel. 12,9). A Vízöntőben beáramló erőteljes Krisztuserő meg-tisztítja a föld éterikus és asztrális szféráját, aminek nyomán óriási feszültség támad: eltévelyedett és elfajult lények egész serege kényszerül most földi megtestesülésre. Az ősi légköri gonoszság, amely énközpontúság formájában jelenik meg, és elképzelhetetlen mennyiségű bűnterhet és feszültséget halmozott fel a finomanyagi területeken, most kénytelen leszállni a földre, s az emberi-ség körében otthont keresni. Az önzés és az ezzel járó romlás rengeteg embert sodor válságos állapotba. Ez a helyzet már napjainkban is világosan érzékelhető. A sárkány, az én mindent felülmúló, tudat alatt megbúvó bőszültsége ráront az őt veszélyeztető világosságra. E harc egyelőre inkább az emberek kölcsönös szembenállásában és önmegsemmisítésében ölt alakot, amely azonban így is számtalan mikrokozmosz megszabadulását hátráltatja.

A nagy változás e korszakában a világosság szolgái ennek ellenére „új éneket énekelnek” (Jel. 14,3), azaz új életvitelükkel és egységük erejével az egész világra kiterjesztik a gnosztikus birodalom hívását. Egy nagy megváltó munka veszi tehát kezdetét.

A világot átható világosságerők segítségével „Isten haragjának hét pohara” kiömlik a földre (Jelenések 16,1). Mit jelent itt Isten haragja? Hát Isten nem az egyetemes szeretet hordozója é? Haragudhat Ő egyáltalán?

Isten haragja a tiszta asztrális világ összetörő és egyben megtisztító erejét jelképezi, amely válasz mindarra a romlottságra, amelyet a földi ember felhívott. Az eredeti természet pusztán bizonyos korlátok között tesz lehetővé istentelen fejlődést. Ha a feszültségek egy adott küszöböt meghaladnak, a világosságerő segítségével kozmikus helyreállító, tisztító folyamatok fejlődnek ki.


AZ EZERÉVES BIRODALOM

Az idők végén a sárkányt „ezer évre megkötözik”. Az ezres szám itt az utolsó, befejező korszakot jelképezi. Amikor a régi rendszerek meginognak és összedől-nek, az önzés saját maga fölött mond ítéletet. Mivel a földi létezést egyre növekvő veszély fenyegeti, az emberiség többsége csak magával és helyzetének mindenáron való megmentésével foglalkozik. A megszabadulás útján járók épp ezért tudják feladatukat véghezvinni. Róluk mondja az írás, hogy „fejöket vették a Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért”, mert „nem imádták a fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét homlokukra és kezeik-re.” (Jel. 20,4) Azokról van itt szó, akik énjüket feláldozván fejükkel, szívükkel, és kezükkel a krisztusi munka szolgálatában állottak.

A megnyilvánulási napok végső, megszabadító szakaszát nevezik „ezeréves birodalomnak”. A megszabadulás várományosai a Krisztus-világossággal egybeforrva az eredeti asztrális életterületen ébrednek öntudatra. Ezzel belépnek az „első feltámadás” folyamatába, amelyben teljesen újjászületnek szellem, lélek és test szerint is.

Miután e folyamatot már sokan jó véghez vitték, „a Sátán eloldatik az ő fogságából” (Jel. 20,7). Még egy utolsó, reménytelen kísérletet tesz a világ istentelen állapotának fenntartására, még egyszer felkél a világosság ellen. A valaha is élt emberi lények – akiknek életeleme a világ asztrális tengerét duzzasztja – e területek végső megtisztítása során újfent le fognak lepleződni. Ha igazán vágynának rá, ki lehetne őket ragadni az áradatból a megszabadulásra. Ha azonban változatlanul az önszeretet és az önfenntartás rögeszméje tölti el őket, belevesznek az istentelenség asztrális tüzébe, amely „a tüzes tó, a második halál” (Jel. 20,14).

Ekkor betelik az utolsó időkről szóló jóslat. Aki az ösvényen találtatik, az végleg felvétetik az isteni életterületre. János, és mindazok számára, akik már ma is az ő útját járják, e felemeltetés igen közeli: „Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala, és a tenger többé nem vala” (Jel. 21,1).

×××

ELŐSZÖR KARMIKUS ÖNVALÓNKKAL KELL ELSZÁMOLNUNK

A természetszülte ember szentségtelen életvitele nyomot hagy aurikus lényében. Eme feljegyzések halmozott összegét nevezzük karmának. Minden természetszülte lény, amely a megszabadulás ösvényére lép, sajnálatos módon kettős feladat előtt találja tehát magát. Mielőtt ugyanis a transzfiguráció folyamatát elkezdhetné, ezt a karmát, ezt az adósságot ki kell egyenlítenie. Idézzük csak emlékezetünkbe Jézus Urunk pusztai megkísértését. Először ő is teljesen leszámolt karmikus önvalójával.

(Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis, 3. rész.)

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,