Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1995-ös évfolyam

1995/5/ Az abszurd és az igaz

Pentagram > 1995-ös évfolyam

AZ IGAZSÁGOSSÁGÉRT FOLYÓ HARC EGYIDŐS AZ EONOKKAL. NAGYON SOKAN ÉLETÜKET IS ADTÁK ÉRTE. HITTEK ABBAN, HOGY AZ IGAZSÁG BIRODALMA MEGTEREMTHETŐ ITT, A FÖLDÖN. HITTEK EGY SZABAD ÉS IGAZSÁGOS ÉLETET NYÚJTÓ JÖVŐBEN.

BUKOTT LÉTÜNK ÁTKA AZONBAN KÍMÉLETLENÜL LELEPLEZI EZEKET AZ ELKÉPZELÉSEKET, S VILÁGOSAN MEGMUTATKOZIK, HOGY PUSZTA ILLÚZIÓKRÓL VAN SZÓ.

Az emberekben még munkál a valódi igazságra vonatkozó ősemlékezet. A bukott lélek azonban ennek csak kevés részletét képes megérteni. Így mindenki azt próbálja megvalósítani, amit sikerült felfognia. Öldöklés, a bűnözés feltar-tóztathatatlan áradata és folyamatosan újrakeletkező jogtalanság lett az igazságosságért folyó harc legszembetűnőbb következménye.


SZISZÜPHOSZ ÉS A TUDAT ÓRÁJA

Albert Camus, a francia filozófus és író, ezt a harcot és küzdelmet Az igazak című drámájában ábrázolja. Camus-t az abszurd filozófusának szokták mondani. Egy másik művének címe: Sziszüphosz mítosza. Camus képzelete a következő helyzetben ragadja meg Sziszüphoszt: „S látja Sziszüphosz, amint a kő pilla-natok alatt abba a mélységbe gördül, melyből ismét a csúcsra kell hengerget-nie. Leszáll a síkra. A visszaúton, ebben a szünetben érdekel engem Sziszüp-hosz. Egy arc, mely a kőhöz ily közel fáradozik, már maga is kő! Látom, mint megy ez az ember nehézkes de egyenletes léptekkel a gyötrelem elébe, melynek végét nem ismeri. Ez az óra, mely egyúttal fellélegzés is, éppoly megbízhatóan visszatér, akár Sziszüphosz kínlódása. Ez a tudat órája. Ezekben a pillanatok-ban, amikor elhagyja a csúcsot, s fokozatosan eltűnik az istenek barlangjaiban fölényben van sorsával szemben. Sziklánál is erősebb.” Camus számára – akinek szemében az ember földi léte merő képtelenségnek tűnik – Sziszüphosz testesíti meg az abszurd hőst. „Az értelmetlenség érzése – vigasztalan meztelenséggel, fakó fényében megfoghatatlanul – bárkire bármelyik utcasarkon rátörhet.” Camus azt a kérdést is felveti, hogy követelheti e józan belátás a halált, az öngyil-kosságot. Drámáiból kirajzolódik, miként törekszik a reménytelenség közepette –sőt annak ellenére – eszményiségre, miként próbál a valódi emberség közelébe férkőzni. Az ebbéli igyekezet, s ugyanakkor mindennek a kilátástalansága jelen-ti szemében az emberi szabadságot. Hősei – azáltal, hogy ily módon a lehetet-len, az abszurd szemébe néznek – megtapasztalnak valamit létük feneketlenségé-ből. Vesékig ható kijózanodás ragadja el őket. S épp ez lehetne egy igazán gnosztikus út kiindulópontja is: a holtpont, a nullapont, ahol feltárul a győzedelmes út bejárata.


EGY TÖRTÉNELMI PÉLDA

Camus a második világháború után írta meg Az igazak című drámáját, amely visz- szatükröz valamit az emberiség igazságért folyó végeláthatatlan küszködéséből. 1949 decemberében, Párizsban, az első előadás programfüzetében többek között ez áll: „Minden szereplőm igazán létezett, és ugyanúgy viselkedett, ahogy ábrázoltam... Az igazak főszereplőjének, Kaliajevnek még az életben viselt nevét is meghagytam.”

1905-ben Oroszországban hatalmas éhínség pusztított; különösen a városokban nőtt szakadatlanul a halálos áldozatok száma. A gazdaság súlyos válsága miatt általános elégedetlenség kapott lábra, s ez különböző társadalmi megmozdulások-ban ütközött ki. Forradalmi pártok alakultak, amelyek a helyzeten erőszakkal akartak változtatni.


AZ ÁLMODOZÓ

Kaliajev költő. Egy kisebb forradalmi csoporthoz tartozik. Merényletet tervez-nek a nagyherceg ellen, és most hosszas előkészület után közvetlenül a kivite-lezés előtt állnak. A bomba eldobásával Kaliajevet bízzák meg, akit költőként, saját érdekein csüngő egyéniségként különös kapcsolat fűz a forradalomhoz. „A forradalomhoz jöttem, mert szeretem az életet. Szeretem a szépet, a boldogsá-got! Épp ezért gyűlölöm az önkényt... Forradalomnak lennie kell, ez biztos! De olyan forradalomnak, mely az életet szolgálja: hogy az életnek kaput nyisson!” Dóra – a csoport nőtagja – halkan válaszolja: „S mi mégis halált hozunk majd.” Mire Kaliajev: „Egy olyan világ érdekében ölünk, melyben többé senki sem öl majd. Vállaljuk a bűnözősorsot, hogy a földet végre ártatlanok lakhassák.” Dóra: „S ha mégsem így lesz?”

Kaliajev ellenfele a csoportban Stephan, aki a feltétel nélküli forradalmárt testesíti meg, melynek jellemzőit Bakunyin így foglalja össze: „A forradalmár-nak nincsenek se személyes érdekei, se érzései, se kötöttségei, se tulajdona, még neve sincs. Benne mindent egyetlen kizárólagos érdek, egyetlen gondolat, egyetlen szenvedély szippant magába: a forradalom...”

A bombát mégsem Stephannak kell dobnia, hanem a költő Kaliajevnek. Miután min-den a legkisebb részletekig elő van készítve, a társak lakásukon várják a dön-tő csapást. A robbanás azonban mégis elmarad. Kaliajev tehetetlenül tér visz- sza. „Nem láthattam előre... Gyerekek, pont gyerekek! Vettél már szemügyre gye-rekeket? A komoly pillantás, amellyel időnként néznek... Nem nevettek. Egyene-sen, merev felsőtesttel ültek jobbra és balra a kocsiajtóban... Milyen szomorú-nak néztek ki... Karom gyenge lett, lábam inogni kezdett. Egy pillanatra rá már túl késő volt. Dóra, álmodtam talán? Mintha abban a pillanatban harangzú-gást hallottam volna.”


BŰN ÉS ÁRTATLANSÁG

Stephan az erre következő heves vitában a következőt mondja: „Amely napon elha-tározzuk, hogy nem leszünk tekintettel a gyerekekre, a világ urai leszünk – és ugyanezen a napon győz majd a forradalom... Semmi sem tilos, ami ügyünket szol-gálhatja.” Stephan szemére veti a többieknek, hogy nem hisznek a forradalom-ban. „Ha nem kételkednétek benne, hogy aztán az elnyomóktól és előítéletektől megszabadult ember valóban isteni homlokkal tekinthet az égre – akkor két gyermek halála mit sem nyomna a latban! Minden jogot megadnátok magatoknak, halljátok? S ha ez a halál megbénítja karotokat, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy nem vagytok kellőképpen biztosak az igazatokban. Nem hisztek a forradalom-ban... Ha gyilkosság árán is, de az igazságnak győzedelmeskednie kell! Te és én semmit sem számítunk.” Kaliajev, a költő, azt feleli: „Az emberek nem élhet-nek kizárólag az igazságosságból.” Stephan: „Miből kell hát élniük, ha nem az igazságosságból, amikor ellopják a kenyerüket?” Kaliajev: „Az igazságosságból és az ártatlanságból... Elhatároztam, meghalok, hogy ne a gyilkosság kereked-jen felül. Elhatároztam, hogy ártatlan leszek.”


„NEM EBBE A VILÁGBA TARTOZUNK”

Kaliajev, akire a merényletet ismételten rábízzák, később a következőkről be-szél Dórával. „Ma már tudom, amit azelőtt nem tudtam. Igazad volt: ez nem olyan egyszerű. Azt hittem, ölni könnyű, hogy pusztán eszme és bátorság már elegendő is hozzá. De nem vagyok én ilyen nagy, s most már belátom, hogy a gyűlöletben nincs boldogság. Minden, de minden gonosz bennem és a többiekben! Gyilkolás, gyávaság, igazságtalanság... Mégis meg kell, meg kell őt ölnöm. De nem állok meg félúton! Túl fogok lépni a gyűlöleten.” Dóra: „Túl a gyűlöleten? Hiszen ott semmi sincs.” Kaliajev: „Ott van a szeretet.” Dóra: „Aki az igazsá-got igazán szereti, annak nincs joga a szeretetre...” Kaliajev: „De hisz mi szeretjük népünket.” Dóra: „Minden bizonnyal. Átfogó, de nem a valóságon ala-puló szeretettel: boldogtalan szeretettel szeretjük népünket... Nem ebbe a világba tartozunk, mi igazak vagyunk. Létezik egy melegség, melyet megtagadnak tőlünk... Oh! irgalom az igazaknak!”

Dóra áll az abszurd valóságához a legközelebb. Érzi, az embernek ezen a vilá-gon nem adatott meg, hogy elérje azt, amire legbelül vágyik: hogy az eszmény-kép valósággá váljon.

Végül is Kaliajev elhajítja a bombát, a nagyherceg meghal. A következő szín-hely a börtön, Kaliajev cellája. Kaliajev a következőket mondja egy fogoly-társának: „Mindannyian testvérek leszünk, s az igazságosság szívünknek tisz-tességet kölcsönöz. Tudod, miről beszélek?” Ez azt feleli: „Igen, Isten biro-dalmáról.” Kaliajev: „Ezt nem szabad mondanod, testvér. Isten nem képes sem-mire. Az igazság a mi dolgunk.”

A következő jelenetben a földi álmodozóval a kőkemény realista, a hatalom em-bere ütközik meg: a rendőrfőnök Skuratov keresi fel a foglyot, hogy bejelentse a meggyilkolt nagyherceg özvegyének látogatását.

Kaliajev vele is arról vitatkozik, hogy mi az igazság. Skuratov azt mondja:-„Kezdetben igazságra törekszik az ember, végül aztán rendőrséget szervez.”

A nagyhercegnő közeledtére a következő szavakkal hagyja ott a foglyot: „A rendőrség után pedig a vallás következik! Határozottan el lesznek kapatva. De minden összefügg. Képzelje csak el Istent börtönök nélkül. Micsoda magány!”


A NAGYHERCEGNŐ

A nagyhercegnő belép a cellába: „Úgy gondoltam, egyenlítened kéne. Biztos va-gyok benne, hogy nem alszol. S ugyan kivel ejtsen szót az ember a gyilkosság-ról, ha nem a gyilkossal?” Kaliajev: „Miféle gyilkosság? Én csak egy igazságos tettről tudok. Hagyjon, fel akarok készülni a halálra. Csak akkor számítanék gyilkosnak, ha nem halnék meg.” A hercegnő: „Meghalni? Te meg akarsz halni? Nem... élned kell, s magadra venni, hogy gyilkos vagy. Nem ölted é meg őt? Egyedül Isten oldozhat fel.” Kaliajev: „Melyik Isten, az enyém, vagy az öné?” A nagyhercegnő: „A Szent Egyház Istene.” Kaliajev: „Az megtartotta magának a kegyelmet, s ránk hagyta, hogy szeressük felebarátunkat.” Magához inti látoga-tóját: „Ön az ellenségem, ön és az egész nemzetsége. Tudja, létezik gyalázato-sabb dolog is, mint bűnözőnek lenni, éspedig ha a másikat arra kényszerítjük, hogy bűnözővé váljon, holott nem arra született. Nézzen rám! Esküszöm önnek, hogy nem ölésre teremtettek... Hosszú harcot kell kiállnom, de ki fogom állni. S ha kimondják az ítéletet, s közeleg a kivégzés, akkor a vérpad lábánál majd elfordulok öntöl és ettől a rettenetes világtól és átadom magam az engem eltöl-tő szeretetnek. Megért engem?” A nagyhercegnő: „Az Istenben nyugvó szereteten kívül nem létezik szeretet.” Kaliajev: „De létezik. A teremtmény szeretete... Az embereknek, akik ma szeretnek, együtt kell meghalniuk, ha eggyé akarnak válni. Az élet kín, mert elválaszt.” A nagyhercegnő: „Isten egyesít.” Kaliajev: „Nem ezen a földön. Az én ígéreteim nem ebből a világból valók.”

Kaliajev a haláltól lelki tisztulást vár. A nemlétnek kell őt az abszurd lét fölé emelnie.

Kivégzése előtt ezt mondja a bíráknak: „Halálom lesz utolsó tiltakozásom egy olyan világ ellen, amely könnyből és vérből áll.”


NAGYOBBNAK LENNI ÖNMAGUNKNÁL

Az utolsó jelenetben a forradalmárok kis csoportja egymás között van. Dóra meg-rendülten beszél Kaliajevről: „Ő valóban a tisztaságra törekedett. De milyen iszonyatos betetőzése ez a dolgoknak! Ha a halál az egyetlen megoldás, akkor nem a helyes úton járunk. Az igazi út a napos élethez vezet.”

Dóra gondolatai az abszurd magja körül járnak. Lépésről lépésre közelít egy mélyebb belátáshoz: „Vállunkra vettük a világ boldogtalanságát. Ő is. Micsoda bátorság! De néha azt mondom magamban, hogy ez inkább mégiscsak gőg, s a büsz-keség fenyítést érdemel... Arra ítéltettünk, hogy nagyobbak legyünk önmagunk-nál. Az ember szeretné szeretni az embereket, az arcokat. Szeretet igazságos-ság helyett! Nem, az embernek előre kell mennie.”

A darab az abszurdban, a reménytelenben végződik. Merre előre? Camus-nél csak a halál, a halálban elnyert „boldogság”, a nemlét általi „megváltás” útja marad nyitva. Az abszurd hős tudata ellenben a valódi irány alapja is lehetne.

Camus a létrának csak az első fokára hágott fel. A szavakban: „nagyobbnak lenni önmagunknál”, egy másik lét sejtelme rezdül meg. A magasabb világrend ösztönző hatását Dóra – a forradalmár asszony – érzékeli legvilágosabban. Gondolatai egybecsengnek a hegytetőről újra meg újra leereszkedő Sziszüphosz gondolataival. Hányszor kell még a követ felgörgetni? Hányszor cselekszik még bennünk az álmodozó, mielőtt az új tudat felébredne? E világ forradalmárának haladnia kell, előre a keserű végig, ami mögött már nem ködlik fel újabb dimen-zió. Mihelyt elérkezik számára a felébredés pillanata, gnosztikussá válik,- „János-emberré”, igazán igazzá. Akkor aztán önmagában hajtja végre a forra-dalmat, hogy az ige beleivódhasson, s felkeltse a reményt, mely túlmutat a mindenség halandó és a tökéletlen részén. Csak így válhat az „ige munkásává”, s mutathatja meg az embereknek az eszményi világrendhez vezető utat. Aki ezt a rendet itt, a dialektikában próbálja megvalósítani, az felhívja az ellenállást is – így mindenképp szembe kell néznie az abszurditással.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,