Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1995-ös évfolyam

1995/6/ A feledés folyója

Pentagram > 1995-ös évfolyam

MIÉRT TÉVELYEG AZ EMBER A VILÁGON? MIÉRT ENNYIRE BEHATÁROLT EZ AZ ANYAGI VILÁG? MIÉRT JELLEMZI SZENVEDÉS, AGGODALOM, MELYET LEGFELJEBB A SZERENCSE ÉS AZ ÖRÖM RÖPKE PILLANATAI SZAKÍTANAK MEG?

Az Igazság Evangéliuma szerint az anyagi világ a feledésből, az isteni határtalanság iránti tudatlanságból keletkezett.

Mit jelent a feledés szó? A görög mitológia ezzel kapcsolatban a Léthé folyóról beszél, amely Hádész birodalmán, az alvilágon folyik keresztül. A holtak lelkei ide érkezvén isznak a Léthé vizéből, s emiatt megszűnnek korábbi életükre emlékezni.

A kérdés az előző élet emlékének elveszítésén túl azonban egyéb szempontból is közelíthető, aminek mélyreható következményei vannak. Az ember ugyanis szünet nélkül a feledés italát kortyolja – nemcsak halála után, hanem mindenekelőtt éltében. Mindennapi életünk színtere, az anyagi világ, nem egyszerűen a feledés eredménye, hanem maga a feledés. A Léthé a mulandó világgal azonos, melyben az emberek céltalan bolyongásuk során alámerülnek, s melynek vizét nap mint nap mohón és sóváran nyelik. Ebben élnek-halnak szakadatlan körforgásban, ami csak akkor szűnik meg, ha a feledés fátylát széttépik.

És mi vajon mennyire feneklettünk meg a múltban? Mi történik a mindennapi autóvezetés vagy újságolvasás közben, amikor nekidühödünk, vagy pénzügyi híreken bosszankodunk? Hogyan fogadjuk a hízelgést, s hogyan, ha csúnyán elbánnak velünk? Elragad bennünket a feledés árama, vagy sikerül megőriznünk az eredetiség emlékét? Fel tudunk e még egyáltalán idézni valamit, aminek nyomán ha ködösen is, de felderenghet a végtelenség, az örökkévalóság, az Atya, az isteni energia és aktivitás létezése?


AZ ÉN FÉLELEMBŐL KELETKEZIK

Az Igazság Evangéliuma azt mondja: „Amikor az Atyáról való tudatlanság a félelmet és aggodalmat létrehozta, a félelem köddé sűrűsödött, úgyhogy senki sem láthatott semmit sem. Ezáltal teret nyert a tévedés és az ürességben működött, anélkül, hogy az igazságot ismerte volna. Szép és hatásos módon formálta a dolgokat, melyeknek az igazságot kellett helyettesíteniük.”

Az Atyáról való tudatlanság, az Istennel való egység ismeretének elfelejtése félelmet idéz és aggodalmat kelt. Ebből a félelemből és aggodalomból jön létre az énünk, mint lehatárolt, lezárt tudati mező. Itt vagyok én – ott pedig rajtam kívül mindenki más. Lehatároltsága miatt az én a mindenség egységétől el van választva. Az én maga a tömény félelem. Mindössze egy korlátolt tudati terepet birtokol, ezért minden külső hatást a felségterületét fenyegető támadásnak vesz. Az ént egy nagy áradat kellős közepén magasló körformájú gátnak, töltésnek képzelhetjük. A gátra zúduló energiák nyomása alatt az én szüntelenül a saját létéért retteg. Félelemből áll, mert korlátozott és a feledésből keletkezett. Csak az akar korlátozott maradni, aki a mindenség egységét elfelejtette. Így iszunk naponta a Léthé folyójából.

A félelem maga az isteni szeretet ismeretének hiánya, az isteni határtalanságról való tudatlanság. A szellemlélek ember, aki az Atyával, az isteni mindenséggel egy, tökéletesen mentes minden félelemtől, mert ő maga a szeretet.

Az emberek közötti mérhetetlen különbségek ellenére a félelem érzete mégis mindenkiben ugyanaz. Jóllehet a félelem kioltásának útja különböző lehet, oka viszont mindig a feledés, a tudatlanság, a lehatároltság.

Egy aszpirin tabletta a fejfájást csillapíthatja, esetleg ideiglenesen meg is szüntetheti, a fejfájást kiváltó ok azonban ettől még megmarad. Ugyanígy tudja csupán a belső megfontolás, a segítő szándékú elbeszélgetés vagy egyéb kezelés a félelmet csökkenteni és a tudatból kiszorítani. Noha ez bizonyos helyzetekben kifejezetten kívánatos és hasznos lehet, az emberi félelem valódi oka csak akkor tűnik el, ha az éntudat – karmikus következményeivel együtt – megszűnik létezni.


A KRITIKA AGRESSZIÓHOZ VEZET

A félelem és a kritika mindig egy tőről fakad. A vádaskodás, a bírálat, az ítélkezés nyomán ellenszenv, viszály és gyűlölet támad. Talán túlzásnak tűnik, de a kritika úgyszólván a későbbi események főpróbája. Végül is mi az, amit egymás szemére vethetünk? Ha jobban megnézzük, mindig az én megnyilatkozását és magatartásmódját rójuk fel, csak mindig másvalakinek az énlényét vesszük célba. Másnak is azt vetjük tehát a szemére, ami minket is jellemez: hogy ő egy én. Magatartásunk számottevően különbözhet ugyan, mégis minden viselkedés az énben gyökerezik. Mások kritizálásával mindig egy én fölött törünk pálcát, olyasvalami fölött tehát, ami magunk is vagyunk. Tulajdonképpen önvádról van szó: hogy másokat veszünk célba, aligha leplezheti, hogy legmélyebb lényünkben magunkat érezzük bűnösnek. Bűnünk viszont az isteni egységtől való elszakadás következménye.

Mi tehát a megoldás?

Az én, mely lényege szerint lehatárolt, a határtalanba nem léphet be, ez teljességgel lehetetlen. Bármennyire is szeretné a határait kiterjeszteni, a határtalant mégsem kebelezheti be. A feledés marad, sőt, az én kiterebélyesítése a feledést csak elmélyíti. Egyetlen lehetőség marad csak nyitva: a feledést az emlékezésnek kell megszüntetnie.


AZ EMLÉKEZÉSHEZ KÉT ÚT VEZET

Az emlékezésről való beszéd azonban még korántsem jelenti az emlékezés tényleges megtapasztalását. Az emlékezés, melyet az isteni egység elfeledése érvénytelenített, sokkal több, mint egyszerű gondolatműködés abban az értelemben, hogy: „na igen, újra emlékezem, hol hagytam a slusszkulcsomat”. A megváltó emlékezet azt jelenti, hogy tekintetünket újra befelé kell fordítani. A valódi gnosztikus tudás és tanítás lényegében azt közli: az örökkévalóság és határtalanság bennünk van. Az isteni fény és energiája, intelligenciája az emberi szívben honol. Emlékezni tehát annyi, mint az örökkévalóság rezgését érezni – nem elgondolni, hanem érezni. Ha ez az érzés megfogant bennünk, akkor egyidejűleg a tudásnak is birtokába jutottunk.

Az első és legfontosabb kérdés tehát az, hogy a szívünkben keletkező különös hatásokat hogyan éljük át. Az emlékezést felkeltő szavak csakis ezután nyerhetik el igazi értelmüket számunkra.

Az emlékezet két úton közelíthető: van egy közvetlen és van egy közvetett út is. Ezeket azonban nem egymás után, hanem egyidőben kell bejárni.

A közvetett út az emlékezés ösztönzése olyan beszédek és írások által, melyek egy megvilágosodott tanítótól vagy egy szellemi iskolától erednek. Az iskola beszédei, magyarázatai mintegy energiaátruházással teremtenek kapcsolatot a közvetett és a közvetlen út között. A közvetlen úton járni azt jelenti, hogy a határtalanság érzését saját szívünkben éljük meg és a beszédtől, az igétől szó szerint emlékezethez jutunk. Újra befelé fogunk tekinteni. Olyan tudáshoz jutunk, melyet igaz ismeretnek lehet nevezni, mert megvilágosító, élő ismeret, vagyis bölcsesség.

A gnosztikus emlékezet persze nem olyasvalami, ami csak időnként tölti meg a fejet. Sokkal inkább egy mindennapi életünket meghatározó alapérzésről van szó. Olyan állandó háttérsugárzás ez tehát, melyet a szívünkben lévő fényszikra táplál és amely a feledést bensőnkből száműzi. A félelem és a bűn mint ködös fantom lepleződik le.


AZ ÖSZTÖNZŐ SEGÍTSÉG IGAZ EMLÉKEZÉST IDÉZ ELŐ

Minden megvilágosult tanító hangsúlyozta, hogy külső támogatás és ösztönzés nélkül szinte lehetetlen emlékezethez jutni. Ennek ellenére néha úgy tűnhet, mintha bizonyos emberek minden külső segítség nélkül ébredtek volna fel és érték volna el a megszabadulást. Jól meg kell azonban gondolnunk, hogy előéletüket nem ismerjük. Gyakorta túl gyorsan és felületesen ítélkezünk, majd hozzátesszük: „No lám, az utat én is bejárhatom egyedül!” Ez azonban csak önámítás. Egyedül, teljesen magunkra utalva mindent elérni – ez önhittség, a feledés hatása. Ez ént, lehatároltságot, félelmet, bűntudatot, ítélkezést jelent. Külső megelevenítés, helyes vezetés – vagyis erőátruházás – nélkül emlékezés ma nem lehetséges. Másfelől azt is be kell látnunk, hogy szívünk különleges érintkezési pontjának érzékelése és gyengéden finom belső ismerete nélkül az ösztönzés hatás nélkül marad.

A külső és a belső szükségképpen egybevág. A dialektikus gondolkodást mind külsőleg, mind belsőleg a feledés, az emlékezet hiánya jellemzi. Ha az emlékezés, a legbensőbb lénnyel való újraegyesülés megvalósul, akkor a belső és a külső közötti különbség megszűnik.


A FELEDÉSBŐL KIEMELKEDNI

A szellemi hagyomány a megváltás ösvényére lépést a „megszabadulás áramlatába való bemenetelnek” is nevezi. Két áramlat van tehát: a Léthé mellett létezik a megszabadulás folyója is. Az utóbbi azokról a világító útjelzőkről ismerhető fel, amelyeket az előttünk haladók hagytak hátra.

Feladatunk a feledés folyójából kiemelkedni. Nem szabadidős kedvtelés gyanánt, s nem is halogatva, várván, hogy előbb felrázzanak álmunkból – nem, a kilábalást itt és most, mindennapi életünk gyakorlatában kell véghez vinni.

Dőreség lenne azt hinni, hogy ez majd csak úgy, magától megtörténik. Az odaadás, az éberség és az erőfeszítés alapkövetelmény. Persze nem görcsös erőlködésre van szükség, hanem arra a fáradozásra, amely szívünk mélyéről jövő hatásként világít és megvilágosít. Mert bár a bukás szinte magától megy végbe, mindössze hagyni kell, hogy a feledés folyója elnyeljen minket –, a kilábalás annál fáradságosabb vállalkozás. Le kell győznünk ugyanis a feledés nehézségi erejét. Az emlékezés azonban szinte aknát fúr ezen keresztül: hajlandóságunk minden pillanatban megnyithatja a szívünket és széttépheti a feledés hálóját.

Az emlékezés tudatossá válást jelent, ez pedig az élet tudatos megélését. A tudatos élet valódi változást eredményez, melynek folyamatát az örökkévalóság ereje táplálja és vezeti.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,