Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1995-ös évfolyam

1995/6/ A törvény betöltése a szeretet

Pentagram > 1995-ös évfolyam

ALIGHA VAN SZÓ, MELYET ANNYIT HASZNÁLNAK, DICSŐÍTENEK, FÉLREÉRTENEK, BESZENNYEZNEK, OLY GYAKRAN LÁBBAL TIPORNAK, S AMELLYEL ANNYISZOR VISSZAÉLNEK, MINT A „SZERETET”. MŰVÉSZET, VALLÁS VAGY TUDOMÁNY: MINDEGYIK A MAGA CÉLJAIRA HASZNÁLJA ÉS SAJÁTOS SZEMSZÖGBŐL NÉZI. FELBONCOLJÁK, KIELEMZIK, TEOLOGIZÁLNAK RÓLA, S EKÖZBEN ELKÓTYAVETYÉLIK. A SZERETET ÖSZTÖNÖZNI KÉPES AZ EMBERI LEGMAGASSÁGOSABBAT, DE UGYANÚGY A LEGALJASABBAT, AZ EMBERALATTIT IS. EGYESÍT ÉS ELVÁLASZT, ÖSSZEKÖT A „SZERELEMBEN”, DE KÉPES ELLENTÉTÉT, A LEGKEGYETLENEBB GYŰLÖLETET IS FELHÍVNI.

A SZERETET ÉGI HATALOM

Az emberiség fennállása óta megszámlálhatatlan mese, legenda, monda, mítosz kering a „szeretet” körül. Könyvek ezreinek szolgál téma gyanánt minden elgondolható összefüggésben, s a róla szóló verseket megzenésítve éneklik. A szeretet a leggyakoribb téma, s ez vélhetően a jövőben sem lesz másképp. Mert nem létezik ember, aki úgy tudna szeretet nélkül élni, hogy közben lelkileg meg ne keseredne.

A szeretetet újból és újból kapcsolatba hozzák az „ég” fogalmával. Egy sereg különleges jelenséget – így pl. a harmóniát, az örömet, a boldogságot és az életet – a szeretet és az ég együttműködésének tulajdonítanak. De a beteljesületlen vágyakozást, a szerelem mulandóságának tudatát, a fájdalmat és a halált úgyszintén.

A szeretet az ember ősemlékezete eredeti isteni állapotára: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt...” (I.Mózes 1:27) Isten lénye azonban szeretet. S a múlhatatlan isteni szeretet utáni vágyakozás távoli álomként kíséri az embert egész életén át.


A SZERETET MINT TULAJDONSÁG

Dialektikus világunkban a szeretet csupán a számos tulajdonság egyike, s az egyén önző kívánságához igazodik. Még a látszólag legönzetlenebb, legáldozatteljesebb szeretetünk is igényt tart a viszonzásra: jóllehet kifinomult, leplezett és be nem vallott formában, de magában rejti a viszontszeretet követelését.

A szeretet mint tulajdonság csak egy pólus, nem önmagában nyugvó középpont. Ha egy pólus életre kel, akkor természettörvényszerűen létre kell jönnie az ellenpárjának is. A dialektikus szeretet ellenpontja azonban mindig csak gyűlölet lehet, habár ez jó néhány árnyalatban és változatban is feltűnhet. Ez nem hangzik valami kellemesen, de mégis így van. Mert ahogy a valódi élet nem lehet meg szeretet nélkül, haláltermészetünkben a gyűlölet éppúgy létünk oltalmazója és pontosan olyan lényeges és énközpontú, mint a szeretet. Természetes – s világunkban egyenesen szükségszerű – önfenntartásában és önérvényesítésében énünk az ellenszenv (a rokonszenv, a szeretet ellenpólusa) révén védekezik. Így aztán folytonosan buzgólkodunk – rokonszenv és ellenszenv, szeretet és gyűlölet között ingadozva.

Isten szeretete azonban nem ismer tevékenységet. Isten nem szeret és nem gyűlöl. Isten szeretet. Ez Isten létállapota. Ahol a szeretet a szeretet és a gyűlölet közötti semlegességben van, ott nem hívja fel ellenpólusát, nem vet árnyékot, nem ismer mozgalmasságot. Isten tehát mindenható szeretet, önmagában nyugvó, s mégis tetterővel teljes. Ez a mindent megnyilvánító, soha ki nem merülő isteni energia, mindeneknek a kezdetek óta létező ősforrása.


AZ IGAZI KERESŐ A SEMLEGESSÉGBEN ÁLL

Mennyire igaza van Hermész Triszmegisztosznak, amikor az emberi jót csupán a gonosz legkisebb részének nevezi. Pál kétségbeesett kiáltása ugyanezt idézi: „...mert nem azt mívelem amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem”. (Róm. 7:15) A Rózsakereszt Szellemi Iskolája mindig nagy nyomatékkal mutat rá, hogy tanulói számára a szeretetnek a semlegesség jegyében kell állnia.

Ennek az abszolút semlegességnek a betartása nélkül mindenki bűnrészes e világ gonoszságában. Mert a szeretet tűz. A dialektikus szeretet tüze az önkény és az elvakultság lobogó, felemésztő tüze. Ha belátjuk minden földi jóság és szeretet viszonylagosságát, akkor többé már nem hagyatkozunk rá. E felismerés révén a tanuló eloldhatja magát a humanitás sodrától. Megpróbálhat semleges lenni, se gyűlöletet, se szeretetet nem érezni az emberiséggel és az egyénnel szemben! E semlegesítés által törvényszerűen jut el a világ és őközötte uralkodó feszültségek, erők és kötések kioltásához. Segít a gyűlölet és a szeretet világégését csökkenteni. Így tanít minket a rózsakereszt filozófiája. Ugyanakkor a tanulót változatlan nyomatékkal állítja újra és újra Jézus követésében a központi, a mindent hordozó talapzat elé: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” S Pál ezt mondja: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (1.Kor. 13)


MEKKORA LEGYEN A TANULÓ SZERETETE?

E tekintetben az iskola két követelménye látszólag homlokegyenest ellentmond egymásnak. S a zűrzavar nem lesz csekélyebb, ha J. v. Rijckenborgh Dei Gloria Intacta című könyvében a következőket olvassuk: „Mekkora legyen a tanuló szeretete? Mértéktelen!”

A tanulóság folyamatának elengedhetetlen tartozéka ennek a „páratlan, mértéktelen szeretetnek” a kivívása. De hát nem a semlegesség, a személytelenség kívánalmát hangsúlyoztuk e az imént, óvván magunkat minden humanisztikus törekvéstől? Most pedig a mértéktelen szeretet követelménye elé állítanak minket! Hát nem abszurd ez kissé és lehetséges e egyáltalán ennek a parancsnak a betöltése?

Ez se nem abszurd, se nem lehetetlen, ha Pállal együtt felöltjük „az új embert”, azaz belépünk a lélek régi természet szerinti elhalásának folyamatába. Akkor felnyílnak szemeink, szívünk megtisztul, az ébredező új lélek által fény költözik belénk, s megtanuljuk megérteni, hogy nem szeretetünknek kell semlegessé válnia, hanem tanulókként mi magunknak. Szeretetünket nem másoktól, hanem az általunk hőn szeretett énünktől kell távoltartani. Meg kell tanulnunk megérteni, hogy Istent nem azért mondják egyetemes szeretetnek, mert önmagát szereti, hanem mert szeretete átöleli a mindenséget, egyformán áradván mind jóra, mind gonoszra. Vagyis: mindazokra, akik követik őt, de azokra is éppúgy, akik még nem.

Felismerjük, hogy a „mértéktelen” nem felmérhetetlent jelent, hanem mérték nélkülit. Ne vonjuk meg tehát a jó és a gonosz, az igazságos és igazságtalan óhatatlanul személyes indítékú mérlegét. S ha esetleg buzgó tanulóként úgy vélnénk is, hogy mindez már mögöttünk van, tudatalattink mélyén akkor is a megítélés – s tőle válhatatlan: az elítélés –, vagyis a szeretet csődje, a szeretetlenség rejtőzik. Talán szavainkban, s bizonyára tetteinkben sem vagyunk már a régiek, ám gondolatilag és érzelmileg még mindig mi vagyunk, mert valódi szeretet egyedül a megszabadult, eredeti lélekből áradhat. Jóllehet az énhez bilincselt, önámításra fogékony lélek is megüthet bizonyos mértéket, valójában mégsem képes „árnyékmentes” szeretetre.

Az önámításnak tudható be, hogy olykor talán meglepően gyorsan megtanulunk eleget tenni az embertársainkkal szembeni semlegesség követelményének. Bizonyos értelmezésben ez ugyanis szerfelett kényelmes lehet számunkra, hisz nagyon is jól megfelel a bennünk még mindig ügyködő énlénynek. Közben vonakodunk észrevenni, hogy énünk még mindig „szortíroz”: rokonszenv ennek, ellenszenv amannak. S ez utóbbit persze azzal intézzük el: „Hiszen semlegesnek kell lennünk!”


AZ ÚJ TESTAMENTUM SZERETETE

A régiek hagyatékából tudjuk, miként szólott Jézus azokhoz, akik készek voltak a hegyre vezető út bejárására. „Hallottátok, hogy megmondatott, szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket, ... Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Semmilyet. Semmi sem változott meg bennetek. És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másképp, mint azok, akik a Gnózisról mit sem tudnak? Mert nem egy természetistenről tanúskodtam nektek, s nem is egy fajistenről, aki az embereket kiskorúságukban vezeti, hogy ne essenek teljesen áldozatul a romlásnak. Az egyetlen örök Istenről tanúskodom, aki a Gnózis, az Istenről, aki a szeretet.” (Máté 5:43-46)

Ez forradalmi kijelentés volt. Ennek előtte sohasem állítottak az emberek elé világosan és megalkuvás nélkül ilyen követelményt és tanúbizonyságot a beavatóhelyen kívül. S a természetén védekezett, fenyegetve érezte magát legbensőbb talapzatáig. Nincs e már elég más törvény, amit figyelembe kell venni? A külső forma szerinti életvitel törvényei, melyeket biztos, igazolható mérték gyanánt lehet és kell lefektetni? Törvények, amelyek engedelmességet követelnek, amelyek gyakran talán kényelmetlenek, de mégis betarthatók? A te törvényeidet nem ismerjük! Megszeged törvényeinket!

És Jézus azt felelte: „Ne gondoljátok hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényeket, hanem hogy betöltsem azokat. De törvényeim nem a ti törvényeitek, hanem a Gnózisé. A ti törvényeitek földi törvények, emberek alkották embereknek, szívetek keménysége és tehetetlensége miatt. Én nem úgy adom a törvényeket, ahogy a világ adja, hogy azok külsőleg kössenek és tereljenek benneteket. Általuk Isten egyetlen nagy törvényét, a szeretet törvényét kívánom megvilágítani előttetek. Mert Isten törvényének betöltése a szeretet!”


SZERETET ÉS IGAZSÁGOSSÁG

Szeretet, felebaráti szeretet – mennyire közkeletű fogalmak! Mily gyakran emlegetik, játsszák meg és figurázzák ki a felebaráti szeretetet! Belőle nőtt ki a humanizmus, félreértéséből keletkezett a kommunizmus, a szocializmus, s mindannyiuk közös és egyéni csődje. Mert meg nem tartható az az első és legnagyobb parancsolat nélkül, melyet Jézus a felebaráti szeretet parancsa elé helyezett: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből!”

De hol van és ki ez az Isten, akiről János, az út egyengetője a következőket mondja: „Az Istent soha senki nem látta. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt.” (János 1,18)

A Teremtés Könyvében pedig, az ember teremtésének jelképes legendájában ez áll: „... és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” (1.Mózes 2:7)

A kezdetektől fogva magunkban hordozzuk tehát Isten szent lehelletét, fényt a fényéből, s ezáltal lelkünkben Őt magát, s csodálatos istengyermekségünket is megtapasztalhatjuk. S amilyen természetesen szereti egy gyermek az ő atyját és amilyen szeretettel vágyik utána „teljes szívéből és lelkéből”, vagyis teljes tudatával, akként és egyazon tudatban gyökerező végtelen istenszeretetnek kell eltöltenie a tanulót is. Minél inkább felnövünk ehhez az istenszeretethez, a bennünk lévő és a bennünket birtokba vevő eredeti isteni lélekhez, annál inkább eltűnik belőlünk az önszeretet. Akkor megtanulunk a másikra úgy tekinteni és őt akként szeretni, mint saját magunkat.

Így kerülhet a mérleg nyelve az én és a te viszonylatában egyensúlyba, függetlenül attól, ki az a te, s így tapasztaljuk meg Isten gyermekeinek szabadságát. Mert földlakókként alá vagyunk ugyan vetve a dialektika törvényeinek, lelkünknek mégsem árthatnak többé. Az ugyanis megszabadult mindenféle mozgalmasságtól, melyet a szeretet és a gyűlölet szentségtelen égése okozott. Ekkor eljutottunk a valódi semlegességhez, mely ugyanakkor a szeretet erőteljes és mozgósító létállapota is.

„Azért jöttem hogy e világra tüzet bocsássak” – mondja Jézus, a Krisztus. Az arra előkészített emberszívekbe és -fejekbe –, tehetnénk még hozzá kiegészítésként. Isten mindenható szeretetének szent, gyógyító tüzéről van szó, amely megváltja a világot a dialektika törvényének igájától.

„... és mit akarok, ha az immár meggerjedett?” (Lukács 12:49)

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,