Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1995-ös évfolyam

1995/6/ Az örökkévalóságnak építeni

Pentagram > 1995-ös évfolyam

TÖRTÉNELMÜNKÖN VISSZATEKINTVE LÁTHATJUK, HOGY A JELKÉPEK MINDVÉGIG ELKÍSÉRTEK MINKET. GYAKORTA FÉLREÉRTVE, DE MÉLY JELENTÉSÜKBŐL MIT SEM VESZÍTVE MA IS UGYANAZ AZ IGAZSÁG TÜKRÖZŐDIK BENNÜK.

A MŰVÉSZET JELKÉPRENDSZERE

„Csakis a művészet hivatott a Szentírás tanainak és kijelentéseinek a jelképes kifejezésére, vagyis arra, hogy ezt a saját módján utánafogalmazza. Így az embert az élő igazság által ihletett műértő kifejezés a legmélyebb lényében eltalálhatja és megragadhatja” – olvashatjuk Az egyiptomi ős-Gnózisban. A szellemi igazságok és jelképek azt a célt szolgálják, hogy „a kereső – újra meg újra hallván és látván ezeket – egyre mélyülő belátáshoz és pozitív reagáláshoz juthasson.” A jelkép, a művészet és a kultúra nem lehet meg egymás nélkül.


A KÖZÉPKOR TEMPLOMÉPÍTŐ CÉHEINEK PÉLDÁJA

A mondott kapcsolatra jó példa a középkor templomépítő céheinek működése, melyben a külső és a belső összhangja különösen szembetűnő. Az az érzésünk, mintha ezek a céhek különös módon az „Opus Magnummal”, a nagy művel foglalkoztak volna. A kövek összeillesztésének mikéntje a kívülállók számára hozzáférhetetlen titok volt. E művészek látszólag rejtve maradtak, mindössze egy titkos, kőbe metszett jel árulkodott kilétükről. A mesterek odaadása nem e világ dicsőségét, hanem magasabb célokat szolgált. Életvitelüket szigorú rendszabályoknak alávetve rendekbe tömörültek. Többnyire a céhszervezetektől is távol tartották magukat. Pitagorasz szellemét újraélesztve egyedül a világharmónia titkait kutatták. Kulcsuk az a szellemi kör volt, melynek magasztos bölcsességéről a következő vers is tanúskodik.

„Mint a pont, ha körbe lépsz,
Miben háromszög és négyzet kész,
Leld meg hát a pontot, tied lehet,
Baj és félsz rajtad erőt nem vehet.
A nagy művészet titka rád vár,
de ha nem érted: hiába fáradtál.”

Építményeik és szobraik egy kozmikus eszme jelképeit rejtik. Jóllehet külső megbízásra dolgoztak, munkájuk magasabb hatalmak iránti felelősséget tükröz. Egyedül ez a hivatástudat vezette őket. Belső fáradozásukat bizonyos értelemben a külső munka révén erősítették meg. A különálló egységekre tagozódást visszautasítva zárt egésznek tekintették magukat. A szolgálat e fokán magasabb célhoz törekedtek. Századunk embere már aligha fogja fel, hogy akkoriban egyesek olyan mű érdekében szövetkeztek, amelynek befejezését már tudván nem érhették meg. Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy ők egész másképp éltek és az örökkévalóság belső biztonságával az örökkévalóság számára építkeztek.

Ezekben a templomépítő céhekben gyakran lehetett ilyesféle titokzatos szavakat hallani: „Ha a dóm építménye elkészül, a világnak is vége lesz.” Itt azonban az örökkévalóságban való építkezésről van szó. Ha a Sanctus Spiritus – a Szent Szellem – háza valóban elkészült és lakosait felveheti az igaz élet, akkor a haláltermészet szükségrendje egyszer s mindenkorra elnyeletik abban a győzelemben, amit a jó és a rossz ikererőivel vívtak. Ebből a szellemi vágyakozásból született meg a gótikus csúcsívek építészeti élménye. Az ívek vonala a magasabb egység utáni közvetlen vágyakozásról beszél. A gótikus keresztgerendák ívei érezhetően egy bizonyos pontig, a zárókőig emelkednek, amely jelképesen az anyag és a tér törvényeinek legyőzésére utal. A kor szobrászata ugyanez a törekvést tükrözi, amire jó példa a Bambergi lovas néven ismert alkotás.


A LOVAS TITKA

A szobrot 1200 körül alkotta egy ismeretlen, a „lovasok mestereként” emlegetett művész, de csak 1600 körül került mai helyére, a bambergi dómba.

A művel szemtől szemben állva talán meglepődünk, hogy nem visel páncélt és a teljes fegyvertelenség benyomását kelti. Csak koronája jelzi, hogy a lovas egy magasabb létállapot képviselője.

Ki ez a lovas?

A középkorban a papság kivételével szinte senki sem tudott írni-olvasni. Ezért az írástudatlan többségre való tekintettel a képeket vagy szobrokat tiszta, félreérthetetlen jelképekkel kellett ellátni, melyek segítségével mindenki könnyen megérthette őket. Egy fegyver nélküli lovag ábrázolása ebben a korszakban egyáltalán nem jellemző, hiánya még ma is szemet szúr. A szobor titkához más oldalról kell tehát közelednünk.

Talán közelebb jutnánk a rejtély megoldásához, ha a lovast az összképen belül próbálnánk meg értelmezni.


AZ ELJÖVENDŐ ÚJ EMBER ,MINT MINDEN DOLOG MÉRTÉKE

A lovas magasan trónol egy kővirágon – pontosabban egy növényekkel ékes tartópilléren –, amely mintegy szőnyeggé terebélyesedve hordozza a lovat és lovasát. A tartópillért két gyámkő tartja, melyek gyanítható módon a titok kulcsát is képezik.

A baloldali gyámkő teljesen simára van csiszolva. Jobboldali párját viszont egészen másképp formálták: egy antik színházi maszkhoz hasonlít, melyből titokzatos, növényi levélmotívumokból szőtt arc tekint le ránk. Miként az ókori színházakban, itt is az álarcon keresztül ér minket a döntő hatás.

A két gyámkő a teremtés alapelveit fejezi ki: az örökkévalóságot, mozdulatlanságot és a nyugalmat, mely önnön magát változtatja, mozgatja, formálja. A teremtés önmagáról akar beszélni. A gyámkövek a teremtésben zajló párbeszéd jelképei. Az alapot – a bölcsek kövét – a sima kő képezi. Először ezt kell keresni. Hogy ez a kő az emberben megjelenvén szabaddá váljon, a magasabb lét iránti teljes odaadásra van szükség. Goethe beszél erről a Faustban, amikor az ember hiábavaló fáradozását ekként jellemzi:

„Ha nekik bölcsek köve lenne,
a kőnek hiányozna a bölcs!”

Mégis, aki képes a szegletkő elhelyezésére, felszabadítja az abba bezárt isteni teremtőerőt. Ezért rezeg e gyámkőben – mint hordozóban – minden eljövendő: maga az élet, mely lélek és megnyilvánuló szellem. Ez tehát ama szegletkő, melyet a tudatlan építők a Szentírás hasonlatával élve oly gyakran elvetettek. A lovas jelképrendszerében ez a kiindulópont a teremtés dicső fokaihoz, melynek íve a földi tapasztalatoktól egészen a mennyei Jeruzsálemig nyúlik vissza. Ez a szegletkő az élet romolhatatlan magszeméhez is hasonlítható, vagy az alkimisták igazi aranyához, mely a tisztító tűzben keletkezik. Mindezek az utalások a szellem diadalmas győzelmi útjára vonatkoznak. Eközben az emberben összetalálkozó két természetrendnek harmonikusan együtt kell működnie. Ekkor valósul meg a képmáshoz való hasonlatosság, ekkor lesz összhang a teremtésben.

Hasonlóképpen vélekedik Eckehart mester is, aki a lovasszobor alkotásának idejében élt. A teremtés menetét, mely belső fejlődés, szellemi szemei előtt látja elvonulni.

„A természet minden féme az aranyat, a természet minden magszeme a búzát és minden (valódi) születés az (örök) embert ígéri.”

Hasonló értelemben utal Pál a két természetrendben végbemenő transzfigurista teremtésrejtélyre: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm. 8:19)

A lovasszobor egész kompozíciója azt sugallja, hogy a szellem az eredeti embert az újjálett természetből akarja megteremteni. A jobboldali gyámkő maszk-formájú emberarcában a négy alapelem: a tűz, a föld, a víz, és a levegő lüktetését érezzük. Az eljövendő élet és a szükséges lelkesülés megjelenik. A szűzies, szeplőtlen anyagot, a prima matériát maga a szellem hozza mozgásba. Az alaktalan ősanyagban megfogan a rend és a forma.

Az éterszféra hordozóerejét, minden eredeti élet alapját a növényi motívumokkal díszített szőnyeg testesíti meg. Ha ez egyszer szabaddá válik, a szegletkő eredeti ereje tovább hat a ló megzabolázott asztrális erejében. A ló jelképezi minden harmonikus lélektulajdonság kifejlődését, amely az eredeti állatövben is kifejezésre jut. Maga a lovas könnyedén tartja a kantárt – tehát a lélekerőt vezeti, afölött rendelkezik. Egész megjelenése Parsifal alakját idézi, aki valódi istenkereső és akiben a szellem tudatosan dolgozhat.

Figyeljünk újra Eckehart mesterre, aki az ehhez vezető utat ekként foglalja össze:

„Elveszítem magamat, így megtalállak Téged.”

Így tanúskodik ez a magas szellemiségű lovagi kép is a két természetrendnek az istenkereső emberben belsőleg megoldható harcáról. A természet rendje emellett fokozatosan megtanít a mennyei élet szerzetének szolgálatára és önmagunk feláldozására.

„Elveszítem magamat, hogy megtaláljalak Téged.”

Ezért viseli a lovag a szolgálatkészség koronáját az égi Jeruzsálem felé vezető feltartóztathatatlan útján. A célt nem téveszti szem elől. Isten várának fénye emiatt „napköpenyként” (baldachin), a Parsifal-alak tudataként lebeg fölötte. Mert „aki nem ismeri a célt, az az útról sem tudhat semmit.”

A lovas kompozíciójában így ölt alakot a teremtő terve, melynek minden emberen be kell teljesülnie.

A teremtés rejtett erői a természetember önátadása révén szabadulnak fel a szegletkőből. A Trigonum Igneum – a lángoló háromszög – a szellem, a lélek és a test szerinti megnyilvánulással a teremtmény szolgálatába lép.

Az őseredeti teremtés mindig érinthetetlen marad. Nem ismer semmi akadályt, ha hozzáértő építők kicsiny csoportja az új erőben nekilát a mű építésének.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,