Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1996-os évfolyam

1996/1/ A varázsfuvola

Pentagram > 1996-os évfolyam

Gnosztikus szemléletű értelmezés – II.

AZ ELŐZŐ RÉSZBEN KIDERÜLT, MILYEN RENDKÍVÜLI ISMERETEI VOLTAK MOZARTNAK A TERMÉSZETEMBERRŐL, S ENNEK MILY MESTERI FELDOLGOZÁSA EZ AZ OPERA. BEMUTATJA, MIKÉNT ERED A KERESŐ AZ EREDETI LÉLEK NYOMÁBA, S LÁTHATJUK AZ ERŐS ELLENÁLLÁST IS, MELYET ÚTJA SORÁN FELHÍV.


TAMINÓT BEAVATJÁK A REJTÉLYEKBE

Pamina és Papagénó ismert kettőse után, mely a férfi és nő közti szerelmet dicsőíti, a színpad szent ligetté változik. A háttérben három templom: a középsőn „a bölcsesség temploma”, a jobboldalin az „értelem temploma”, a baloldalin a „természet temploma” felirat olvasható. Taminót három fiú vezeti, ezüst pálmaággal a kezükben. A pálma napnövény, a szellemi törekvés jelképe; a pálmaág vonalas szerkezete a kígyótűzoszlop erővonalaira hasonlít. Az ágak ezüst színe a lélekben érvényesülő három eleven erőre utal (állhatatosság, türelem és hallgatagság).
„Ez az út vezet téged a célhoz, mindazonáltal, te ifjú, tartozol emberi módon győzedelmeskedni; halld meg hát tudományunkat: légy állhatatos, türelmes és hallgatni tudó.”
A kérdésre: meg tudja-e menteni Paminát, Taminó nem kap feleletet. Ezen erőknek tehát csak előkészítő szerep jut: az életrendszert látják el eleven energiával.
A követelmény újbóli elhangzására Taminó a következőt mondja.
„Ezen gyermekek bölcsessége légyen örökre szívembe felírva; hol vagyok én most? mi lesz énvelem? Az isteneknek palotája ez itt? Azt mutatják az ajtók, oszlopok, hogy az okosság, a dolgosság és a művészetek itt időznek; ahol a szorgalmatosság koronáztatik, ott a korhelységnek pusztulni kell s a vétek nem könnyen kap uraságra. Én bátran a kapun beszaladok, mely szándék nemes, tiszta és igaz. Reszkess, félénk istentelen, Pamina megszabadítása a kötelességem.”


HOVÁ, MERÉSZ IDEGEN?

Taminót a jobb oldali kapuból egy pap messziről felhangzó kiáltása téríti vissza. Ugyanez vár rá a bal kapunál is. A harmadikon zörget hát, s a bölcsesség templomába be is engedik: a belátás tehát az ösvény kulcsa.
Egy vén pap szólítja meg:
„Hová, merész idegen? Mit keresel te itt a szentélyben?” Mire ő: „A szeretet és az erény birtokát.” A pap: „Ezek magasztos szavak! Ám hogy akarod megtalálni őket? Téged nem szeretet és erény vezet: a halál és a bosszú lángja gerjedezik benned.”
Amikor Taminó megtudja, hogy Sarastro itt, a bölcsesség templomában uralkodik, elvakultságában már sarkon is fordulna:
„El akarok menni vígan és szabadon, és templomotokat soha többé nem akarom látni!”
A pap azonban ráébreszti, hogy csalás áldozata. Amikor Taminó gyűlölete kiváltójaként az éjkirálynő bánatát nevezi meg, ezt a választ kapja:
„Egy asszony igézett hát meg? Egy asszony keveset cselekszik, s sokat fecseg...”
E kijelentésben rendesen a szabadkőműves férfiszövetség nőkkel szembeni fenntartásait vélték viszontlátni, melynek alapja a paradicsomi történet, amikor is Éva tévútra vitte Ádámot. Az opera férfi és női nézeteinek azonban teljesen más értelme van.
A nő finomanyagi testének polarizáltsága révén (asztrálteste negatív, tehát befogadó,) közvetlenebb összeköttetésben áll az asztrális szférával, mint a férfi – ez már a Hold közismert befolyásában is megmutatkozik. A női elv érvényesül a földi növekedési folyamatokban is. Az „asszony” fogalma tehát itt bővebb teret nyer: a földi asztrálisnak az emberben szakadatlanul beszélő és földhöz kötő befolyására utal.
A kulturális fejlődést, mely a beavatás ösvényének előkészítésére szolgál, egy bizonyos pillanatban le kell zárni, mert eredményei nem megszabadítók. Ezáltal bizonyos értelemben minden érték a visszájára fordul. Egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy a királynő, aki a cselekmény kezdetén még oly rokonszenves volt, most az árnyoldalt, a gonoszt képviseli. Gnosztikus szemszögből ez nagyon is érthető; a színjáték nézőjének és a keresőnek ezt a megfordulást az úton mintegy pszichológiailag kell végrehajtania, beleértve mindazt a bálványrombolást, csalódást és ellenállást, mely ezáltal a saját lényében keletkezik.


AZ INDÍTÉKOKAT MEGVIZSGÁLJÁK

A pap világossá teszi, hogy Taminó csak akkor kaphat felvilágosítást Pamináról, ha „a barátság keze vezeti őt a szentélybe örök szövetségre”.
Mielőtt valaki beléphetne a rejtélyek ajtaján, meg kell vizsgálni, mi indítja a beavatásra, s indítékaiból el kell távolítani minden rögeszmét. Így óvják meg a rejtélyeket attól, hogy visszaéljenek velük. A jelöltnek először a saját „földjében” kell ásnia, saját személyiségét kell kikutatnia. A jelképes szabadkőműves szertartásokban a jelöltet a páholyba történő felvétele előtt egy ideig a „csendes kamrában” magára hagyják, hogy mindent fontolóra vegyen. E kamra falát különféle jelképek borítják, köztük egy halálfej, mely az elmúlásra figyelmeztet, valamint a következő rövidített felirat: V.I.T.R.I.O.L. Ez egy latin mondat szavainak kezdőbetűiből áll össze, mely így hangzik: Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenies Occultum Lapidem. Vagyis: kutasd ki a Föld belsejét, s megtisztulván megleled a bölcsek kövét. A jelölt csak saját maga feltárása által jut az oly szükséges alázathoz.
Taminó: „Ó örök éj! Mikor tűnsz el, mikor találja meg a fény a szememet?”
Erre a templom belsejéből felel a kórus: „Hamarosan, ifjú, vagy soha!”
Arra a kérdésére, vajon Pamina él-e még, igennel válaszolnak. Erre a hírre köszönet fakad szívéből, s ezt a „mindenható tiszteletére minden lehetséges hanggal” szeretné kifejezni. Fuvoláján játszik, de amint mindenféle állat elősereglik, hogy hallgassa őt, abbahagyja. Azok pedig elmenekülnek. A madarak bekapcsolódnak énekükkel.
„Ó, mily erős a te varázshangod, szépséges fuvola, mert játékodtól a vadállatok is örömet éreznek.”


PRIMITÍV ÖSZTÖNÖK ÁLTAL AKADÁLYOZVA

A varázsfuvola megszelídíti a természeterőket. Taminó mégsem hívhatja vele magához Paminát. Helyette Papagénó felel fuvolácskáján. Papagénó Paminával együtt menekül Monostatos elől, aki azonban elkapja és meg akarja bilincseltetni őket.
A törekvő kereső gyakran ismétlődő tapasztalata, hogy az önfenntartás elemi késztetései újra meg újra keresztezik és akadályozzák a szellemi fejlődés útját. Ebben a helyzetben csak a barátság és a lélekközösség értékeibe vetett hit nyújthat segítséget, ami által ismét helyreáll az egyensúly, s a romboló befolyás megszűnik. Így kell érteni, amikor Papagénó a kritikus pillanatban megszólaltatja harangjátékát, mely a mórt és annak rabszolgáit táncra és énekre kényszeríti. Az induló ütemére ezek el is hagyják a színt. Hangos induló szólal meg üstdob és trombita kíséretében, s láthatatlan kórus énekli, hogy „Éljen Sarastro!” Papagénó és Pamina megrémülnek, Papagénó kérdésére – „Mit mondunk hát?” – Pamina válasza mégis így hangzik: „Az igazságot, mégha az bűntett is!”
Ekkor megjelenik Sarastro kísérete. Legvégül maga Sarastro áll elő győzelmi kocsin, melyet hat oroszlán húz. A hat oroszlán az isteni szeretet három nézetét jelképezi, amelyek mindegyike kétféle módon hat (a férfi: dinamikusan kisugárzó, a női: megnyilvánító, világrahozó).
A kórus azt énekli: „Ő az, akinek jókedvvel megadjuk magunkat! Öröm legyen része annak, ki az élet útját mutatja. Minden tiszteletünk az Övé, néki szenteljük magunkat.”
Pamina térdepelve mondja: „Vétkeztem, uram, mert menekülni akartam hatalmad elől, de a hibás ebben nem én vagyok: a gonosz mór szerelmet követelt...”
Sarastro: „Kelj fel, óh szerelem, és légy énirántam jobb színnel! Hiszen anélkül, hogy tudakoznám, tudom máris a szívedből: szeretsz te egy másikat igen. A szeretetre ugyan nem kényszerítelek, de meg sem adom a szabadságot, hogy másokat szeress.”
Amikor Pamina közbeveti: „De hisz engem hív a gyermeki kötelesség, mert anyám...”, akkor Sarastro így folytatja: „...az én hatalmamban áll. Szerencsétlenül járnál, ha kezei közt hagynálak. Ő kevély asszony; egy férfi kell, hogy vezesse szívedet, mert férfi nélkül minden asszony letérne tulajdon útjáról.”
Sarastro itt azt magyarázza, hogy a lelkinek mindig a szellemmel kézenfogva kell haladnia, s annak alá kell vetnie magát. Habár a szellem nem lép fel kényszerrel, a kereső léleknek üdve érdekében el kell szigetelődnie származásától, az éj királynőjétől, a holdbefolyástól. Ebben az értelemben foglya ő a szellemnek.


AZ ÉRZÉKSZERVRE HATÓ INGEREK, MELYEKBŐL A TUDAT KELETKEZIK

Meg lehetne kérdezni, hogy miért őrködhet Monostatos Pamina felett. Mert a földi valódi legyőzéséhez hozzátartozik a primitív ösztönlénnyel való szembesülés tudatos megélése, mely aztán a magasabb tudathoz vezet. A veszteség elkerülése érdekében a szellemmel való végleges és hatalmas összekapcsolódást, a szellem és a lélek – Taminó és Pamina – „alkímiai menyegzőjét” gondosan elő kell készíteni. Emiatt Paminának türelemmel kell lennie, átmenetileg nem cselekedhet szabadon. Kötve marad az ösztönlényhez, különben ismét közvetlenül anyjához – az aurikus lényhez – láncolná magát.
Monostatos bevezeti Taminót. Amikor a szerelmespár összeölelkezik, a kórus így kiált: „Mit jelentsen ez?” Monostatos elválasztja őket, és Sarastrótól Taminó megbüntetését kéri. Ehelyett azonban „jutalmul” neki mérnek hetvenhetet a talpára.
Taminót és Papagénót a megméretés templomába vezetik, de előtte fejükre zsákot húznak. A kórus azt énekli: „Ha az erény és az igazság e magos ösvényt nyugodalommal elérné, úgy a világ egész mennyország volna, a halandók az istenekhez volnának hasonlók.”
Így végződik az első felvonás.


A LELKET NEM FÖLDI ERŐK ÉLTETIK

A második felvonás kezdetén a szín pálmaerdőt mutat; a fák ezüstösek, a levelek aranyból vannak. Tizennyolc ülőke látható levelekből, mindegyiken egy piramis és egy aranyba foglalt nagy fekete szarv áll. A legnagyobb piramis és a legnagyobb fák középen vannak.
A pálma napfa. Aranyba hajló koronája s még ezüstös törzse az ösvény pillanatnyi fokára utal: a lélek már nem csak földi erőkből él.
Sarastro más papokkal együtt ünnepélyes léptekkel közeledik, mindőjük kezében pálmaág. A bibliában a pálmaágak, melyeket a megváltott sereg tart a kezében, az isteni béke jelképei. A szarv az isteni erőkre utal, ahogy ez Lukácsnál is olvasható (1,69): [Isten] „felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában.” Formája a szent szellemi erőből lévő fényaknára is emlékeztet: a szellemi iskola erőterét ez köti össze a felettes természettel. János Jelenéseiben a báránynak hét szarva van: ez Isten hét szelleme. A tizennyolcas szám azt a tizennyolc társat idézi, akik a régi szabadkőműves legenda szerint a mesterépítész, Hiram Abiff sírjánál őrködtek. Ezzel ismét az emberi templom három központjára utalnak, melyeknek rendre három nézete, s ezen belül kettős ereje van (kisugárzó és befogadó). A piramisok mint négyzetes gúlák a mágikus szőnyegen nyugvó négy háromszög együtteséből magyarázhatók. A lángoló háromszög és az építmény négyszöge képezi a Szent Hétszellem hétségét, mely összekapcsolódott a jelölt életrendszerével.


ELŐBB ÉREZNÉ AZ ISTENEK ÖRÖMÉT

A gyűlés Taminó kívánságáról tanácskozik, miközben ő a naptemplom északi kapujánál járkál. Sarastro megerősíti, hogy Taminóban megvan a három tulajdonság, az erény, a „veszteg hallgatás” és a „jóltevés” is. A papok beleegyezésük jeléül háromszor belefújnak kürtjükbe. A szóvivő pap kérdésére: mi történne hát, ha Taminó kora ifjúságában (most húsz éves) meghalna, Sarastro azt mondja: „Akkor ő Oziriszé és Íziszé lenne, s az istenek örömét hamarabb érezné, mint mi.” Aki magában lángra lobbantotta a hitet, az a test halála által az új élettérbe kerül, ahol felébresztik.
Az utasítást, hogy Taminót és útitársait vezessék a templom előudvarába, a papok ünnepélyes záróimája követi:
„Ó Ízisz és Ozirisz, ajándékozd a szellem bölcsességét az új párnak! Ti, akik a vándorlók lépteit irányítjátok, erősítsétek őket türelemmel a veszélyben! Tegyétek lehetővé számukra, hogy láthassák e próba gyümölcsét: ha csakugyan sírba kellene szállniuk, jutalmazzátok meg az erény bátor futását, s vegyétek fel őket a ti lakóhelyeitekbe.”


ELŐKÉSZÍTŐ VIZSGÁK

A színház a templom rövid előudvarára vált, ahol beomló oszlopok és piramisok tövislepte maradványai láthatók. Ez az emberi fő képe. A romok és a tövisbokrok arra utalnak, hogy ez a hely igazi rendeltetése szerint el van hanyagolva. A lappangó magasabb értelem, Taminó, és a primitív földi értelem, Papagénó lépnek színre. A beszélő, és más, fáklyát hordozó papok vezetik be őket. Éjjel van, távoli mennydörgés hallik. Leveszik fejükről a zsákot. Papagénó félelemszülte megszólalását erős mennydörgés fojtja el. A beszélő most Taminót kérdezi, kész-e arra, hogy életre-halálra megküzdjön az eszményi barátságért és szerelemért. Taminó megerősíti, hogy ki akarja vívni a bölcsességen alapuló szeretetet.
Egy második pap Papagénót kérdi, vajon ő is akar-e ilyesmit. A válasz így hangzik:
„Viaskodni nem szokásom. Alapjában véve nem is kívánok semmiféle bölcsességet. Én amolyan természetember vagyok, aki az álomban, ételben és italban gyönyörködik – bárcsak egy szép menyecskére is szert tehetnék...”
Papagénó csak azután adott igenlő választ, miután számára Papagéna személyében olyasmit helyeztek kilátásba, amire vágyott. Papagénát ugyan megmutatják neki, de csak akkor nyerheti el, ha bizonyos ideig nem vált szót vele. Taminó láthatja Paminát, de ő sem beszélhet – üdvös hallgatást róttak ki rá az istenek:
„Enélkül mindketten elvesztek... Ez vizsgaidőtök kezdete. Őrizzétek magatokat az asszonyok csalárdságától: ez a szövetség első kötelme. Sok bölcs ember meg hagyta magát igézni, s még fel sem eszmélt, már hibázott. Elhagyatva találta magát a végén, hűségét gúnnyal viszonozták! Hiába tördelte a kezét, halál és kétségbeesés volt a bére.”
Itt világossá válik, hogy a természet kultúrerejét, melyet a három nő testesít meg, a beavatásnak ebben a fázisában teljesen el kell bocsátani. Ezek ugyanis a természetet tartják karban, s mert nem tudják az új út lényegét megragadni, az alantas természet által az istenit rágalmazzák meg. Mindenekelőtt a véges létezés féltése jellemzi őket, mely minden dialektikus lénynek alapvető sajátossága. Ez a félelem minden jelöltet zátonyra futtat, ha belemegy a játékba, ha valóságnak tekinti, ha mintegy beszédbe elegyedik vele. Épp ezért meg kell tanulnia, hogy ne hallgasson többé a csábító sugalmazásokra, s tartóztassa meg magát a természet mérgétől, melyet a kritika, a gúny és a hazugság vált ki.
A három nő a mélyből bukkan fel. Ezeket az asztrális erőket az út bejárására vonatkozó döntés szükségszerűen felhívja. Mindkettőjükhöz szólnak, hogy beszédre csábítsák őket:
„E borzasztó helyről sohasem távoztok boldogan! Taminó, számodra halált esküdtek, és te, Papagénó, odavagy!
Nem messze van hozzátok a királynő, ki is titokban ment be a templomba. Ezek a papok értelmetlen dolgokat susmognak az ember fülébe. Mondják, hogy aki szövetséget esküszik nekik, az szőröstül-bőröstül a pokolra jut.”
Taminónak újfent hallgatásra kell ösztökélnie társát, Papagénót, aki alig tudja féken tartani magát, s minduntalan meg akar szólalni. A következőket mondja neki:
„Egy bölcs nem sokat gondol azzal, mit fecseg a közönséges csőcselék. Habár a locsogást nők szájából hallod, azt képmutatók gondolták ki.”
„Miért vagy hozzánk oly rideg, Papagénó is hallgat, no beszélj!”– imigyen a nők, felismervén, hogy valójában Papagénón sem fog a sugallat, mivel Taminónak fogad szót. Erre megjön odabentről a papok válasza: „Megszentségtelenítették a szent küszöböt, le a nőkkel a pokolba.” A nők lezuhannak a mélységbe. A papok gratulálnak Taminónak. Papagénóval pedig – aki eszméletlenül a földre zuhant, mert úgy érezte, hogy nem nőtt fel ehhez a „borzalomhoz és kínhoz” – elnézően viselkednek, s Taminóhoz hasonlóan a következő próbához neki is újból letakarják a fejét. A jelölt természetnézete újból és újból gyengeségről árulkodik, ezzel azonban a Szerzet eleve számol.


BELESZERETTEM EGY IDEGEN FÖLDÖN NYÍLÓ VIRÁGBA

A színház a „szív kertjévé” változik. Fákat látunk, melyeket patkó formában ültettek. Középen virágzó rózsalugas, benne Pamina alszik. A Hold megvilágítja az arcát. Egészen elöl gyeppad áll.
A jelenet során ismét megélhetjük az alacsonyrendű ösztönlénynek a „fehér galambra”, a szellem-lélek Paminára irányuló támadását. Monostatos jelenik meg, és azt kérdi magától, mi is volt a bűne:
„Talán az, hogy beleszerettem egy virágba, mely idegen földön nyílik? De melyik ember maradna hideg és érzéketlen ilyen látványnál, mégha enyhébb égtájról (alacsonyabb körből) származna is! Ó az egekre! Ez a lány utoljára az eszemtől is megfoszt. A tűz, mely énbennem ég, megemészt.”
Újból a Paminához való közeledés hajtja: „Mindent eltölt a szerelem, öröme; enyeleg, nyájaskodik, csókolódik. Nekem meg kerülnöm kell a szerelmet, mert a fekete utálatos.”
Csendesen odalopakodik, de nagy mennydörgéssel bejön a királynő, és visszaparancsolja Monostatost. Az alantas ösztönlény szakadatlanul azon van, hogy a fiatal lelket becsapja. Az aurikus lény pedig mintegy létszükségből, utolsó kétségbeesett cselekedetével megkísérli rávenni a lelket arra, hogy semmisítse meg a Szerzet benne ható befolyását.
Pamina felébred. Amikor elmeséli, hogy Taminó a beavatottaknak szentelte magát, s hogy a világból és az emberek közül örökre kivonult, anyja ezt válaszolja: „Szerencsétlen lányom, így örökre elragadtak tőlem.”
Pamina a menekülést javasolja. A királynő azonban megmagyarázza neki, miért nem oltalmazhatja őt többé. Pamina apjának halálával ugyanis az anya hatalma sírba szállt. Mert az apa – így szól a történet – „önként átadta a hétszeres napkört a beavatottaknak, ezt a hatalommal bíró napkört most Sarastro viseli a mellén.” A királynő firtató kérdésére férje csak ennyit mondott: „Asszony! Itt az utolsó órám – minden kincs, amit egyedül birtokoltam, a tiéd és lányodé.”


A TERMÉSZET ÉS A SZELLEM EL VANNAK VÁLASZTVA

„A mindent felemésztő napkör...” vágtam hevesen szavába „...a beavatottakat illeti”, felelte ő. „Sarastro éppoly férfi módra fogja azt igazgatni, mint én ezideig. S egy szót se többé: ne kérdezz oly dolgok felől, melyek az asszonyi elmének megfoghatatlanok. – A te kötelességed az, hogy magadat és lányodat bölcs férfiak vezetésének engedd át.”
Pamina apjának halála azt az időpontot jelképezi, amikor a bukott természetet elválasztották az egyetemes szellemtől. Pamina kérdésére, vajon az ifjú az ő számára örökre elveszett-e, a királynő ezt válaszolja:
„Elveszett, hacsak te őtet addig, míg a Nap a földet festené, arra nem vonod, hogy ezeken a földalatti járatokon véled együtt fusson. A legelső fényjele a Napnak, az dönti majd el, vajon Taminó neked, vagy a beavatottaknak adatott.”
Pamina ellenvetését, miszerint Taminót beavatottként ugyanolyan gyengéden tudná szeretni, a királynő ridegen elutasítja. Egy acéltőrt vesz elő, mellyel Paminának kellene Sarastrót megölnie, hogy a hatalommal bíró napkör a királynőre szálljon vissza.
„A pokol bosszúja forrong szívemben, halál és kétségbeesés lángol körülöttem! Ha nem érez Sarastró halálos fájdalmakat teáltalad: úgy többé nem vagy az én lányom; megvetett légy örökre és elhagyatott. Szakadjanak széjjel minden kötései a természetnek, ha Sarastro teáltalad nem fog kimúlni. Halljátok bosszúistenek egy anya esküvését!”
E drámai ária után elhagyja a színpadot.
Pamina, aki képtelen ölni, kétségek közé zuhan, amit Monostatos megpróbál kihasználni. A lány odaadását azzal véli kikényszeríteni, hogy sorsát – csakúgy, mint anyjáét – kezében tartja: „Csak egyetlen szót kell Sarastrónak mondanom, s anyádat azon boltozat alatt ugyanabba a vízbe ölik, mely – mint mondják – a beavatottak megtisztítására szolgál.” Pamina a sértő ajánlatot mégis állhatatosan elutasítja.


E SZENT CSARNOKOKBAN NEM ISMERIK A BOSSZÚT

E jelenetben a lélek mind aurikus lénye, mind pedig ösztönlénye támadásának ellenáll. Amikor Monostatos haragjában le akarja szúrni a lányt, Sarastro megakadályozza ebben. Csak azért hagyja Monostatost büntetlenül elmenni, mert a gonosz cselekedet az anyától indult. Amikor Pamina Sarastrótól anyja számára büntetlenséget kér, a következő választ kapja:
„Jól tudok mindent. Tudom hogy anyád a templom földalatti járataiban bujdosik, hogy rajtam és a világon bosszút álljon...
E szent csarnokokban nem ismerik a bosszút. És ha valaki vétkezett, a szeretet elvezeti őtet az ő kötelességére. Akkor aztán baráti kezektől vezetve vidáman és boldogan megy egy jobb országba. E szent falak között, ahol ember az embert szereti, nem ólálkodhat áruló. Sőt még az ellenségnek is megbocsátanak. Akit pedig ilyen tanok nem örvendeztetnek meg, az nem érdemli meg, hogy az emberek közé számláltassék.”
Sarastro ezen megállapítását eddig félreértették és kinevették, hiszen árulók nyilvánvalóan ólálkodnak a szent csarnokokban. Az éj királynője és Monostatos lehetőségként, lappangó veszélyforrásként megjelenhet a „földalatti járatokban”, vagyis a karmikus lényben. Mégis, a saját lényben a szent munkát állandóan védelmezik: egy személytelen szeretetsugárzás semlegesít minden ilyesfajta régi befolyást.


NE VESD MEG AZ ÉTKET: EGYÉL, IGYÁL

A színház tágas csarnokká változik. Taminót és Papagénót két pap vezeti be. Fejük ezúttal nincs letakarva. A papok ismét hallgatásra intik őket, különösen Papagénót. Papagéna rút öregasszony alakjában jelenik meg. Vízzel teli poharat nyújt feléje, állítván, hogy Papagénó az ő kedvese. Papagénó a neve után kérdezi, mire hatalmas mennydörgés hangzik fel, és az öregasszony sietve elsántikál. Papagénó erre komolyabb hallgatásra szánja el magát.
A három fiú rózsával borított repülőeszközön jön, a színpad közepén gazdagon terített asztal áll. Az ifjak a fuvolát és a csengettyűket hozzák vissza a következő szavak kíséretében.
„Másodszor üdvözlünk benneteket férfiak, Sarastro birodalmában. Küldi nektek a tőletek elvett fuvolát és csengettyűket. Ha asztalát meg nem vetitek: vígan ehettek, ihattok arról! Ha majd harmadszor is látjuk egymást, öröm lesz jószívűségtek jutalma.”
Taminó flótáját fújja, míg Papagénó az ételhez fordul. A hangoktól vezetve megjelenik Pamina, ámde Taminó visszautasítja őt: még mindketten a megméretés és megtisztítás fázisában vannak. Pamina nem érti a két férfi hallgatását:
„Ah, érzem, örökre eltűnt a szerelem boldogsága! Szívembe soha sem térnek már vissza a gyönyör órái. Taminó, nézd, e könnyek egyedül csak neked hullanak, kedvesem! Ha nem érzed a szerelem sóvárgását, nyugalmat csak a halál ad.”
Taminónak és Paminának megtisztító útjukon meg kell nyílniuk az isteni lélekerők számára. Az opera utolsó részében a menyasszonyt és a vőlegényt – a lelket és a szellemet – jelképezik, akik miután az utolsó vizsgát is letették, egyesülésüket, az alkémiai menyegzőt ünneplik.


A PIRAMIS

Pamina kétségbeesett panasza után, melyre Taminó némasága indította, a szín ismét változik. A papok kórusa látható, mindőjük kezében lámpás nagyságú, átlátszó piramis. Két pap egy kivilágított piramist visz a vállán. A piramis formája a háromszög és a négyszög kötésére utal, s a szent háromszögtüzet jelképezi, mely a négy szent étersugárzást a jelölt életrendszerébe áramoltatja.
„Ó, Ízisz és Ozirisz! micsoda gyönyörűség! A setét éjszakát rettentve kergeti a Napnak fényessége. A nemes ifjúság hamarosan új életet él, s szolgálatunkra adja egészen magát. Szelleme merész, szíve tiszta, hamarosan méltó lesz hozzánk.”
Ezt követi Taminó fájdalmas elválása Paminától. Most a két utolsó, veszélyes vizsgát kell kiállniuk.
Taminó búcsúja miatt Papagénó is kétségbe van esve. Sírásra fakad („végtére talán még éhen kell halnom!”), és mennydörgés űzi vissza, amikor Taminó nyomába eredne. Ahogy a beszélő mondja: ő sohasem fogja „a beavatottak égi örömét érezni.”
A színház kertté változik. A három fiú repülőeszközével leszáll a színpadra, miközben így énekelnek:
„Hamarosan a reggelt hirdetvén, pompázik a Nap arany útján, nemsokára el kell tűnnie a setétségnek, s csakhamar győz a bölcs férfiú. Ó szépséges nyugalom, szállj ide alá, és térj ismét az emberek szívébe; akkor a föld majd eget ér, és a halandók az istenekhez lesznek hasonlók.”


A LÉLEK AZT HISZI, MINDENT ELVESZÍTETT

Az ifjak látják, hogy Pamina fájdalma az őrület határát súrolja, és kész arra, hogy anyja tőrét maga ellen fordítsa.
A lélek úgy véli, hogy az ösvényen mindent elveszített, mert átmenetileg úgy tűnik, hogy a szellemalak visszavonult. Ezért vészesen hajlik arra, hogy az ösvényt megtagadja és elhagyja. Szellemi értelemben ez öngyilkosság.
Ebben a helyzetben azonban ismét megjelenik a Gnózis három gondolatalakító ereje, s felvilágosítják Taminó igazi szerelméről, aki őérte még a haláltól sem riad vissza. Paminát Taminóhoz akarják vezetni, ami azt jelenti, hogy támogatják a lélek és a szellem közti összeköttetést.


TŰZPRÓBA ÉS VÍZPRÓBA

A szín ismét változik. Két nagy hegyet látni, az egyikről vízesés zuhog, a másik tüzet hány. Két páncélos férfi vezeti be az önmegszabadítás útját járó – s ezért mezítlábas – Taminót. Határőrök, akik Szaturnusz kapuját őrzik. Sisakjukon fény ég, mely az aktív tobozmirigy tűzkör jelképe. Felolvassák neki az átlátszó iratot, mely az egyik piramisra van írva:
„Aki az utat fájdalommal telve járja, az tűz, víz, levegő s föld által tisztul meg; ha le tudja győzni a halál ijedelmét, akkor a földről az ég felé lendül. Megvilágosodván magát teljesen Ízisz rejtélyeinek szentelheti.”
Taminót semmilyen halál nem rettenti el attól, hogy férfiként cselekedjen. A bennünk lévő halhatatlan nem ismer félelmet. A félelem földi illúzió, s a legnagyobb akadály a megszabadító ösvényen. A Biblia ezt a következő szavakkal igazolja: „A szeretetben nincs félelem, mert a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet.”


A NŐ, AKIT NEM RIASZT SEM ÉJ, SEM HALÁL

Ekkor Paminát halljuk, aki az utolsó nagy vizsgán most Taminóval együtt haladhat át a sötétség helyein. (Az a nő, aki nem riad vissza éjtől és haláltól, méltó és beavattatik.) Elmondja Taminónak a varázsfuvola eredetét, melynek borzalmas bolyongásuk idején kell védelmeznie őket.
„Ezt atyám egy bűvös órán egy ezeréves tölgy legmélyebb gyökeréből faragta ki, villámlás, mennydörgés, vihar és zúgás közepette.”
A tölgy – az ókor Jupiternek szentelt fája – az egyetemes életanyagot jelképezi, amelyből egykor az isteni embert formálták. A beavatottakat tölgynek is nevezik, mert ebből az őspránából élnek.
Taminó és Pamina szó nélkül jut át a tűzpróbán, mialatt a háttérből égzengés és víz moraja hallik. A jelenet után örömüknek a következő szavakkal adnak hangot:
„Átalmenénk a tüzes szénen, bátran megvívtunk a veszedelemmel. Hangod legyen oltalmunk a víz sebes folyásában is, amint a tűz közt is volt.”
A tűz- és vízpróba Orpheusz mítoszában is megjelenik. Orpheusznak, aki varázserejű lantjával az alvilágban Eurydikét keresi (aki Orpheusz lelkét jelképezi), hasonló próbákat kell kiállnia. A tűz és a víz a hatalmas kundalíni-erő két nézetére (férfi-női) vonatkozik. Ez a bukás folyamatának magereje.
Az alantas ösztön- és vágyélet tüzét csak a Szent Szellem erejében lehet biztonsággal áttörni és megzabolázni. E természet vizein – a régi étererőkön és az alantas életéhségen – ekkor ugyancsak fölül lehet kerekedni.
A szív és a fej megtisztító és megújító folyamata csak a régi befolyások elutasítása révén, a rejtélybolygók – Uránusz és Neptunusz – sugárzásának befolyása alatt mehet végbe. Uránusz tűzereje a szívre hat, mely az emberi rendszer elsődleges asztrális központja. Célja az isteni szeretet átalakítására, közvetítésére való felkészítés. A jelöltnek meg kell tanulnia ezt a magasabb áramlatot sternumán keresztül belélegezni, megőrizni, s csendes ragyogásként kisugározni. A szív mágneses sugárzóképessége és hatósugara ily módon megnő, s az egész élet megújul.


NEPTUN A FEJRE HAT

Ez viszont bajt is okozhat, mert az Uránusz-tűz nagyon energikus és robbanékony: alantasabb befolyások hatására könnyen kisiklik az ellenőrzés alól. Ekkor mind befelé, mind kifelé perzselő erővel hat.
A megtisztított asztrális élet alapján a Neptunusz-befolyásra is harmonikus választ lehet adni, mert az éterikus (a víz) követi az asztrálisat (a tüzet): az asztrálisból mintegy sűrítéssel hasítják le az étereket. Neptunusznak a tenger uraként való ábrázolása, amint háromágú szigonyával kiemelkedik az áradatból, nagyon kifinomult éterikus tevékenységre utal. A neptuni sugárzás elsősorban a fejre hat, a tobozmirigy rezgését serkenti. Ez utóbbi – mint valami generátor – határozza meg az atomok állapotát. Az idegfluidum töltése megnő, világítóbb lesz, így a fej szervei új „mágikus” képességre tesznek szert, és felébrednek az új bölcsességfényben.
Mozart ezt a rövid jelenetet nagyon szokatlan zenével festi alá. A fuvolaszóló díszes indulódallamát a zenekar néhány rendkívül tartózkodó, halk akkordja kíséri. Ez igazi mesterfogás, mert ebben a szakaszban a kitartást csakis következetes belső csend teszi lehetővé, s emellett a varázsfuvola csengésére – az ősatom sugárzására – is „fülelni” kell, mert egyedül ez hivatott a jelölt vezetésére.
A vízpróba után a templom kivilágított bejárata látható. Az ünnepélyes csendnek és látványnak a legtökéletesebb ragyogást kell tükröznie. Felhangzik a trombitaszóval és üstdobokkal kísért kórus:
„Győzelem, győzelem! Ó te nemes pár! Legyőzted a veszélyt, Ízisz áldása most a tiéd. Gyertek, lépjetek be a templomba.”


MIÓTA E BORT MEGÍZLELTEM

A következő jelenetben Papagénót látjuk, akinek ezek a beavatások nem voltak hozzáférhetők, s aki ezért Taminó látóköréből eltűnt. Madárcsalogató sípjával Papagénát is hiába keresi. Be is vallja magának:
„Beszéltem, és ezt rosszul tettem, ezért jogosan történik ez velem.”
Amit azonban az ösvényről megtudott („amióta megkóstoltam e bort, mióta a szép hölgyet láttam...”) nem hagyja többé nyugton. Lelkét meglegyintette ugyan valami sejtelem, tudata mégis rögtön visszahőköl az anyagi világhoz. Papagéna elvesztése fölötti kétségbeesésében fel akarja akasztani magát („Jó éjtszakát, te csalárd világ”). A három fiú kiáltása azonban kitartásra inti: ha megcsendíti harangocskáit, asszonykája visszatér.
A fiúk oda is vezetik hozzá Papagénát. Nászénekükben gyermekek utáni vágyuknak adnak hangot:
„Mily öröm lesz, ha az istenek gondolnak ránk, s szerelmünket gyermekkel ajándékozzák meg. Először egy kis Papagénóval, majd egy Papagénával, aztán ismét Papagénóval, aztán megint egy Papagénával, és így tovább. A legmagasztosabb érzés, ha sok ilyen gyermek a szülők áldásává lesz.”
Ezt a bosszú utolsó rohama követi. Az éj királynője – összes szolgájával, s szövetségesével, a mór Monostatosszal – megpróbál behatolni a fény szentélyébe. Kezükben fekete fáklyát visznek. A mór titkos járatokon vezeti őket a templom belsejébe, – jutalomként Paminát ígérték neki feleségül.
Ez a végső támadás a régi asztrális elem utolsó kétségbeesett cselekedetére utal, melyet az új asztrális érintés idézett fel. Tompa mennydörgést s víz robaját hallani:
„Nos hát a templom csarnokaiban vannak. Ott támadjuk meg őket; tűzparázzsal és erős karddal eltüntetjük az álszenteket a Földről. S így neked, éj nagy királynője, bosszúnk áldozatot hozzon.”
Egy végletesen hangos akkord, égzengés, villámlás és vihar zaja hallatszik, s az egész színház a Naphoz lesz hasonlatossá. Sarastro magasan áll, Taminó és Pamina papi ruhában, mellettük a papok. A három fiú virágot tart: a szeretet gyümölcsei ezek, melyet a fény hármas szövetsége hoz létre.
A királynő és kísérete elbukik. „Összetörték, megsemmisítették hatalmunkat, az örök éjszakába zuhanunk!”
Sarastro: „A Nap sugarai elűzik az éjszakát, megsemmisítik az alakoskodók csalárd módon megszerzett hatalmát.”
A jelölt régi asztrálisát az isteni sugár erőteljes hulláma véglegesen megsemmisíti.
A kórus győzelmi dicshimnusszal zár. Ozirisznek és Ízisznek – a bölcsességnek és a lélek szépségének – Taminó és Pamina által megszemélyesített nézetei az erő, a Szent Szellem révén kapcsolódnak össze.
A beavatottak kórusa ezt énekli: „Üdv néktek felavatottak! Áthatoltatok az éjszakán. Hála legyen néked Ozirisz, hála legyen néked Ízisz. Az erő győzedelmeskedett, és jutalmul a szépséget és bölcsességet örökkévaló koronával koronázza.”

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,