Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1996-os évfolyam

1996/3/ Buddha első és második „nemes igazsága”

Pentagram > 1996-os évfolyam

A szenvedés és a szenvedés oka

MIT CSELEKEDJÜNK TEHÁT?

Pál válasza erre az Efézusbeliekhez írt levelének 6. fejezetében:
„Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.
1.Körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel;
2.És felöltözvén az igazságnak mellvasába;
3.Felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével;
4.Mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát kiolthatjátok;
5.Az idvesség sisakját is fölvegyétek;
6.És a Szellemnek kardját, amely az Isten beszéde;
7.Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Szellem által;
8.És ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért.”
Ez a nyolcszoros vértezet a buddhizmus nyolcszoros ösvényére emlékeztet. Az ismert buddhista katekizmusban a következő kérdés-feleletet olvashatjuk (125, 126):
„– Hogyan juthatunk önmagunk legyőzéséhez? – A nemes nyolcszoros ösvény bejárásával. – Mit jelentsen ez?
– Az ösvény nyolc szakasza: helyes belátás, helyes gondolkodás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes kivitelezés, helyes emlékezés, helyes önuralom, helyes elmélyedés.”
Pál beosztása ugyan más, de lényege ugyanaz. A beosztásnak időről időre változnia kell, mert a halandó lélek fajteste és minősége a romlást veteményező gonosz létezése miatt változásnak és kristályosodásnak van alávetve. Ezért kell a nyolcszoros ösvény szakaszait átcsoportosítani és minden időszakhoz hozzáigazítani. Az út Pálnál és Buddhánál is a belátással kezdődik. Pál azonban közvetlenül ezután az igazságot követeli, míg Buddha a helyes gondolkodást.
Ez érthető. Ha a nyugati ember, mihelyt némi belátáshoz jut, megkristályosodott gondolkodási képességével mindjárt gondolkodáshoz látna, akkor a gondolatzavarok olyan tömegét hívná létre, amelynek kusza összevisszaságában a gondolatok ellentmondanának egymásnak. Ezért állít bennünket Pál közvetlenül a belátásból való cselekvés elé. A sűrű, renyhe, anyagias vért, mely teljesen az anyagba hajszol, az ilyen cselekvés megtámadja, és az üdvösség sisakja, az új gondolkodási képesség csak sokkal később válhat valóra.

AZ EMBER LÉNYÉBŐL FAKAD, HOGY BOLDOGSÁGRA VÁGYIK, ÉS KERÜLI A SZENVEDÉST. AZONBAN MINDEN ERŐFESZÍTÉSE ELLENÉRE, MELYET A BOLDOGSÁG, A BÉKE ÉS ÖRÖM ELÉRÉSE ÉRDEKÉBEN TESZ, LEGMÉLYEBB LÉNYÉBEN A LEGTÖBB EMBER BOLDOGTALAN ÉS ELÉGEDETLEN. SAJÁT MAGÁTÓL SZENVED, S AZ ÉLETTŐL, AMELY MINDEN MÁST NYÚJT SZÁMÁRA, CSAK BOLDOGSÁGOT NEM.

Buddha szólt: „Szenvedés ott van, ahol a belső béke hiányt szenved.” De mikor is hiányos belső békénk? Mikor uralkodik bennünk nyugtalanság? Akkor, ha kielégítetlen vágy lakozik bennünk, hiszen minden be nem teljesült kívánság fájdalommal jár. Emiatt minden ember, minden élőlény voltaképpen szüntelenül arra törekszik, hogy vágyait kielégítse és sóvárgását csillapítsa, hogy ilymódon megszabadulhasson a kielégítetlen vágyak okozta belső kíntól, belső nyugtalanságtól. Egyesek időnként egészen közönséges módon s oly mohó igyekezettel próbálják kielégíteni vágyaikat, hogy olykor még a rablástól és gyilkosságtól sem riadnak vissza. De miért van az embernek ilyen sok vágya? Mert jelenlegi állapota, valamint azon törvényszerűségek és körülmények, amelyeknek az emberi lény alá van vetve, idegenek legbensőbb lényétől. Az ember igyekszik különféle külsődleges tevékenységekkel leplezni szorongását, teljesen azonban nem tud tőle megszabadulni. Így minden beteljesült vágy újabb vágyak forrása...

Buddha saját magában felismerte és megtapasztalta ezeket az összefüggéseket, és részletesen elemezte őket. Mélységesen megértette az élet törvényeit és körülményeit, amelyeknek a világon minden élőlény alá van vetve. E dolgokról szerzett mély belátását az itt következő „négy nemes igazságban” öntötte szavakba.
1.A szenvedés igazsága;
2.A szenvedés okának igazsága;
3.A szenvedés megszüntetésének igazsága;
4.A szenvedés végéhez vezető nyolcszoros út igazsága.
„De mi akkor, ó szerzetes, a szenvedésről szóló szent igazság? Szenvedés a születés, szenvedés az öregség, szenvedés a betegség, szenvedés a halál; szenvedés az aggodalom, a nyomor, a fájdalom, a harag és a reménytelenség; szenvedés, ha annak közelében vagyunk, akit nem szeretünk; szenvedés, ha távol vagyunk attól, akit szeretünk; szenvedés, ha olyasmire vágyunk, amit el nem érhetünk. Mindent egybevetve: szenvedés a létezéshez fűző öt kötelék.”
A „négy nemes igazság” közül az elsőben Buddha megvilágítja, hogy a kétségtelenül előforduló szép pillanatok ellenére a földi élet végső soron szenvedés és gyötrelem az ember számára. Az ember sem földi élete során, sem a halál utáni másvilágon nem lelhet örök békét és boldogságot, jóllehet oly nagyon vágyik rá. Az élet ugyanis ebben a természetrendben a folytonos változás körforgásának van alávetve. A keleti bölcsesség Szamszárának nevezi ezt a természetrendet, melyre az állandóan változó jelenségek körforgása jellemző. A Szamszára azt jelenti, hogy a „változás világa”. Az életerők megjelenésének és eltűnésének világa, amelyben az erők jósorsból balsorsba, balsorsból jósorsba mennek át. Ez a világ a születés, az élet-leélés és a halál végtelen kereke.

„A változás világa, ó szerzetesek, meg nem érthető; felfedhetetlen e tudatlan lények kezdete, amelyek sóvárogva keringnek végtelen körökben. Bármilyen megtörtént rosszra, bekövetkezett bajra pillantotok is, ó szerzetesek, oly dolgok, amelyekről bizonyosan elmondhatjátok egyszer: „velünk is megestek ilyenek hosszú utunk során”. Bármilyen jó érzésre, jónak ítélt dologra pillantotok is, oly dolgok, amelyekről bizonyosan elmondhatjátok egyszer: „mi is megtapasztaltunk ilyeneket hosszú utunk során”. Miért? A változás világa, ó szerzetes, meg nem érthető; felfedhetetlen e tudatlan lények kezdete, amelyek sóvárogva keringnek végtelen körökben. Hosszú ideje tapasztaltátok már, ó szerzetesek, a szenvedést, a fájdalmat, és gyarapítottátok a halottak táborát; úgyhogy, szerzetesek, ennyi bőven elég ahhoz, hogy most megelégeljetek minden különbségtételt; elég ahhoz, hogy most megforduljatok s elszakadjatok...”
Buddha itt ezzel igen szemléletes módon a folytonos változás körforgásának börtönében sínylődő lények tapasztalati útját ecseteli. Az emberek újra meg újra a körforgásban találják magukat, ide-oda csapódnak, űzi őket az olthatatlan életszomj, „mely miatt visszatérünk az életbe, amely mohón vágyik az élvezetekre s amely hol itt, hol ott leli kedvét...” És újra meg újra szenvedést, fájdalmat, bánatot tapasztalnak...

A folyton visszatérő szenvedés és fájdalom előbb-utóbb mégiscsak elvezeti az embert a belátásra, hogy valami alapvető dolog nincs rendben a világban és az evilági életben. Minden, amit nagy nehézségek árán megszerez és felépít, egy adott időpontban újra kihullik kezei közül. Mindenütt korlátokba ütközik. A halál még a leghatalmasabbakat is utoléri. Ilyen tapasztalatok formálják tudatát mindaddig, amíg fel nem merül benne a kérdés: „miért van mindez így, miért kíséri az életet ezen a világon annyi szenvedés, miért vagyok mindig elégedetlen, és miért keresem folyton... de mit is keresek tulajdonképpen?” Miért és miért?
Ekkor további kérdések tolakodnak elő: „Ki vagyok valójában? Honnan jöttem? Hová megyek? Miben nyilvánul meg a tartós boldogság, melyre a legmélyebb lényemben mégis vágyom? Ha már itt nem létezik, megtalálom-e legalább a túlvilágon a halálom után? De van-e egyáltalán élet a halál után?”


A KÉRDÉSEK ÖRÖK VISSZATÉRTE

Ezek azok a kérdések, amelyek valamikor igenis minden emberben felmerülnek; úgynevezett „örök kérdések”, amelyek az élet fordulópontjain mindig újra jelentkeznek. A döntő kérdés azonban az, hogy mit kezd az ember ezekkel a kérdésekkel és belső töprengéseivel. Olyannyira felzaklatja-e mindez, hogy sürgősen visszatér a lenyűgöző jelen csalóka örömeihez? Vagy szociális helyzetén igyekszik javitani, gazdagságra vágyik, netán szórakozásra? Vagy úgy a bűvkörükbe vonják az ilyen kérdések, hogy a valóságot figyelmen kívül hagyva minden eszközzel megpróbál a túlvilági területekre behatolni, hogy választ találjon? Buddha mindahány utat megpróbálta. De sem kellemes élet, sem szigorú önsanyargatás, sem érzéki örömök, sem pedig tudattágítás nem hozták meg neki a megszabadító belátást, a megvilágosodást, a változás végtelen körforgásától való eloldozást. És végül valódi belátásra ébredt, felismervén, hogy a külsődleges cselekedetek alapvető belső megváltozás nélkül nem vezetnek megváltáshoz. Az életszomjon alapuló tapasztalatok pusztán egyedi észleleteket eredményeznek. Önmagába merülve Buddha látta megnyílni a középen át vezető utat, a „középutat”. Tanítványait arra intette, hogy ne hajoljanak meg vágyaik előtt, hogy ne adják át magukat a közönséges, mindennapi, tisztátalan és egészségtelen dolgoknak – de a kínzó, szentségtelen, egészségtelen önsanyargatásnak sem. Ne süllyedjetek nyomorba, istentelenségbe, gyógyíthatatlan állapotba! – mondta. Éppen ezt a két végletet elhagyva talált rá a Tökéletes a középútra, amelyen haladva az ember látóvá és tudóvá válik, és amely áttöréshez, felébredéshez, megszabaduláshoz vezet.
Akiben azonban számos tapasztalat nyomán feldereng, hogy az élet e világon szenvedés, még nem érett a középútra. Még híján van a másik három „nemes igazság” felismerésének és belső feldolgozásának. Nincs még igazi betekintése természetrendünk lényegébe. A „négy nemes igazság” közül az első, a szenvedés megtapasztalása felébreszti az embert, és megajándékozza a megkülönböztetés első képességével. Ez elősegíti, hogy világosabban lássa saját maga, a világ és az emberiség állapotát. A tanítvány így egyre tárgyilagosabban kezdi szemlélni a a földi élet szerkezeti tökéletlenségét. Ezen az alapon megszületik benne a gyógyulás utáni vágy. Megfogan benne az az óhaj, hogy kiszabaduljon ebből a tökéletlen állapotból – a belső hiány, a folytonos levertség állapotából. A növekvő mértékben megtapasztalt szenvedéstől űzvén így válik végül keresővé, s így tör át aztán a „négy nemes igazság” közül a másodikhoz. A miért kérdése egyre sürgetőbbé válik.


A SZENVEDÉS KELETKEZÉSE ÉS OKA

Sok évszázada már, hogy a nyugati kultúrából az egyház egyik dogmája száműzte a reinkarnáció fogalmát. E dogma szerint az ember megszületik, leéli életét, meghal, majd megjelenik Isten ítélőszéke előtt, ahol vagy örök boldogságra, vagy örök kárhozatra ítéltetik. Ezzel teljesen szemben áll az az elgondolás, hogy amit egyik életünkben elkövettünk, az elkísér a következőben is. Ez utóbbi gondolat összhangban van az Egyetemes Tannal, s egyben a választ is megadja a miértre. Az itt megemlített karmikus törvények a Szamszára jellegzetességei. „Amit vetettetek, azt fogjátok aratni is!” E természettörvény átok és áldás is egyben. Átok, mert az embert tetteihez köti, melyeknek a következményeit újra és újra el kell szenvednie. De áldás is, mert épp e szenvedés miatt születik tudatosság és megkülönböztető-képesség az emberben.
A testetöltések során így kellő ismeretre tesz szert, és egy bizonyos pszichológiai pillanatban kezdi belátni, hogy a Szamszára, a káosz világában való lét nem nyújthat már neki semmi lényegeset. Emiatt pedig felébred benne a magasabb értékek utáni vágy.
A Szamszára alapvető törvénye nem hagyja magát rászedni. Az illúzió börtönében raboskodó lényekre is vonatkozik a mondás: „A tettek örökösei maguk az elkövetők”. Elmúlt tettei (a karmája) előbb-utóbb utolérik és felrázzák álmából az embert. Akkor pedig kénytelen-kelletlen be kell majd ismernie, hogy saját életösztöne volt az, ami csapdába ejtette ebben a tökéletlen világban. Végül pedig elérkezik az a pillanat is, amikor belátás, üdvrevágyás és önátadás révén a „tudatlan, tökéletlen lényből, aki éhbérért körbe-körbe tévelygett a világ taposómalmában”, önálló, szabad ember lesz – aki ismeri és be is tölti a törvényt. Azt is, amelyet maga mögött hagyott, és azt is amelynek ezentúl alá kell vetnie magát. Aki legbensőbb lénye mélyén megtapasztalta, hogy az addig legfontosabbnak vélt dolog – az énje – csupán illúzió, amely a mulandó jelenségekhez való ragaszkodásból születik, ezért maga is mulandó! E mélységes tapasztalat következtében a jelölt bizonyosan kész lemondani mindarról, ami felismerhetően a jelenségek, a szenvedés és a halál világához fűzi: és ez éppen az énje, a maga érzékszervi észlelésével és éntudatával. De hogyan is keletkezett az én?
Hogyan jön egyáltalán létre az énképzet? Buddha tanítása szerint a tapasztalatlan, hétköznapi ember úgy tekinti a formát, az érzéseket, az észleleteket, a megkülönböztetést, a tudatot – szóval ezeket, mint saját magát, vagy saját magát, mint ezeket, vagy saját magában ezeket, vagy pedig ezekben saját magát. „Ily módon azonban éppen az én vagyok fogalmához jut el. De amint az ember, ó szerzetesek, elgondolta, hogy én vagyok, már működni is kezdett az öt érzék: a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás. Van a gondolat és vannak a dolgok, s van egyféle tudattalan. Ha mármost egy közönséges, tapasztalatok nélkül való ember érzékel valamit, ami a tudattalanból érinti meg, bizonyára valami ilyesmi merül fel benne: vagyok, vagy inkább ez vagyok én, illetve az, hogy leszek avagy nem leszek. Netán ezt gondolja: öntudatos leszek avagy öntudatlan leszek, vagy pedig nem leszek sem tudatos sem öntudatlan. A tapasztalt, szent tanítványnál szintúgy megvan, ó szerzetes, az öt érzék, de emellett a tudattalan alábbhagy, és kialakul a tudás. Minthogy a tudattalan nem ösztökél többé, s a tudás is megszületett, most már nem merül fel benne, hogy vagyok, sem hogy ez vagyok én. Nem gondolja már, hogy leszek vagy nem leszek, sem hogy tudatos vagy öntudatlan leszek...”
Így nyitja fel Buddha példázataiban tanítványai szemét a Szamszára sokféle buktatójára, s ekként erősíti megkülönböztető-képességüket. E célból hatásos szóképekhez és hasonlatokhoz folyamodik, amint az öt kötődésről szóló példázata is mutatja:
„Amikor a gyerekek homokvárat építenek, vággyal telve, eltökélten és lázas igyekezettel dolgoznak rajta. Azon fáradoznak, hogy körbekerítsék és megvédjék. Szeretik és magukénak érzik a várukat. Mihelyt azonban elmegy tőle a kedvük, legott lerombolják, összetapossák, és ezzel vége a játéknak. Na mármost: éppen így van ezzel a tapasztalt tanítvány is; az öt kötődést, éspedig a formát, az érzést, az észlelést, a megkülönböztetést és a tudatot lerombolja, széttapossa, eltiporja, miután kijátszotta magát a játékkal; hiszen a kedv elapadt, s az illúzió szertefoszlott...”


A TIZENKÉT FÜGGŐSÉG

Látjuk tehát, hogy az ember életösztönei következtében mily módon kötődik a változás világának végtelen körforgásához, a „Szamszárához”, és hogyan szenved benne. Ilyen világban valóban szenvedés az élet. A buddhizmus nézetei szerint ez nem csak az emberre igaz, hanem az összes többi lényre is: a növényekre, az állatokra, az istenekre és az alvilág lakóira. A teremtett lények valamennyien alá vannak vetve a „Szamszárának”. A változásnak ezt a világát tizenkét idekötő erő hozza létre és tartja fenn sokezernyi, folytonos körforgásban mozgó jelenségével együtt. E tizenkét okot vagy függést személytelen, kozmikus jellegüknél fogva a tizenkét természeteonhoz, a tizenkétszeres állatövi jegyhez hasonlíthatnánk. Ugyanakkor tizenkét személyes függőség is létezik, amelyeket fel kell ismerni és meg kell semmisíteni. Buddha ebben az összefüggésben a következőket mondja: „Ha létezik az, létezik ez is. Az az megjelenésével jelenik meg az ez. Ha nincs az, nincs ez sem. Az az megszűnésével megszűnik az ez is. Részletezve pedig:
A tudattalanból megkülönböztetés születik, a megkülönböztetésből tudat, tudatból kép és képzet, a képből és képzetből hatszoros kapocs, a hatszoros kapocsból érintés, az érintésből az érzékelés, az érzékelésből az érzés, az érzésből a vágy, a vágyból a kötődés, a kötődésből a jövő, a jövőből a születés, a születésből az öregség, és halál, fájdalom és nyomorúság, szenvedés, bánat, reménytelenség. Így alakul és fejlődik a szenvedés. De semmisüljön csak meg inger hiányában maradéktalanul a tudattalan, akkor ez magával hozza a megkülönböztetés megsemmisülését; a megkülönböztetés megszűnése a tudat megszűnését, a tudat megszűnése a kép és képzet megszűnését, a kép és képzet megszűnése a hat kapocs megszűnését, a hat kapocs megszűnése az érintését, az érintés megszűnése az érzékelését, az érzékelés megszűnése az érzését, az érzés megszűnése a vágyét, a vágy megszűnése a kötődését, a kötődés megszűnése a jövőét, a jövő megszűnése a születését; ha pedig nincs többé születés, akkor megszűnik az öregség és halál, fájdalom és nyomorúság, szenvedés, bánat, reménytelenség; vagyis a szenvedés minden összetevője megsemmisül.”

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,