Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1996-os évfolyam

1996/6/ Gilgames, a még ifjú öreg

Pentagram > 1996-os évfolyam

A GILGAMES-LEGENDA, AMELYEN AZ EPOSZ IS ALAPUL, RENDKÍVÜL SZÉLES KÖRBEN ELTERJEDT, ÉS IGEN NAGY HATÁSSAL LEHETETT KORÁNAK EMBERÉRE. EZ CSAKIS AZZAL MAGYARÁZHATÓ, HOGY A TÖRTÉNET ÁLTAL ÁBRÁZOLT FEJLŐDÉSI SZAKASZOK EGYETEMES EMBERI ÉRVÉNYŰEK.

Az írásos feljegyzések néhány ezer évesek. A lelőhelyek szétszórtan Mezopotámia és Kisázsia területére esnek, és általánosan elfogadott feltételezés, hogy bizonyosan fognak még találni további szövegváltozatokat is erről a mítoszról. Asszurbanipal király (i.e. 668-626) tizenkét táblára jegyeztette le az eposzt, amelyet könyvtárának feltárásakor teljes egészében megtaláltak.
Ahogy már az akkori kor emberének is valami rendkívülit és titokzatosat jelentett, számunkra is mindig nagy még az eposz varázsa. Mihelyt a Bibliai Régészeti Társaságnak (La Société d’Archéologie Biblique) 1872-től megvolt az első teljes fordítása, a Gilgames-eposz hatni kezdett. A fordítók egyike, A. Schott, a következőket írta: „Ha megértjük Gilgames eposzát, akkor megértjük a világot.”

Mindazok, akik az eposz szövegével foglalkoznak, hasonló módon éreznek. Olvasása során ugyan nem leszünk bölcsek, azonban mindenképpen elgondolkodtat, hiszen a mulandóságon túl gyökerezik. Talán ezért időszerű ma is számunkra, hisz mikrokozmikus rendszerünkben mi is az örökkévalóságot hordozzuk.
Pontosan ezért éreznek a tudósok is lankadatlan csábítást mind újabb ásatásokra és kutatásokra. Szigorúan tudományos szempontok szerint azonban sohasem fog sikerülni értelmezni a Gilgames eposzt. Túlságosan nagyok a hézagok a jelenleg rendelkezésünkre álló szövegekben, túl gyakori a fordítók (félre)értelmezéséből származó pontatlanság. Azok számára, akik a cselekmény menetét csupán földi-emberi léptékben látják, és az értelmezést a történelmi szempontok kaptafájára szeretnék húzni, a képek homályosak és érthetetlenek maradnak. Egy ilyen eljárás során az időbeni és kulturális szakadék köztünk és e zseniális költemény „szerzői” között végérvényesen áthidalhatatlannak bizonyul.

Az itt következő magyarázatot ezért csak az fogja megérteni, aki belülről fakadóan tudja, hogy az ember kettős lény és idegen a földön; hogy egy mikrokozmosz szerves része, és egy isteni alapelvvel rendelkezik, amely nyugtalanítja és arra ösztökéli, hogy
Gilgames példájára maga is a halhatatlanság keresésére induljon. Napjaink gondolkodásmódjának ezért egy olyan felfogás számára kell helyet adnia, amely a legbensőnkből ered. Csak így leszünk képesek áthatolni a történet mögött rejlő mélyebb jelentéshez.
Pusztán értelmünkkel valójában sohasem leszünk képesek Gilgamest megragadni. Őt minden embernek át kellene élnie – így volt ez akkoriban, és nincs másként ma sem.


URUK, A MIKROKOZMOSZ JELKÉPE

A Gilgames-legenda az elhivatott, bölcs pap-királyok idején jelent meg a világban, hogy a bukott emberiséget valódi feladatára, a hazatérésre emlékeztesse. Éppen ezért Gilgames alakja nem is lehet soha egyértelmű. A kutatások is alátámasztják, hogy látszólag sok ellentét jellemzi. A Gilgames-ősalak azonban ezeken mindig átragyog. A mítosz régebbi változataiban – melyek száma az eddig feltárt anyag feldolgozása s nem különben az egyre újabb leletek miatt folyton gyarapszik – a Gilgames-alak sokszor még jóval határozottabb formában jelenik meg, mint a későbbi feldolgozásokban. A Bibliából is ismeretes, hogy a néhány ezer évvel ezelőtti emberek képekben és példázatokban gondolkodtak, és így is tanították őket. Ezért lett egy király, egy „Gilgames” annak az embernek az ősmintája, aki megkísérelt példásan megbírkózni a minden ember elé kitűzött feladattal.
Jóllehet Gilgames ügyelt a földi törvények betartására, éretlenségéből fakadóan – lévén egyharmad részt ember – mégis áthágta az isteni törvényeket, és ezzel végül a földieket is, amelyek az előbbiek tükörképei voltak. A körülmény, hogy kétharmad részben isten volt, arra utal, hogy Gilgames két természetből él, s ezáltal két törvényrend kereszttüzében áll. A hivatottak fő feladata az, hogy a földit az istenihez igazítsák, és ezáltal harmóniát teremtsenek. Ez minden tevékenységük alapja.

Gilgames tudta, hogy az örök törvények nem csupán nemeslelkűséget, bátorságot és őszinteséget követelnek, hanem ezeket az erényeket kivitelezőképességgel, sőt gyakorta a tudatlanokkal szembeni keménységgel kell párosítani. A Gilgameshez hasonló keresőkből és a tudatlanokból álló közösséget csakis ekképpen lehetett irányítani és tanítani.
Az olvasó szemében Uruk lakói talán durvának és kegyetlennek tűnnek a városfalon kívül élők ellenében. Jóllehet saját közösségükön belül szeretet és békesség uralkodott, törvényeik szigorúak voltak, s ha valaki áthágta őket, a király, Gilgames, keményen megtorolta. A bűntett súlyától függően elkövetőjét akár ki is zárhatták a közösségből.
Itt párhuzamot vonhatunk a bűnesettel, az isteni területtől való elkülönüléssel. De gondolhatunk Krisztianopoliszra, Isten városára is, ahová szintén nem volt szabad bárkinek belépnie, és amelynek törvényeit az ott élőknek szigorúan be kellett tartaniuk.


KI VOLT GILGAMES?

A Gilgames név valószínűleg a „bilgames” szóalakból származik, ami azt jelenti, hogy „az öreg (még) fiatal ember”. Ez arra utal, hogy a benne nyugvó isteni alak ősrégi, a földi azonban fiatal, vagyis még híján van az ismeretnek. A párhuzam a mikrokozmoszunkkal nyilvánvaló: ennek középpontjában is ott szunnyad az egykori tudás, míg a mindújra felvett személyiség rendesen még fiatal és tudatlan.
Gilgames fölötte áll az emberi léptéknek: kétharmad részben isteni, egyharmad részben emberi lényként áll előttünk. Ez a kétharmad a földi fölé, az érintetlen és tiszta felettes énhez emeli, és múlhatatlanságot kölcsönöz neki. Gilgamesnek viszont – mint mikrokozmosznak – mindaddig részt kell vennie a földi életben, amíg emberi összetevője alá nem rendeli magát az isteni kétharmadnak. Az emberi rész azonban – így írja le az eposz – Gilgamest az emberi sorshoz is hozzáfűzi; a szenvedéshez, gyengeséghez, halálfélelemhez, tévedésekhez és ahhoz a vágyakozáshoz, hogy ez az emberi harmad az isteni kétharmadhoz emelkedjen. E teljesen emberi jelleg arra ösztönzi Gilgamest, hogy felhasználja a rábízott mágikus tudást. Ezzel azonban szenvedést okoz alattvalóinak, akik az istenekhez fordulnak segítségért. Ezek – hogy Gilgamest mérsékeljék – egy őt kiegészítő hasonmást, egy ikertestvért teremtettek. Ez volt Enkidu.


ENKIDU, A TERMÉSZETLÉNY

Az eredeti mítosz csupán Enkidu rendíthetetlen hűségéről beszél, s megteremtését nem is említi. Egyszer csak ott van mint Gilgames ikertestvére, mint lényének szerves kiegészítője. Erre utalnak egyes ún. körkép leletek bizonyos később keletkezett faragásokon is. Még későbbi szövegekben Enkidu Gilgames földi nézetének megszemélyesítője, aki karmikus tudása alapján tanácsokkal látja el Gilgamest Humbaba elleni útjára. Enkidu a támasz, az eszköz, ahogyan minden földi embernek azzá kellene válnia a benne növekvő Örök szolgálatában.


VONULÁS HUMBABÁHOZ

Frissebb leletek szerint az eposz költői sumér forrásokból merítettek. Eszerint Gilgames azért indul hadjáratra Humbaba ellen, hogy dicsőséget nyerjen, hogy hírnévre tegyen szert. Az eposzban ehhez azonban még az is hozzájön, hogy célja a gonosz kiirtása, mert „Humbaba szörnyű és rettenetes”. Humbaba lakóhelyét – a gonosznak, a fa gyökerében, azaz a farkcsont-csakrában lévő küszöb őrének a székhelyét – csak a cédrus kivágásával, azaz a kígyótűzrendszer megtisztításával lehet elpusztítani. Ha e képet a megszabadító út jelképrendszerébe illesztjük, akkor a „villámló hatalmas cédrust” annak a kígyótűznek feleltethetjük meg, amelyben még a régi én uralkodik. A sumér szövegváltozatban a következő figyelemreméltó részletet jegyezték le, amely akkor játszódik, amikor Gilgames behatol Humbaba kamrájába: „Közeledik, mintha csókolni akarná, és jobb arcán megvágta; nem sebezte meg súlyosan, hanem csak horzsolta.” Ám Humbaba a szó szoros értelmében sebezve érzi magát. Foga vacog, karja reszket. Ezzel szemben Asszurbanipal palotájának agyagtábláin az áll, hogy Gilgames halálos csapást mér Humbabára, mellyel lefejezi. Egy későbbi változat hozzáteszi: „Egyik kezével megragadta a bárdot, másik kezével kivonta kardját és Humbaba nyakára csapott. Enkidu, a barátja is csapásokat mért rá, s a harmadik ütésre összeomlott.” (Theo Bauer, 1957). Mindkét változat a földi nézet megsemmisítésére utal. Ezért követeli Enkidu is, hogy ne kíméljék, hanem öljék meg Humbabát. Enkidu karmikus tapasztalatból tudja, hogy csak az ellenség teljes megsemmisítése jelenthet megoldást.


ENKIDU HALÁLA

Humbaba halála után Enkidu segítségére nincs többé szükség – Enkidu maga is meghal. Halálos ágyán egyre arra az ajtóra figyelmeztet, amelyen halandóként nem léphet át, mert valójában nem ő vágta ki a földi életfát, és Humbabát sem ő ölte meg. Ezeket a tetteket Gilgames vitte véghez, habár Enkidu tanácsára.
Enkidu arról panaszkodik, hogy nem esett el a küzdelem során:
Ijeszt engem az ütközet,így halálom dicsőséghez nem vezet.
Nem a testi gyávaságot rótta fel magának, hiszen hőstettei részletesen szerepelnek az eposzban. Enkidu itt talán egy másik csatára céloz, amely elől kitért. Azt a szerencsést magasztalja, aki földi énjét elveszíti ebben a csatában, mert csak így mehet át valaki „tudóként” az ajtón. Ezért bátorítja Gilgamest azon szavakkal, amelyek ránk is érvényesek:
Ez a harc ne riasszon,mert túl késő lesz egy napon.
A babiloni ember Enkiduban saját magára ismert, mert átélte magában és másokon is tapasztalta, hogy miként keveredett bajba akaratlanul, vagy hogyan gerjesztette haragra az isteneket meggondolatlan cselekedetekkel. Alávalóságnak ítélte, hogy magát ugyanazon mértékkel mérje, mint Gilgamest. Gilgames más élettérhez tartozik. Igaz, még nem teljesen érett, de már közvetítő az isteni bölcsesség és azok között, akik beléptek az emberlét kereső fázisába.
Enkidu halála után Gilgamest ismét elfogja a nyugtalanság. Um-napisti keresésére indul, mert a halál félelemmel tölti el, miután szemtől szemben állt vele Enkidu elmúlásakor. Gilgames őse közelébe kívánkozik, „akinek az istenek örök életet ajándékoztak”. Azt kívánja megtudni tőle, miként válhatna „egyharmad emberi része” is halhatatlanná.


UM-NAPISTI KERESÉSE

Ő, a hős, vándorlása során reszket a vadállatoktól, rémlátomásaitól és a félelmétől. A nehézségek ellenére kitart, holott minden és mindenki, akivel útközben találkozik, megpróbálja eltéríteni céljától, részint a különféle veszélyek ecsetelésével, amelyek az út során leselkednek rá, részint különféle gúnyolódó megjegyzésekkel, mint pédául:
Sohasem éred el célodat!
Samas, a világ ura így kiált oda hozzá:
Gilgames, hová mész?Az életet, mit remélsz,nem leled meg, amíg élsz!
A fennmaradt szöveg hiányzó részeiben valószínűleg még több kísértésről volt szó, olyanokról, amelyeket az olvasó is bizonyára jól ismer. A legveszélyesebb a Sziduri – az ajándékozó – képében megjelenő kísértés. Sziduri a földi istennőnek, Istárnak egy megjelenési formája, akit Gilgames egyszer már visszautasított. Sziduri élénk színekkel festi le neki az összes földi örömöt, és megpróbálja rávenni Gilgamest, hogy együtt élvezzék ezeket, „mert ilyen az ember élete”. Gilgames azonban ennek a kísértésnek is ellenáll.
Találkozása az útját elálló óriás skorpió-emberekkel azt mutatja, hogy Gilgames kizárólag állhatatosságának és származásának köszönhetően tudja véghezvinni feladatát, azaz bejárni az utat. Miután több ízben kért szabad utat az óriás skorpióktól,
„kiknek szörnyűsége rettenet,kiknek pillantása halált jelent,kiknek rémisztő fénye ural hegyeket”,
végül egy skorpió-ember átengedi, de a következő szavakkal:
Tizenkét órán áta hegyekben sötétség honol.Fény át nem hatola sötétség homályán.
Ezen a hegyi átjárón keresztül Gilgames egy másik világba érkezik. Százhúsz mérföld megtétele után az „istenek zárt kertjébe” jut. Itt Ur-sanábival találkozik, a testvéries segítővel és révésszel, aki átkíséri őt a halottak óceánján. Ur-sanábit, Gilgames társát az istenek küldik számára. Gilgames az ő útmutatásai alapján tizenkét csáklyát farag, hogy a hajót átsegíthessék az óceánnak ezen a területén, amelyet „a halottak vizének” neveznek. E víznek egyetlen cseppje sem érintheti a kezét, mert ez a vesztét jelentené.


KICSODA UM-NAPISTI?

Az eposz elején ez áll róla:
A titkosat látta,mi rejtve volt, feltárta,az özönvíz felőlhírt hozott el ő.
Az özönvíz minden nép mítoszában fellelhető, s általában egy időszak végét jelzi. Minden elmerül, és ezzel új fejlődés veszi kezdetét. Um-napisti olyan lény, aki már számtalan vízözönt élt át, így a babilonit is, vagyis halhatatlan. Elmeséli Gilgamesnek ezt a történetet, amely Gilgames életében is el fog jönni:
„Ó Gilgames, titkot mondok néked, az istenek titkát akarom feltárni előtted.”
Um-napisti szavai most átmennek a beavatási rítus szavaiba:
„Ha meg akarod találniAZ ÉLETET, amelyet keresel,add át magad az alvásnak hat nap és hét éjszaka!”

E szavakat Gilgames isteni részéhez intézik. A beavatott végrehajthatja a rítust; mivel a földi nézet elszunnyadt, tehát teljesen a háttérbe húzódott.
Um-napisti asszonya kenyeret sütött, és naponta elhelyezett egyet Gilgames fejénél. Az első kenyér száraz, a második összeesett, a harmadik még nedves, a negyedik fehér, az ötödiknek már barna a héja, és a hatodik szépen megsült. A hetedik... Um-napisti megérinti Gilgamest, mire az felriad. A kenyerek a jelölt belső fejlődési szakaszainak felelnek meg, amelyeken Gilgamesnek, a harmadrészt még embernek át kell jutnia, hogy a mikrokozmoszban lévő Isteni használható eszköze lehessen. Mint ember, a halhatatlanságot kutatta, s mint ember elszunnyadt. Ami azonban a hatodik lépcsőn túl van, az a magasabb világok létezésének foka, amely számára – mint ember, mint eszköz számára – zárva marad. E világ határát nem lehet átlépni. Ezért a hetedik kenyér nem sül ki – és nem is szabad kisülnie: Um-napistinek fel kell ébresztenie Gilgamest. A beavatás során azonban Gilgamesben felébred az isten. Ezért Um-napisti „új köntösben, új erőkkel és új homlokpánttal” bocsátja útjára. Búcsúzóul Um-napisti elmond Gilgamesnek egy titkot:

Rejtett titkot szeretnék felfedni:
mit nem ismersz, elmondom néked!
Van egy növény,
szúrós bozóthoz hasonló.
Tüskéje mint a rózsáé.
Ha kezed e növényt érinti,
megleled AZ ÉLETET!


A KÍGYÓ ÉS AZ ÉLET FÜVE

Gilgamesnek egy további próbát kell kiállnia: a víz mélyére kell merülnie az élet füvéért. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha már minden előző próbatételen túljutott. Az eredeti életterületen kell tartózkodnia – ha csak egy pillanatra is –, hogy ott megtalálja és megértse az életet.
Mit jelent hát a kígyó, aki – amíg Gilgames alszik – rálel az élet füvére, lenyeli, és ettől menten átvedlik? A tudósok minden lehetőséget számbavettek, hogy a következő titkok mögé láthassanak:
Miért nyitotta ki Gilgames a füvet rejtő szelencét? Miért nem evett azonnal a fűből, és miért akarta Urukba vinni? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre földi szempontok alapján nem lehetséges válaszolni. Valamely szellemi iskola tanulósága szemszögéből nézve azonban megtaláljuk a választ: A kígyó a kígyótűzre utal. Neki kell megennie az élet füvét, és vedlenie kell, azaz le kell vetnie a régi ruhát, és ilymódon megszabadulván a jelöltnek le kell vetnie a földi megelevenedés, a földi lelkület végső maradékát, hogy helyet adjon az új lelkületnek.
Ezután Gilgames Ur-sanábival visszatér Urukba, hogy átadhassa ismereteit, bölcsességét és segítségét a város lakóinak. Uruk városa, a mikrokozmosz, végül helyreállt, és így alkalmassá vált az isteni tervben rá váró feladat betöltésére.

[A Gilgamesről szóló elbeszélést itt és most a mikrokozmosz fejlődésével összefüggésben tekintettük, de ugyanez a kozmosz és makrokozmosz viszonylatában is értelmezhető. Ekkor számos kozmikus és makrokozmikus folyamatra ad magyarázatot.]

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,

Webáruház fejlesztés - AionHill