1997/1/ A történelem ismétli önmagát

Pentagram > 1997-es évfolyam

A DOLGOK ÖRÖKÖS KÖRFORGÁSA NEM CSAK A MIKROKOZMIKUS INKARNÁCIÓS CIKLUSOKRA VONATKOZIK – UGYANÚGY JELLEMZŐ AZ EMBERI KULTÚRÁK ÉS FAJOK VIRULÁSÁRA ÉS HANYATLÁSÁRA IS. ISMÉTLŐDNEK MAGUK AZ ESEMÉNYEK IS, MELYEK A KULTÚRÁK HANYATLÁSÁHOZ VEZETNEK.

Dr. J. Robert Oppenheimer, az atombomba kifejlesztéséért ugyancsak felelős tudós, egyik hallgatója kérdésére, hogy vajon az új-mexikói sivatagban 1945. július 16-án felrobbantott atombomba az első ilyen típusú nukleáris fegyver volt-e, ezt válaszolta: „Nos, modern korunkban bizonyára igen...”
Oppenheimer tisztában volt azzal, amit mondott, mert a szanszkrit nyelvben való jártassága révén jó ismerője volt a Mahabharatanak, az indiaiak nagy terjedelmű nemzeti eposzának. Ez többek között leírja egy „isteni” fegyver bevetését, melynek képszerű leírása nukleáris csapásra emlékeztet:
Egyetlen lövedék volt csupán,
A világegyetem minden hatalmát Magába zárta.
Izzó füst- és lángoszlop,
A napnál tízezerszer fényesebb
Emelkedett fel ragyogva.
Egy ismeretlen fegyver,
Egy fémesen robajló dörrenés,
A halál hatalmas hírnöke
Wrishni és Andhaka
Egész nemzedékét
Hamuvá változtatta.
A testek annyira szétégtek, hogy
Már nem lehetett őket felismerni.
Hajuk és körmük kihullott,
Agyagedények törtek össze Kézzelfogható ok nélkül,
És kifehéredtek a madarak tollai.
Néhány óra múltán minden Élelem megfertőződött.
A katonák a kibírhatatlan hőség És tűz elől
A folyókba vetették magukat,
Hogy felszerelésükkel együtt Megtisztuljanak.


ÚJ LELETEK MOHENJO-DAROBAN

Ugyanerre az eseményre vonatkozó további utalásokat találunk orosz tudósok vizsgálati eredményeiben. 1989-ben nyilvánosságra hozták a Mohenjo-Daroval kapcsolatos ásatások eredményeit és ezek elemzését. Az emberiség történetének eme legrégebbi ismert városát Krisztus előtt 3500-ban alapították a mai India területén. Olyan nagy kulturális jelentőségre tett szert, amilyet még a 3000 évvel később az egész világon uralkodó Római Birodalom sem ért el. 60000 ember élt Mohenjo-Daroban. A városnak saját kútjai voltak és minden lakáshoz tartozott egészségügyi berendezés. I.e. 2500 és 1750 között az Indus völgyében egy olyan magas fejlettségű kultúra állt fenn, amely a sumér templomvárosokhoz és az egyiptomi királyvárosokhoz hasonlítható. Viruló, saját korához mérten mindent felülmúló kultúra volt, amely máról holnapra, pontosabban percek alatt elpusztult anélkül, hogy az okát a mai napig kiderítették volna.


A KÖVEK MEGOLVADTAK A NAGY FORRÓSÁGBAN

Az egymástól független vizsgálatokat végző orosz és amerikai tudósok kutatási eredményei valamiféle nukleáris csapásra utalnak. Az ásatások során megállapították, hogy az épületek falai egy lökésszerű hőhatásra úgy megolvadtak, hogy megüvegesedtek. Mohenjo-Daro közelében kiásták Haragga város romjait. Haragga körülbelül ugyanolyan régi volt, mint Mohenjo-Daro, és ugyanabban a stílusban épült. Ezt is hasonló módon rombolták le. Itt is találhatók olyan anyagelváltozások, melyek nem keletkezhettek vulkánkitörés által. Az agyagrétegek alatt jó állapotban megtalált, külsőleg teljesen ép benyomást keltő emberi csontvázak a normálisnál 50-szer nagyobb radioaktivitásra utalnak. És mindez több, mint 4000 év távlatából! Az árja-faj hajnalán viruló város ásatási helyeinek középpontjában a normálisnál 8-szor nagyobb radioaktivitást mértek.
Minthogy az árja-korszak késői kezdetéből származó katasztrófa-jelentésről van szó, hadd utaljunk arra az elméletre, mely szerint az árját megelőző atlantiszi kultúra pusztulását a természeti erőkkel való visszaélés okozta, mely a napenergia mesterséges előállítását célozta.


AZ ATOMENERGIA FELSZABADÍTÁSÁVAL ELÉRTÜK A HATÁRT

A modern plazmakutatás ismét nagyon közel került az emberiségnek ehhez az ősrégi, ugyanakkor rendkívül veszélyes álmához. Az atlantiszi és a korai árja-korszak történelem előtti időszakában a papok és a varázslók voltak azok, akik tiltott és veszélyes területekre merészkedtek. Ma pedig a tudomány nevében kongatják erőteljesen a halálharangot, mely egy korszak végét jelzi. A tér és az idő más arculatot mutat ugyan, a végső idők forgatókönyvének eszközei azonban lényegében ugyanazok maradnak.
Fontos-e egyáltalán, hogy a Szellemi Iskola jelenben élő és az ösvényre irányuló tanulója az emberiség régmúltjával foglalkozzon? Ha igen, miért? Mit jelent ez a múlt a tanulóság útja számára? Ezen összefüggésekbe való betekintés világossá teszi számunkra, hogy az emberiség katasztrófáit mindig valamilyen önző kutatási vágy váltotta ki. Az atomenergia felszabadítása ma is túllépte az „eddig és ne tovább” pontot, aminek következményei olyan események, melyek megszakítják a kulturális fejlődést.


KI ÉLT ELŐSZÖR – AZ EMBER VAGY A MAJOM?

Az emberiség a tér-idő rend világában azonban az emberi kísérletező kedv miatt közvetlenül kiváltott világkatasztrófák híján is körbejár. A még mindig élő evolúciós elmélet szerint az ember az emberszabású majmokból fejlődött mai formájára. A mai értelemben vett egyik első „valódi” létbizonyíték az antropológusok szerint mindössze százezer évesre tehető. A XVII. századi hivatalos egyház még frissebb dátummal állt elő: a teremtés könyvének beható tanulmányozása után James Ussher ír érsek teljes komolysággal állította, hogy történetünk kezdete Krisztus előtt 4004. október 26-án pontban 10 órakor volt. Ezt később még azzal a tétellel is megtámogatták, hogy a régebbinek tűnő kövületeket Isten hozta létre a kíváncsi tudósok megtévesztésére.
Ezzel szemben a Popol Vuh, a Kisé-Maja indiánoknak az Andok vidékéről származó szent könyve négy teremtési periódusról számol be, és kijelenti, hogy az emberszabású majmok a második időszak elfajult utódai. A Hopi indiánok könyve is négy világról beszél. A brahmanoknál éppúgy négyszeres felosztást találunk, mint ahogy a görögök is négy korszakot különböztetnek meg.
De hová tűntek ezek a világok? Platón (i.e. 427-347) szavaival válaszolva: „Sok és sokféle pusztulása történt már és fog még történni az emberi fajnak; ezek legjelentősebbjei tűz és víz által mennek végbe, a többi pedig, a jelentéktelenebbek ezer másféle véletlen folytán. Ezen pusztulások után az emberiség újra meg újra mintegy az ifjúkorához tér vissza, anélkül, hogy tudna róla, mi történt a korábbi időkben.”
Más szavakkal élve: bolygónk történetében sok kis és nagy átalakulás volt egészen a „kozmikus éjszakákig”, melyekben egész földrészek süllyedtek el és keletkeztek újra. A Föld ilyenkor megváltoztatta arculatát, és a légkör megtisztult az emberek által okozott összes tükörszféra-jelenségtől. Mégis vannak bizonyítékok, melyek százmillió évvel ezelőtti emberi élethullámok létezésére utalnak. Olyan bizonyítékok, melyeket egymástól független kutatók a világ különböző részein találtak, dokumentáltak és rendeztek időrendbe a legmodernebb analitikai eljárásokra támaszkodva. A tudomány azonban figyelemre sem méltatja ezeket, mint ahogy sok más (újra)felfedezés mellett is csukott szemmel megy el. Ez a viselkedése az állatkertben sétáló tudós történetére emlékeztet: Belebotlik a zsiráf ketrecébe, kezébe veszi mindentudó könyvét, erről az állatról azonban nem talál semmilyen leírást. Ebből aztán arra a megállapításra jut, hogy ilyen állat nem létezik, és elindul a következő ketrechez...
Még ha elkerülhetetlenek is a pontatlanságok az időbeni sorbarendezés kapcsán, egyértelművé vált, hogy már hihetetlenül régen léteztek olyan élethullámok, melyeknek semmi közük sem volt se a fejletlen emberhez, se a fejlett majmokhoz. Olyan kultúrák is mindig léteztek egymás mellett, melyek különböző fejlődési fokon álltak. Egyesek születőben voltak, mások ugyanakkor tetőpontjukra hágtak, ismét mások pedig már túljutottak zenitjükön.


KIÚT A FELEMELKEDÉSHEZ

Az emberiségről szóló régi tanok azonban nemcsak a kultúrák virágzásáról és hanyatlásáról, vagyis az ember tér-idő rendben átélt szenvedéseinek körforgásáról tudósítanak. A felemelkedéshez vezető kiutat is mindig megmutatták. A Bhagavad-Gitában, amely szintén részét képezi a Mahabharata című eposznak, a következő idevágó utalásokat találjuk:
A nehezen látható alakot Megpillantottad, ó Arjuna,
Őt, kinek látványa magukat
Az istenségeket is csak ritkán, Vagy soha nem bűvöli.
Sem adományozással, semÁldozattal, sem tanulmányozással
Sőt a vezeklés erejével semJuthatott még senkiHozzád hasonló ehhez aMagasztos, isteni látványhoz.
Csak az láthatja megIgazi valóságomat,Ki egyedül engem imád.
Belátással lép az be végülLegmagasabb üdvösségembe.
Ki engem imád s az énAkaratomat cselekszi,
Ki gyűlölet és vonzalomNélkül való, az üdvözültenTér meg rövidesen hozzám,Ó, Arjuna.
Mert a tudás több, mintGyakorlás,
A tudásnál több az elmélyülés,
De ennél is több a jutalomrólValó lemondás,
Mert ez az abszolút nyugalom Forrása.
Ki minden lény szolgálatára Szenteli magát,
És önimádat nélkül való,
Öröm s bánat közöttEgyensúlyban marad,
Ragaszkodik hozzám, tudd meg, Az az én barátom.
Ki egyformán nézBarátra és ellenségre,
Egyformán veszÖrömöt és szenvedést,
Dicséretet és megvetést,
Hideget és meleget,
És megszabadult a szenvedélyek Hajszájától,
Ki a dicséretet és intést egyforma Csendben fogadja,
Ki nem a „mégtöbbet” hajhássza,
Ki nem aggódik hajléka miatt,
Kit érzelmileg már semmiNem izgat,
Aki mindig ezekre az isteni
Erényekre törekszik,
Bizalommal, ahogy mondtam,
Nekem szenteli magát,
Az az én barátom, amíg csak él.”
(Részletek a Bhagavad-Gita 12. fejezetének 11-20. énekeiből.)

Ha elidőzünk az emberiség történetének eseményeinél, annak önmagában még semmiféle megszabadító jellege sincs. Esetleg abban segít, hogy megértsük helyzetünket. A kiút a vízszintes síkon tett fáradozások kilátástalanságának belátásában rejlik, abban az erőteljes vágyban, hogy megtaláljuk és bejárjuk a megszabadulás útját. Valamint az egész lény következetes megfordulásában és az új célra irányulásában; a csoportlélek-tudatban való elmerülésben, amely egyengeti a körforgásból kivezető utat. Azok az erők, melyek egy ilyen csoportban felszabadulnak, a magasabb természet erői. Ezek az erők is óriási atomfolyamatokhoz vezetnek. A világosság megszabadító erői egybeolvadást hoznak létre a jelöltben a felettes természettel, és ezzel az alkémiai menyegzővel a mikrokozmoszban lévő minden alantas dolog megszűnik.