Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1997-es évfolyam

1997/1/ Siddhartától a földi én Buddhában való legyőzéséig

Pentagram > 1997-es évfolyam

AZ ISTENI IGAZSÁG NEM ELMÉLETI TAN, SE NEM KÜLSŐ IGAZSÁG, HANEM BELSŐ ÚT, AMELY ÚJ ÉLETBEN NYILVÁNUL MEG. BUDDHA A LÉLEKBEN REJLŐ SZELLEMI MAGOT NEVEZI AZ EMBER TULAJDONKÉPPENI LÉTÉNEK. ENNEK RÉVÉN VÁLIK AZ EMBER IGAZI, GONDOLKODÓ LÉNNYÉ.


AZ IGAZSÁG HÁROM TESTE

Buddha életével bizonyítja a változhatatlan igazság birtokát, amelynek három nézete van. Ezek mint lényének „testei” nyilvánulnak meg, úgymint
-a törvény teste (Dharma-Kaya),
-a változás látható teste (Nirmana-Kaya) és
-a megvilágosodás teste (Sambhoga-Kaya).
Ezeket mondják a „három kincsnek” vagy Tiratanának is, a kereszténységben pedig az isteni valóság három nézetének (Atya, Fiú és Szent Szellem). A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában ugyanakkor a három rejtélyről beszélünk, melyek mint a tan teste, a transzmutáció teste és az örömök teste tapasztalhatók.
Törvénye által az Atya a sötétségből való szabadulás lehetőségét adja. A Fiú világosságában az ó-ember felismeri az igazságot, és rábízza magát az új-emberré válás folyamatára. A Szent Szellemben alakul ki véglegesen az új ember, akit az új, boldog élethez vezetnek, s aki ebben az új életben eggyé válik minden szellemi rokonával.


AZ ÖRÖK IGAZSÁGOSSÁG BIRODALMÁHOZ VEZETŐ ÚT

Miután Buddha megvalósította magában a három isteni nézetet, tanítványai előtt haladt „az igazságosság birodalmához” vezető ösvényen. Szavai szerint ez a birodalom „nem született, nem lett”, illetve „nem csinált és nem teremtett” ország.
Nemcsak tanítja az isteni törvényt, hanem igazolja is vele, hogy az ember mindenkor és mindenütt járhatja ezt az utat. Ennek az a feltétele, hogy ráébredjen a földi lét szenvedésteli voltára, s felismerje a mulandóság és a tartós boldogság utáni vágy kibékíthetetlen ellentétét. Ha az ember kész feladni életszomját és vágyait, azaz a földi énjét, akkor már megtette a szabadulás irányába eső döntő lépést. Ekkor belép az új élet áramlatába, amelyben a régi, mulandó földi ént semlegesítik, és a nyugalomba jutott lelkület megvilágosul. Az út végcélját azonban csak nagyon nagy kitartással lehet elérni.


A BUDDHA ÉLETE A NYOLCSZOROS ÖSVÉNY

A buddha élete egyetlen nagy küzdelem az igazságért. Eközben három nagy fordulón megy át, amelyek az igazság három nézetének megvalósítását jelképezik:
-először is lemond minden fényűzésről és kényelemről. Sramana, vagyis kereső lesz, aki az igazságot az aszkézis révén szeretné megtalálni;
-ezután bodhiszattvává válik, hogy végül, harmadszorra, elérje a buddha-méltóságot, amikor is
-megalapít egy testvéri közösséget, a Sanghát, ahol tanítását hirdetheti.


BUDDHA ÉLETE A LEGENDÁK SZERINT

Buddha alakja a miénktől térben és időben is igen távol eső kultúrához tartozik, ezért nem is fogható fel minden további nélkül. Létét időközben történelmileg is igazolták, bár születésének időpontja bizonytalan. (Nagyjából az i.e. VI. és IV. század közé tehető.) Jelentősége azonban a történelmi megközelítés előtt rejtve marad, mivel a róla fennmaradt mítoszok és legendák az emberi lélek tapasztalataira, ősélményeire vonatkoznak.
Gautama Siddharta a Közép-Gangesz völgyében született. Apja, Gautama Suddhodana gazdag fejedelem volt. A legendák ugyan Siddhartát mint királyfit említik, ez a rang azonban mélyebb összefüggést takar. Mivel Siddharta egyszer buddhaként, a szellemi királyság részeseként ébred fel, a királyfi titulus a szellemi királyság csírájára utal, amelyet születésekor magában hord. Ezt a csírát a Rózsakereszt Szellemi Iskolájában szellemszikra-atomnak vagy Krisztus-atomnak nevezzük, amelyben az eredeti ember – az alvó királyfi – vetőmagja rejlik. Buddha Evangéliuma a bodhiszattva születéséről is beszél, aki a buddhaság várományosa. E fokozat említésével figyelmünket a Gautama Siddhartában nyugvó szellemszikra ébredésének pillanatára irányítja.
Siddharta tehát olyan ember, akiben felébredt a szellem – ezért nevezik bodhiszattvának. A benne rejlő szellemszikra a megváltás szellemi záloga: a lehetőség, amellyel az Atya minden embert megajándékoz. Ez az a vetés, mely az isteni törvény értelmében egyszer buddha-állapotba szökken, hogy az új léleklény visszatérhessen az igazság eredeti birodalmába.
A mikrokozmikus királyságot a Szellem teszi lehetővé. Az ebben részesülő embert a Szerzet küldöttjének is mondják. Buddha ilyen küldött volt. Már ifjúságában, Siddhartaként bizonyságot tett az Isten Szellemével való kapcsolatáról. Születésének legendás körülményeit is ilyen összefüggésben kell látnunk. Anyja, Maya (a.m. szerelmi varázs), egy olyan álom után hozza világra, amelyben egy fehér elefánt ejti teherbe. A továbbiakból kiderül, hogy az elefánt angyal volt, aki látva az emberek, istenek és szellemek szorultságát, irántuk érzett szánalomból a szellemi vetőmagot Maya testébe juttatta. Maya a szülés alatt egy fának támaszkodott, és amikor az újszülött megjelent egy baldachin alatt, amelyet négy angyal tartott, felhangzott a szférák zenéje, és virágeső hullott az égből. Anyja egy lótuszlevélen
ágyazott meg gyermekének, aki egy oroszlán tekintetével pillantott fel az égre, majd hét lépést tett minden égtáj felé, és így szólt: „Véget fogok vetni az újraszületésnek, a megöregedésnek, a betegségnek és a halálnak. Ez valójában az utolsó testetöltésem, számomra nem lesz több születés.”


AZ ÉRZÉKI ÖRÖMÖK MULANDÓSÁGA

A hagyomány szerint Siddhartának fényűzésben és gazdagságban eltöltött, védett gyermekkora és ifjúsága volt. Egyszer azonban a városban sétakocsikázva szembesült a földi élet valóságával, és három megrázó élmény kapcsán döntő, sokkoló erejű benyomást szerzett a dolgok mulandóságáról. Először egy betegségtől elgyötört aggastyánnal találkozott, majd tekintete az úton fetrengő pestises betegre esett, és végül egy temetési menet haladt el mellette. Lesújtó felismerés volt számára, hogy minden földi élet – így a sajátja is – a megöregedésnek, a betegségnek és a halálnak van alávetve.
Amikor ezután egy vándor-aszkétával hozta össze a sors, aki az elkerülhetetlen szenvedésen túltekintve a soha nem múló belső boldogságot kereste, akkor elhatározta, hogy lemond gazdagságáról, és nincstelen emberként az örök, állandó és mindenütt jelenvaló igazság nyomába szegődik. De vajon létezik-e út, amelyen a szenvedéstől meg lehet szabadulni?


AZ ÁTVÁLTOZÁS TESTE

Az első nagy fordulópont Buddha életében a nyolcszoros ösvényen való elindulása volt.
Az ösvény első lépése a dolgok mulandóságának és az ebből fakadó szenvedésnek az igazi belátása. Ez az önismeret kezdete, amit az illúziók eloszlatása kísér. Ezt a lépést a Rózsakereszt Szellemi Iskolájában a „megszabadító belátás” névvel illetjük. Később Buddha így szólt erről:
1.Minden törekvés (Samskara – ösztön és akarat-megmozdulás, valamint ezek hatása és tárgya) mulandó, és
2.Minden Samskara fájdalmas.
Az igazi belátás olyan – mondja Buddha –, mint egy fáklya az ösvényen.
A következő, második lépést azáltal valósítja meg, hogy elhagy minden régit, annak érdekében, hogy az igazság keresésében sramana váljék belőle. Miután Siddharta az otthontalanság mellett dönt, Mara, a gonosz megkísérti. Felajánlja neki a világuralmat, ha lemond elhatározásáról. Ez a kísértés emlékeztet Jézus harmadik pusztai megkísértésére, amikor is a sátán felajánlja neki a földi világuralmat, ha Jézus hajlandó őt szolgálni.


KICSODA VAGY MICSODA MARA?

Mara az embernek egy része volt – és most is az. Ez a személyes ellenfél, de a világkarma is. Ez a földi világszellem összesűrűsödött ereje, amely az elkülönült, saját én gyanánt nyilvánul meg. A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában aurikus lénynek vagy aurikus önvalónak nevezik. Az ember és az emberiség minden földi tapasztalatának és törekvésének summáját képviseli, melynek segítségével fenntartják a születés és halál kerekét.
Ebben az aurikus önvalóban a bodhiszattva saját földi természetével találja szemben magát, amely természet ellene szegül a földitől való szabadulásnak. Ezért nevezik Marát a küszöb őrének is, aki visszatartja a földi természetben azt, aki még nem felel meg az új élet követelményeinek.
Ez a küszöb őre Maraként mindig akkor áll a bodhiszattva útjába, amikor az egy új fejlődési szakaszba lép. Mivel azonban az üdvrevágyás és az igazságnak való önátadás túlsúlyban van a bodhiszattvában, átlép a küszöbön.

Minden kereső, aki átadja magát a belső szellemszikrának, és aki ezáltal az igazi lélek növekedési folyamatában áll, ugyanezt tapasztalja: az aurikus lény megpróbálja letéríteni az ösvényről. Olyan cselesen és rafináltan dolgozik, hogy a keresőnek gyakran szinte lehetetlen különbséget tennie az igazság és az aurikus lény által sugallt tévút között.

Az aszkétizmus ideje alatt Mara még kétszer környékezi meg a bodhiszattvát. Tartalmilag ezek is hasonlatosak Jézus pusztai megkísértéséhez.
A második megkísértés a Bimbisara királlyal való találkozás során következik be. A bodhiszattva mély benyomást gyakorol a királyra, aki felajánlja neki, hogy megosztja vele királyi hatalmát, ha az ő országában gyakorolja vallását. A király véleménye szerint a hatalom, gazdagság és a vallás egyazon síkon fekszik. Az uralkodó – ha okos és ügyes – a lehető legjobb módon élhet velük, hogy a három közül egyik se kerüljön túlsúlyba.
Ha azonban a bodhiszattva elfogadná ezt az ajánlatot, akkor „köveket változtatna kenyerekké”, mint ahogy Sátán is követeli Jézustól. Akkor a bodhiszattva földi gazdagságot és földi boldogságot szentesítene, ezeket a földi dolgokat ruházná fel az igazság látszatával.
A harmadik kísértést a bodhiszattva a legszigorúbb aszkétizmusa idején éli meg. Amikor közel áll az éhhalálhoz, Mara azt mondja neki, hogy hagyja már abba a haszontalan keresést, éljen rendes földi életet és hajtson végre humánus cselekedeteket. Azzal kísérti meg tehát, hogy kételkedjen az igazság erejében, és tegye próbára. Sátán is megpróbálja Jézust ezen a módon megkísérteni, amikor felszólítja, hogy ugorjon le a templom párkányáról, és ily módon bizonyítsa erejét.


A BIZONYÍTÁS

A bodhiszattva azonban megrendíthetetlenül áll az ösvényén. Ezáltal válik lehetővé számára, hogy elhárítsa Mara háromszori kísértését, és megtegye az úton a következő három lépést: valósítsa meg az igaz cselekvést, az igaz beszédet, az igaz életet.
A nyolcszoros ösvény e nézetei arra utalnak, hogy a bodhiszattva belsőleg össze van kötve az igazsággal, és az élet minden területén (beszéd, cselekvés, munka) a céljára irányul.
Még ebben az állapotban is gyakorta esik viszont áldozatul egy nagy tévedésnek. A bodhiszattva azonban eljut arra a pontra, amikor ezt felismeri. Rádöbben, hogy minden állhatatos igyekezete, szigorú önmegtartóztatása ellenére sem érte még el tulajdonképpeni célját, az igazság megismerését, és hogy a választott módszerrel soha nem is fogja elérni.
Hirtelen tudatára ébred állapotának. Teste legyengült, szelleme mégsem talált szabadulásra. Vajon min múlik ez a dolog? A bodhiszattva kezdi belátni, hogy aszkétizmusa ideje alatt elnyomta énközpontú énjét és annak tudatát, de nem szabadította meg magát tőlük. Felismeri, hogy saját akaratával akart győzni, és hogy ez nem lehetséges. Most azt kérdezi önmagától: „létezik talán egy másik út?”

Aki Siddhartához hasonlóan megpróbálja a szabadulás útját járni, az mind ki van téve ugyanennek a tévedésnek, és hozzá hasonlóan neki is át kell majd élnie a tudatosulásnak ugyanezt a folyamatát. Lehet, hogy a végsőkig megerőlteti magát, hogy ráleljen az igazságra. Lehet, hogy következetesen betart minden parancsolatot és szabályt. Egy szép napon mégis szembesül majd a kérdéssel: miért van a szabadulás nyilvánvalóan még mindig oly távol? Míg azután végül ráébred, hogy énjét nem győzheti le az én akaratával. Lassanként belátja, hogy a földi én az új életből semmit sem képes felfogni, sem meghódítani. Végül énje tehetetlenségének teljes tudatában Pál apostollal együtt beismeri: Nem tudok semmit, nem vagyok képes semmire, mert test és vér nem örökölheti Istennek országát. És ha a jót akarom tenni, akkor is a gonosz lesz belőle.


A KÖZÉPSŐ ÚT

A bodhiszattva egy gyermekkori élményére emlékezve találja meg a választ a másik útra vonatkozó kérdésére. Amikor annak idején a Jambu-fa árnyékában ült, távol minden elképzeléstől, kívánságtól és vágytól, eljutott az első szellemi elmélyülés állapotába, amely szabadságból és boldog örömből állt. „Ezen emlék alapján tudtam: ez valóban az ébredéshez vezető út.”
Ez a megszabadító belátás a második nagy fordulópont az életében. Az aszkétizmus további erőltetése helyett most rátalál és rálép az úgynevezett középső útra. Elkezdi semlegesen szemlélni a dolgokat és önmagát. Ezáltal megszabadul minden elképzeléstől, kívánságtól és vágytól, amelyeket eladdig a legerősebb akarattal sem tudott legyőzni. Nagy belső nyugalom szállja meg.
Buddha Evangéliuma ezt a folyamatot a következőképpen írja le: „És elment, hogy megfürödjék a Neranjara folyóban. Amikor azonban megpróbált kijönni a vízből, gyengesége folytán már nem tudott lábra állni. Ekkor meglátta maga fölött egy fának az ágát, megragadta, és abba kapaszkodva kilépett a folyóból. Útban hazafelé azonban újfent megingott és a földre rogyott. Az öt Bhikku pedig azt hitte, hogy biztosan meghalt... Egy pásztorlányka hozott neki valami ennivalót... és az úr elfogadta az adományt. Miután a rizstejet élvezettel elfogyasztotta, tagjai felfrissültek, szelleme újra kitisztult, és ekként megerősödve felkészült a legmagasabb megvilágosodás befogadására.”
Most új élet áramlik belé, mialatt törés következik be régi, azaz földi természetében, amely „holtként rogyik a földre”.
Egész lényét egy változási folyamat keríti hatalmába. A karmikus múlt elveszíti uralmát fölötte, és ettől fogva egy új belső erő veszi át a vezetést. Szelleme kitisztul. Felismeri a középső utat, amely a földi érzékek által meghatározott élet és a szigorú aszkézis között vezet. Elkezd új módon gondolkodni és érezni, úgy, hogy a megszokott érzékszervi észlelések (ezeket az öt Bhikku jelképezi) és a régi elképzelések kihúnynak. Idegrendszerében új tevékenység kap erőre. (Ezt jelenti a fa, amelyben megkapaszkodik.)


A BODHISZATTVA KÉSZÍTI AZ UTAT BELSŐ URA, A BUDDHA SZÁMÁRA

Mivel a bodhiszattvában most az új lélek, az igaz önvaló (a jövőbeni Buddha) vette át a kezdeményezést, új akarati tevékenység is létrejön benne, amelyet a keresztény Evangélium úgy mond, hogy „egyengessétek a belső Úr útjait”. Ugyanezt az összefüggést írja le Buddha Evangéliuma is, mikor arról beszél, hogy a bodhiszattva megerősödött a legmagasabb megvilágosodás befogadására. Most az út utolsó három fokozatára kerül a sor: „Helyes erőfeszítés a lépése, igaz gondolkodás a lélegzetvétele, és az elmélkedésből fakadó béke követi lába nyomát.”
Ezeket a fokozatokat négy belső „elmélyülésben” valósítja meg. Ezen nem rendszeres koncentrációs gyakorlatokat kell értenünk, hanem a nap minden órájában érvényes új, tevékeny lelki életet. Ennek az új lelki életnek négy nézete van, ez a négy „elmélyülés”.
Az első elmélyülés azzal veszi kezdetét, hogy a bodhiszattva visszaemlékszik gyermekkori élményére. Ez egyfajta ősemlékezés az ember eredeti isteni lélekállapotára. Ebben az új tudatban a bodhiszattva semlegesíti minden vágyát és téveszméjét, úgyhogy életszomja kezd kialudni. Csak a pillanatnyilag zajló dologra, a „mostra” összpontosít, amit tárgyilagosan megfigyel.
Ebben az elmélyült észlelésben belső nyugalom árad szét benne, amelyet második elmélyülésnek neveznek. Ebben az állapotban gondolkodása is nyugalomba kerül. Az ezt követő szenvtelenségben – a harmadik elmélyülésben – a bodhiszattva felismeri a földi jelenségek mögött meghúzódó törvényszerűségeket (Dharma), amelyeknek következtében a dolgok keletkeznek és újra elmúlnak. Felismeri minden jelenség feltételhez kötött keletkezését és elmúlását, és hogy ezek okai mi módon alakulnak újra szüntelenül és miként csoportosulnak, hogy azután – mozaikhoz hasonlóan – mindig egy új megjelenési képet alkossanak. Végül pedig felismeri maguknak a törvényszerűségeknek a mulandóságát is.


AHOL A FÖLDI ÉN VAN, OTT NINCS AZ IGAZSÁG

A negyedik elmélyülés során – amikor a bodhiszattva tökéletes jelenlévőséget ér el – Mara ismét felbukkan, és legnagyobb fizikai hatalmával fenyegeti. „Borzalmat keltő szitkokat szórt, és olyan forgószelet támasztott, hogy az ég elsötétült, a tenger pedig hatalmas hullámokat vetve háborgott.”
Ez azt jelenti, hogy a földi természet lényege a legbensőkig megtámadja a bodhiszattvát és igaz önvalóját. Ám a belső Buddha érinthetetlen. „Az Áldott nyugodtan ülve maradt a fügefa alatt, és nem félt. A Szent tudta, hogy nem eshet bántódása.” A bodhiszattva érintetlenül ülve marad a fa alatt, és Mara leányainak érzéki csábításaira sem reagál. Félelme, aggodalma és minden vágya, azaz egész életszomja kihunyt. Sem a földi világnak, sem az aurikus lénynek való megfelelés nem zaklatja többé. Ezzel az újraszületések körforgása (szamszára) végleg befejeződött számára. Minden rögeszme eltávozott tőle, és átlátja, hogy nem létezik sem örök én, sem örök aurikus lény. Felismeri, hogy az én egy törvényszerűség (Dharma) eredménye. Ez a törvényszerűség karmikus feltételek következtében szüntelenül új Dharma-együttállásokat teremt.
Teljesen átlátja végül a bráhmánok tévedését is, akik az aurikus önvalót változhatatlan, isteni lénynek (Atman) tekintették, amely az újra-megtestesülést irányítva mindig új testbe költözik. Felismeri, hogy a bráhmánok az aurikus önvalóban helytelenül valami istenit látnak. Tudatára ébred, hogy a földi önvaló csak az emberben lévő legmagasabb földi elv kifejezője. Ezt az elvet és minden vele összefüggő dolgot a buddha legyőzi.
Ezzel a felismeréssel a bodhiszattva eléri a megváltást, és bemegy a nirvánába (ez az én kihunyása az igaz önvalóban), hogy azután mint Buddha, a megvilágosodott ébredjen fel.

A buddha tehát felismeri, hogy a földi én és az aurikus önvaló nem örök életű, és ezért alapjában véve nem is létezik. De azt is tudja, hogy az ember az ént és az aurikus önvalót valóságosnak tapasztalja. Hosszú küzdelme alatt szubjektíve ő is megélte az aurikus önvalót, Marát, amíg azután az örök igazság fényében meg kellett állapítania, hogy ez is csak rögeszme. Ezért lett számára az a legfontosabb, hogy az embereket arra ösztönözze, szabadítsák meg magukat ettől a rögeszmétől. Halála előtti utolsó szavai ezek voltak: „Ami összetapad, az elapad; buzgalommal vigyétek véghez megváltástokat!”


A MEGVILÁGOSODÁS

A megvilágosodás a nyolcszoros ösvény megkoronázása, az igaz önvaló bemenetele a nirvánába. A kereszténységben ezt a folyamatot a lélek víztől és Szellemtől való újjászületésének mondják; a Szellem beereszkedésének, tűzzel való keresztelésnek. Ez az, amit az alkimisták a lélek és Szellem alkímiai menyegzőjének neveztek.


AZ ÜDV TESTE

Buddha életében a harmadik nagy fordulópont a megvilágosodás után kezdődött. Tétovázott, hogy vajon közölje-e az emberekkel a kimondhatatlant. Ekkor Mara még egy utolsó alkalommal hozzálépett, hogy öngyilkosságra vegye rá.
Buddha azonban az emberiség iránt érzett szeretetből legyőzte a habozásából fakadó akadályt. Elkezdte hirdetni tanítását az embereknek, és egy buddhista közösséget (Sangha) alapított. Ennek a harmadik testnek (Sambhoga-Kaya) a megvalósítása az a nagy áldozat, amelyet Buddha az emberiségért hozott. Az üdv testének nevezik, mert ebben kezdődik el az egész ember transzfigurációja. Ez a réginek az új emberrel való tökéletes helyettesítése, amit a keresztény evangéliumok Krisztus feltámadásának írnak le. És az örömök testében az új ember az emberiséggel együtt halad dicsőségről dicsőségre.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,