Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1997-es évfolyam

1997/3/ A világosság szolgája

Pentagram > 1997-es évfolyam

AKI ISMERI ÉS BECSÜLI J. ANKER LARSEN KÖNYVEIT, AZ TUDJA, HOGY REGÉNYEI ÉLETBÖLCSESSÉGRŐL ÉS ÍRÓJUK „ÖRÖKKÉVALÓSÁG-TAPASZTALATAIRÓL” TANÚSKODNAK. EZT A KIFEJEZÉST Ő MAGA HASZNÁLTA EGY OLYAN ÁLLAPOT ÉRZÉKELTETÉSÉRE, MELY AZ IDŐK FOLYAMÁN VALÓSÁGGÁ VÁLT SZÁMÁRA. LARSEN AZ „ÖRÖKKÉVALÓSÁGRA FOGÉKONYAK HONTALAN CSALÁDJÁHOZ” TARTOZOTT.

Életrajzi töredékeiből, regényeinek néhány találó részletéből és előadásai egyikének idézeteiből arra következtethetünk, hogy szerzőjük, J. Anker Larsen egyértelműen gnosztikus beállítottságú volt.
Életrajzában kizárólag spirituális fejlődését vetette papírra, hogy ezzel – ahogyan ő megfogalmazta – egy nyitott ajtót ajánljon a szellemre szomjazók számára. Az „én” szó használata egyenesen visszatetszést keltett benne, amint ezt a következő megjegyzése is érzékelteti: Még sohasem tapasztaltam, hogy az „én” szócskát használva valaki megszépült volna.


ÉREZHETŐ, MINT NAPSUGARAK A BŐRÖN

J. Anker Larsen a múlt század nyolcvanas éveiben született Dániában. Paraszt családban nőtt fel. Bár szülőföldje környékén nem voltak különösebben vallásosak az emberek, már gyermekként sejtette, hogy lennie kell valami örökkévalónak. Ezt az érzést olyan valóságnak élte meg, amely egyszerre őbenne és ugyanakkor körülötte is létezik. Néha határozottan érzékelte is ezt a valóságot, hasonlóan ahhoz, ahogy a napsugarat érezni a bőrön. Ez a hasonlat persze – szerinte – sántított.
Ez az égi nap olykor olyan erősen és mélyen sütött benne, hogy teljesen megfeledkezett a világról, melyben barátai és játszótársai voltak, akikkel amúgy nagyszerű csínyeket lehetett kieszelni.
Korának előrehaladtával azonban az égi napfény csaknem nyomtalanul eltűnt életéből. Az árnyékok sűrűsödtek, és minden egy nyersebb valóság talajára került. Végül az örökkévalóság J. Anker Larsen számára olyanná vált, mint egy elmúlt nap. Már nem érzékelte többé.


SIVÁR HELY EGY SZOMJAZÓ LÉLEK SZÁMÁRA

Mindez azonban mély űrt hagyott benne. Így lett aztán Larsen vallásos, és papi tanulmányokba fogott. Nem telt azonban sok időbe, míg rájött, hogy a teológiai kar sivár hely egy szomjazó lélek számára. Az ott kapott oktatást olyan italhoz hasonlította, melynek színét az íze meghazudtolja.
Amikor aztán búcsút mondott teológiai tanulmányainak, a teozófiával került kapcsolatba. Itt fejlődött ki fogékonysága a – ahogyan ő nevezte – családi dokumentumok iránt, amibe minden „gnosztikus” irat beletartozott, mint például a Tao Te King, az Upanisádok, a Bhagavad Gíta, a Szufi költők és keresztény misztikusok művei, és végül az Új Szövetség. De azt a valóságot, amit keresett, J. Anker Larsen a teozófusoknál sem tudta felfedezni. Ehelyett erős ellenérzés fejlődött ki benne a metafizikával szemben, és tudatára ébredt az okkultizmus nagy veszélyének.
A valóságos életről című füzeteiben az akkori teozófusok okkultizmusát a következőképpen írta le: személyes tréning azzal a céllal, hogy egy tisztán hangolt eszközt fejlesszenek ki, amellyel ismereteket lehetne szerezni a magasabb világokról. De mit nyer ezzel az okkultista? – vetődött fel benne a kérdés. Az asztrális világot tanulmányozza, és ezzel külső tudását gyarapítja. Semmi többet. Ily módon bizonyára nem tapasztal semmi lélekfejlődést. Semmiféle szellemi növekedést! Ilyenfajta gyakorlatokkal sokan elveszítették testi és lelki egyensúlyukat. Egyébként ő maga is átesett egy metafizikai fertőzésen, mely – ahogyan mondta – azzal fenyegetett, hogy krónikussá válik. A teozófiai fejlődés-elméletben semmi mást nem tudott látni, mint félelemmel teli kapkodást a levegő után.
Ebben az összefüggésben érthető, hogy egyértelműen a két természetrenddel foglalkozott, és ennek bizonyos szempontjaira regényeiben is rávilágított. Utalásaiban a nyitott és a zárt, illetve a pont és az ív hasonlatokat használta.


A KÉT TERMÉSZETREND MAGYARÁZATA

A Megszentelés című regényében (1928) ezeket a fogalmakat egy pipás férfi segítségével illusztrálja, aki mély értelmű történetekkel szórakoztatja a falubeli fiatalokat. E történetek egyikében kifejti, hogy a pipafej elszenesedett belső oldala a látható, lezárt világot ábrázolja, a fénylő külső oldala pedig az isteni, nyitott világot. Tehát egy és ugyanazon pipafej, és mégis... mérhetetlen a különbség a belső és a külső oldal között!
A Bódulat című regényében (1934) a főszereplő egy látomást él át. Látja, hogyan forog egy óriási nagy kerék, amely mindent és mindenkit szakadatlanul lentről felfelé visz, és éppily elkerülhetetlenül fentről le. Csak a tengely mentén, a középpontban van nyugalom, itt található az örökkévalóság.
Ez a kép önkéntelenül Jakob Böhme egy kijelentésére emlékeztet, miszerint Isten lezárta a „gonosz” világát, amelyet azonban Krisztus mégis a szívében támadott meg.


HONVÁGY AZ ÉGI NAP UTÁN

Miután J. Anker Larsen viszonylag károsodás nélkül kiszabadult a metafizika dzsungeléből, és eme csalódást keltő élmény után ott állt üres kézzel, mérhetetlen honvágy fogta el gyermekéveinek égi napja után. E honvágytól hajtva fordult ismét a családi dokumentumokhoz. Ekkor nemcsak arra jött rá, hogy ezek mind ugyanarról szólnak, hanem arra is, hogy ezek az írások nem puszta elmélkedések. Tapasztalatokat tárnak elénk! Élményeket! J. Anker Larsen pedig pontosan ezt kereste. Elméletekkel nem tudta beérni. Magát a valóságot kellett átélnie.


TELJESEN FORDÍTOTT ÉLETET ÉLSZ

Ez az önmegvalósítás természetesen J. Anker Larsen esetében sem saját magától zajlott le. Számtalan akadály adódott, melyekkel minden komoly igazságkereső találkozik. Amikor újra megjelent nála egy bizonyos nyitottság az örökkévaló nap iránt, a fény ítélete irgalmatlan volt. Így hangzott: Teljesen fordított életet élsz. Ha nem leszel újra olyan, mint a gyermekek, nem fogod örökölni az örök életet. Nos, ez nem volt egyszerű – mondja a szerző –, mert könnyebb egy tevének a tű fokán átmenni, mint egy felnőttnek újra gyermekké válni. Még jól emlékezett attól való félelmére, hogy kiszabadítsa magát az uralkodó zsurnalizmusból. Tudás, tehetség, öntudat, ezektől kellett neki megszabadulnia. Arra volt szükség, hogy újra egy béres szintjére kerüljön.
Később, mikor bizonyos eredményekre jutott, és néhányszor átélte az új élet villámlásszerű érintését, egyre erőteljesebb vágy fogta el ezen élet után. Megpróbált szándékosan előidézni ilyen állapotokat, de ez csak tovább távolította céljától. Végül ezt az önfejűséget is feladta, és elhatározta, hogy minden napot, melyet Isten ad neki, a belső kérés szerint él, hogy Uram, mit akarsz, mit tegyek?
Ehhez a folyamathoz időre és figyelemre volt szüksége. Viszont midőn ezen az úton haladt, érezte, hogy az idő és tér bilincsei egyre lazábbá válnak. A személyek és helyek utáni vágy és sóvárgás alábbhagyott. Ez nem azt jelentette, hogy érzelmei kihűltek, de már nem volt elválasztva attól az erőtől, melyet korábban érzett.


AZ ŐSI EMBERI SZOKÁSOK MAKACSOK

Egy bizonyos pillanatban az volt az érzése, hogy szellemi folyamatát magasabb lények vezetik. Lassanként újra kitavaszodott az élete. Ilyenkor gyakrabban voltak élénk tapasztalatai az örökkévalóságról. Ha egy jó barátja megkérdezte volna, hogy miért nem a leggyorsabb úton válik szentté, azt válaszolta volna, hogy ezen ő maga is mindig csodálkozik. Persze az az igazság, hogy igen sok piszkot kellett lemosni, mivel az ősi emberi szokások igen makacsok.
Végül azonban gyermekéveinek égi napja újra erősen sütött benne, és egy új tudattá vált számára. Ez a tény erős lélekerőt adott neki könyveihez és felkérésre tartott előadásaihoz. Közben azt remélte, hogy lelki rokonokra talál, akik még szintén fogékonyak arra, ami őt oly erősen megszólította.
AZ ELHAJLÁS ÉS A SZÉTSZÓRÓDÁS ÉVSZÁZADA
Így tartott néhány beszédet a huszas években az akkori „Filozófiai Iskola” előtt Amersfoortban, és ezekben olyan szempontokat fejtegetett, melyek most – röviddel a huszadik század vége előtt – újra nagy jelentőségűek.
Az elhajlás és a szétzüllés évszázadát éljük, melynek minden újabb tékozló lépése egy lapát homokkal ér fel, melyet a gondolatvilág kellős közepébe vetnek. Az ember pedig még örül is neki, – nem sejtvén, hogy saját pusztulása felett vigadozik.

Az elkövetkező nemzedéket egyre erősebben uralja majd a gépies élet, és a szétszórakozás újabb hullámai fognak lehetetlenné tenni minden mélyebb gondolatot. Ennek során a fiatalságot egyrészt dogmatikus béklyók alá vetik, melyekben gondolataikat egyáltalán nem, vagy csak alig fejezhetik ki, másrészt egy száraz intellektualitással kábítják el, mely pökhendi szellemi kérkedésével ezt a fiatalságot oly mértékben elbátortalanítja, hogy az minden örökkévalóságra való törekvést balgaságnak fog tartani.
Szerencsére azonban lesz az embereknek egy csoportja, amely nem fog túl sokáig megelégedni azzal, amit ez az kor lök nekik táplálékul. A szükségképpen megjelenő éhség és szomjúság egyeseket arra ösztönöz majd, hogy mélyebb kielégülés után kutassanak. Már most vannak a földön olyanok, akik felhagytak azzal, hogy egy olyan élet csatlósai legyenek, mely semmilyen örök értéket nem rejt magában. Ezek szükségét érzik annak, hogy újra Istent keressék.
Nem tudok mást tenni, mint hogy várom az időt, melyben ezek az emberek kialakítják a vallás élcsapatát. Olyanok, akik a régi dogmákat szép régiségeknek tekintik, melyeket óvatosan félre kell tolni, hogy az újat ne akadályozzák a növekedésében. Ha az ember egészségessé akar válni, akkor az ilyesmi szükségszerű. Ezeket mondta J. Anker Larsen egyik beszédében, 1927-ben.
Ha esetleg feltennék a kérdést, hogy ez a szellemi ösvény egyedül bejárható-e, vagy sem, akkor a választ megtalálhatják a Lear király facipőben című regényben, melyet 1933-ban írt Larsen. Ez a mű a huszas években játszódik. A főhős egyszer azt mondja, hogy nemsokára eljön az az idő, amikor már nem lesz lehetséges egyedül bejárni az önmegvalósítás ösvényét.

A Megszentelés című regény is a főszereplő egy felszólításával végződik. Ő elérte a szentelést, és most egy szellemi társaságot akar alapítani.
Mivel ennek a cikknek a témája az örökkévalóság-tapasztalatok, ezért J. Anker Larsenre bízzuk, hogy magyarázza el, mi az örök élet, és mi nem.
Az örök élet kitartóan üldöz bennünket, mint egy betegség, egyfajta szellemi tuberkulózis, mely különböző módon nyilvánul meg:
•olyan fantáziálásokban, melyeket nem a kínált valóság táplál, és amelyek ezért meghamisítják ezt a valóságot;
•abban az elképzelésben, hogy az örökkévalóság bizonyára valami olyasmi, amit időhosszban lehet mérni, és az ezen alapuló ama hitben, hogy az örök élet majd csak a halál után kezdődik;
•abban a hitben, hogy a szülők fennmaradnak a gyerekekben, akik mellesleg egy szülőknél tett látogatást (még a szülők élte idején) már nagy áldozatnak tekintenek;
•az erősebben spiritiszta és médiumi beállítottságú személyeknél nyugtalan asztallábakban és lázas vallásos önkívületben;
•és mint ahogy már említettük: megnyilvánul a levegőért való félelemteli küzdelemben is a teozófikus evolúciótanban.


AZ ÖRÖK ÉLET A LÉLEK EGY ÁLLAPOTA

Azoknak a fiataloknak, akik még fogékonyak rá, el szeretném mondani, hogy : Az örök élet nem a halál túloldalán lévő ország, ahol soha nem megy le a nap, és ahol nem ér véget az élet. Az örök élet – nem tudom elég gyakran ismételni – a lélek egy állapota, és nem ennek az életnek a puszta meghosszabbítása. Az örökkévalóság az élet legmélyebb igazsága, mely a megszentelődésre jutott ember lényében és környezetében nyilvánul meg.
Óvakodj mindazoktól, akik jót akarnak politikai, szociális, társadalmi, vallási vagy tudományos területen. Mert szinte semmi sincs, ami oly sok gonoszt okoz, mint a „jó”, a szándékos jó, a tudálékoskodó, elvakult jó, melyet mindenáron – kerül, amibe kerül – rá kell erőltetni az emberekre. És az országainkban a legkülönbözőbb formákban ránk akaszkodó jótékonyság örökös csilingelésére se bámulj elvakultan. Nem sokkal több ez, mint egy fájdalomcsillapító az idült emberiség-migrén ellen.


NE HAGYD, HOGY A BOLONDJÁT JÁRASSÁK VELED

Ne hagyd, hogy a bolondját járassák veled. Ne veszítsd el a bátorságot, hanem teljes bizalommal építs oltárt a szívedben lakozó ismeretlen Isten számára. Eljön a nap, mikor ő maga gyújtja meg a szent tüzet azon az oltáron, melyet várakozással telve emeltél számára. Minél többen irányulnak közülünk erre a célra, annál erősebben illatoznak a tér és idő ezen silány világának Paradicsom-virágai. Ezekben az emberekben ellenállhatatlan jóság fog megszületni, és belőlük minden egyes emberhez kiáramlik majd, személyre való tekintet nélkül. Ez a hatalmas jóság az örökkévaló nap, amely az igazakra és igaztalanokra egyaránt ragyog. Ez az az ellenállhatatlan jó, amely az egyetlen igazi jó.

Végül szívből jövő humorral jelenti ki a dán férfi:
Ha pedig az elnyert új életért cserébe felajánlanák e világ összes kincsét, és megígérnék, hogy örökké korlátlanul élvezhetem őket, akkor csak felnevetnék, és mindet a szemétbe hajítanám.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,