Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1997-es évfolyam

1997/3/ Parsifal: a keresztény beavatási út Wagner zenedrámájában

Pentagram > 1997-es évfolyam

A GRÁL HÍVÓ, TISZTÍTÓ ÉS MEGVÁLTÓ EREJE ÚJRA MEG ÚJRA ELLENÁLLHATATLAN VONZERŐVEL HAT A KERESŐ EMBERRE. A GRÁL-MÍTOSZ AZ EMBERI TUDAT LEGMÉLYEBB RÉTEGEIT ÉRINTI, ÉS SAJÁTOS MÓDON REZGÉSBE HOZZA A LÉLEKLÉNY MAGJÁT. AMIKOR A GRÁLRÓL VAN SZÓ, ELŐJÖN AZ ŐSEMLÉKEZÉS, ÉS ELNYOMHATATLAN, FÁJDALMAS VÁGYAKOZÁS NYUGTALANÍTJA AZ EMBERT – A BUKOTT, ISTENTŐL ELTÁVOLODOTT LÉLEK VÁGYAKOZÁSA A MEGVÁLTÁS UTÁN.

Mily nagyszerű ajándék, ha a világfájdalom egy tudatos pillanatban átüti az anyaghoz kötött lét zömök falait, és mélyen beleég a kedélybe, akár egy seb – Amfortas sebe! Richard Wagner ezt a vágyakozást formálta hangokká Parsifal című színpadavató ünnepi játékában. Wagner munkásságában, nagyszabású operáinak tematikájában határozott fejlődés ismerhető fel a pogány misztikától a keresztény megváltástan felé. A Parsifal e fejlődés megkoronázása. Maga Wagner az ő hattyúdalának nevezte. Ebben az utolsó zenedrámájában a Grál-mítosz szélsőséges tömörítésével Wagner olyan dimenziót adott a legendának, mely minden egyes szereplőt, minden tárgyat és minden cselekvést a keresztény beavatási út valamely nézetévé emel. A Grál és a vér – Amfortas, a hivatása és a seb – Klingsor és a lándzsa – Parsifal, Kundry és a csók – Gurnemanc és a nagypénteki varázslat – valamennyien úgy jelennek meg a megismerésre vágyó kereső szeme és füle előtt, mint saját legmélyebb lényének és azon törekvésének formákban és hangban megtestesült részei, hogy a bukottság mélypontjától a szellem fényében végbemenő megváltásig jusson.
Megkíséreljük a Rózsakereszt szemszögéből feltárni e jelképes alakok és szimbólumok életét. Richard Wagner azt mondatja a Grál-lovag Gurnemanccal: ”Halljátok a hívást? Hát akkor adjatok hálát Istennek, hogy hivatottak vagytok hallani!” Némán és időtlenül hangzik a Logosz hívása az anyagban elsüllyedt lelkekhez. Ezt hallani áldás, mely a keresőt csendes és háládatos figyelemre készteti. Ebben a csendben hallja meg szívéből a felszólítást, hogy keresse a Grált.


A GRÁL, ÉS AMFORTAS SEBE

„Kicsoda a Grál?” „Ez így meg nem mondható, ám ha kiválasztottja vagy, a válasz felől kétségben nem hagy.” (Parsifal, 1. felvonás)
A Corpus Hermeticumban ez áll a 7. könyvben (1): ”A mélységbe küldött egy nagy krátert (keverőedényt), telve a szellem erőivel, és egy hírnököt bízott meg, hogy hírül adja az emberek szívének: Merüljetek bele ebbe a kráterbe ti lelkek, akik képesek vagytok rá; ti, akik hisztek és bíztok abban, hogy felemelkedtek Őhozzá, aki ezt a keverőedényt a mélységbe küldte; ti, akik tudjátok, hogy mi célból lettetek teremtve.”
E szavakban a Grál üdvtitka nyilatkozik meg, amely az emberiség megváltására adatott dolgok közül a legmagasztosabbakhoz tartozik. A Grálnak van egy kozmikus és egy mikrokozmikus nézete. Kozmikusan a Földet körülfogó térként hat. Ebből táplálják az egész emberiséget a Szent Szellem erőivel. Mikrokozmikusan pedig edényként szolgál, mely minden egyes emberben hatásossá válhat, hogy felvegye a szent eledeleket. Ám ennek az az előfeltétele, hogy az edény üres legyen, vagyis a tisztátalan dialektikus erőktől meg legyen tisztítva. Ez a tisztulás az endúra – a belső Krisztusnak történő önátadás – folyamatában megy végbe.

A klasszikus Grál-legenda, melynek alapján Richárd Wagner az operáját komponálta, a középkorból maradt ránk. E történet szerint a Grál-kehely eredetileg az Utolsó Vacsora kelyhe, vagy az a tál, melyben Krisztus vérét felfogták. Arimathiai József segítségével került napnyugatra. Chrétien de Troyes (~1135–1183) „Perceval”-jában arról adnak hírt, hogy Arimathiai József, „Krisztus egyik tanítványa” hogyan fogta fel a Jézus sebéből kicsorduló vért egy edényben, melyet aztán a szent lándzsával együtt a Pireneusok földjére vitt. Attól fogva a Grált a Grál-várban őrizték.
Itt kapcsolódik be Wagnernél a cselekmény. Azt halljuk, hogy az edény Titurel Grál-király őrizetébe adatott. Ő emelte réges-régen a Grál-várat a Földön, és egy lovagsereget gyűjtött a szent kehely köré. Tisztségét az Istentervvel tökéletes összhangban gyakorolta. Ám a Grál-őrzés hivatalát tőle öröklő fia önkényesen harcba bocsátkozott Klingsorral, a sötétség urával, s így bűnbe esvén Klingsor kezére juttatta a szent lándzsát. Amfortasnak időről időre le kell vennie a leplet a szent kehelyről. Az Utolsó Vacsora ünnepélyes szertartásán ebből veszik magukhoz a Grál-lovagok a szent eledeleket. Parsifalnak, a „tiszta balgának” számtalan próbatétel után sikerül visszanyernie a lándzsát. Begyógyítja Amfortas sebét, és elfoglalja helyét mint Grál-király. – Ennyit a cselekmény fő vonulatáról.


MI LETT A GRÁLBÓL?

Vajon még ma is létezik a legendás edény? Az elmúlt évszázadokban a finom- és durvaanyagi síkok közötti átmenetek folyamatosabbak voltak, mint mostani megkristályosodott korunkban, mikor a gondolkodás is elanyagosult. Akkoriban annak a tudata, hogy a leírhatatlan nem pusztán jelképesen, hanem időnként konkrétan is kötődhet egy tárgyhoz, általában sokkal inkább élt az emberekben, mint ma. Még ebben a hagyományban éltek és tevékenykedtek a középkorban a katárok és a templomosok, akiknek a neve elválaszthatatlanul egybefonódott a Grál fogalmával. Montréalp de Sos-ban, a Grál-vár alatt egy kis barlang falán megcsodálható a Grálnak egy régi megmintázása. Egy kelyhet ábrázol, egy lándzsát, vércseppeket és a Napot.
Az anyagban való kapcsolódásnak e módja a modern ember számára már csak nehezen követhető, és ehhez még számos olyan veszély is társul, amely misztifikáció, valamint tévhit miatt keletkezik. A megváltás útján járó mai jelöltet mindenekelőtt annak a ténynek kell mélyen áthatnia, hogy az anyag az ámítás világa. A szent Grálhoz vezető időszerű úton, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája ma mutat nekünk, kizárólag a szellemlélekről van szó.
A Grál, Krisztus vérének gyűjtőedénye az eredeti lelket jelképezi. Ennek a léleknek kell a Szent Szellem – a szent eledelek – edényéül szolgálnia. Ezt a Grált kell a jelöltnek saját szívében felfedeznie és megvalósítania. Akkor a rejtélyek tanulója, akárcsak Parsifal, a „szent Grálhoz vezető úton” találtatik. Az út egy bizonyos pontjától kezdve megújult léleklénye alkalmassá válik arra, hogy Isten szellemét felvegye. Részesül a Grál-testvériségben, és gyakorolhatja hivatását. Saját magában fedi fel a Grált, és a megváltásra szomjazó emberiségnek oszt a szent eledelből, melyet megújult lelkének szabad volt befogadnia.
Idáig azonban hosszú az út, melyet a Parsifalban világosan a szemünk elé tárnak. A jelöltnek előbb önmagát kell megismernie bukott állapotában. Ezen az alapon válik Amfortasszá, akinek sebe egyre csak gyötri, hogy végül elkezdje járni a „tiszta balgának”, Parsifalnak az útját. A Kundryval való találkozáskor – aki saját aurikus lénye, a küszöb őre – fel kell ismernie a világ szenvedésének gyökerét, és ellent kell állnia neki, hogy aztán az „együttérzés révén tudóvá válva” a nagypénteki varázslatban megélhesse az átváltozást.


AMFORTAS SEBE

A Grál-vár felett a mélabú és a szenvedés árnya lebeg. Amfortason, a Grál-királyon sebet ütöttek, melyre ezen a világon nincs gyógyír. Csakis a Klingsor tulajdonában lévő szent lándzsától gyógyulhat be a seb, és így oszlatható fel a Grál-vár fölött lebegő árny.
A Parsifal első felvonásában a Grál-lovag Gurnemanc úgynevezett „Grál-története” a múltba vezet minket vissza, ahhoz a tragikus pillanathoz, amikor Amfortas megsebesült a Klingsorral – az érzékvilág királyával és egyben a Grál ellen küzdő harcossal – vívott harcban. Nem tud ugyanis ellenállni a csábításnak. Míg Kundry karjaiban fekszik, elejti a lándzsát. Klingsor elrabolja a fegyvert, és égő sebet ejt vele Amfortason.
A lándzsa nélkül tér vissza a Grál-király a várába. Bűnös, sérült állapotában szent hivatása, a Grál leleplezése vég nélküli gyötrelemmé válik számára. Semmi másra sem vágyik, csak a halálra, melytől megváltást remél. Ám nem képes meghalni, nem jön a halál. Csak az az ígéret ad még okot a királynak és lovagjainak a megváltás reményére, hogy egy „tiszta balga, aki az együttérzés által tudóvá vált”, visszanyerheti a lándzsát Klingsor varázskertjéből.


A GRÁL ÉS KLINGSOR VARÁZSKERTJE

A Grál-szférában és Klingsor varázskertjében két életteret ismerünk fel: a Paradicsomi, tiszta életteret, és az ámítás világát, a dialektikus vágyvilágot. A Grál-szférában a lovagok a tiszta lélekvilág állapotában és a saját lélekállapotuk felől való tudatlanság állapotában élnek. Ezzel ebben az első szakaszban a földi embert képviselik, aki átél valamit a nagy, szent csodából. A dialektikus világ alá van vetve nekik, s amíg nem kötik vele össze magukat, addig nem áll hatalmában béklyót vetni rájuk.
Ám nem időzünk el ennél a paradicsomi állapotnál, mert az ámítás világában közben Klingsor ragadta magához a hatalmat. Klingsor, aki hajdan maga is Grál-lovag volt, elhagyta Isten akaratának útját. A lélekfejlődés útján az anyag varázslatának rabja lett. Lévén a tűz gyermeke, felismerte ugyan tévedését, mégsem tért meg, hanem a balra vivő utat választotta, a fekete mágia útját. Hogy uralkodhasson a vágyvilágon, amelynek jómaga áldozatul esett, elölte magában a vágyat, úgy, hogy saját magát kasztrálta. Ilyenformán gonosz szörnyeteggé fajulva most arra törekszik, hogy az egész lovagsereget lehúzza magához. Hatalmába akarja keríteni őket. Varázskertjében virágoslányok hálózzák be asztrális szemfényvesztéssel az arra kószáló lovagokat, és megfosztják őket isteni erejüktől.


HARC A GONOSZ ELLEN

Amfortas véget akar vetni ezeknek az üzelmeknek. Saját akaratából, tehát isteni megbízás nélkül elhagyja a Grál-várat, hogy önmagát mértéktelenül túlbecsülve fellépjen Klingsor ellen. Elég erősnek véli magát ahhoz, hogy legyőzze a gonoszt. Nem világos számára, hogy ezzel az ellentétek életsíkjára lép, s így közvetlenül összeköti magát a gonosszal. Tehát ő is – akár hajdanában Klingsor – „a jó és a gonosz” tudásának útjára teszi lábát. Klingsor varázskertjében – képletesen szólva – megeszi az almát a tudás fájáról. A Kundryval (az asztrális énjével) való egyesülés révén hozzáköti magát a vágyvilághoz, tehát ahhoz, amelyen neki mint királynak uralkodnia kellene. Bűnössé válik, azaz elkülönül Isten szellemétől.
E tragikus alak hasadtságában felismerjük a Paradicsomi életterületről kibukott embert. Tudatosság hiányában, valamint a szabad akarattal való – vélt jószándékból fakadó – visszaélés miatt bukott el, ám a bukás révén Isten messzeségének tudójává is vált. Amfortas azonban a jó és gonosz ismeretének útján nem a gonoszt választja, mint Klingsor, hanem megtalálja a Grál-várba visszavezető utat. Lélekállapotát súlyosan megsebezte a vágyvilág. A sebesült nem képes saját erejéből véget vetni kétségbeejtő állapotának – valami azonban megmarad neki: a megváltás reménye.
Az itt leírt történés fölöttébb időszerű jelentőségű a Szellemi Iskola minden tanulója számára. Az isteni lélekmag mindannyiunkban szenved attól a sebtől, amelyet a bukás ejtett a mikrokozmoszunkon. Dialektikus személyiségünk énközpontú viselkedésével nap mint nap, óráról órára csak tovább szaggatja ezt a sebet. A mikrokozmikus lény emlékszik a hajdani isteni állapotra, és gyógyulásra áhítozik. Ám természetlényünk sohasem részesülhet e gyógyulásban.
E kettős természettől szenved mindenki, aki ebben az életszakaszban található és – tudatosan vagy tudattalanul – mindkét élettérből merít. Amfortas ezt azzal juttatja kifejezésre, hogy a már említett vacsora alatt a Grál-várban csak kelletlenül gyakorolja hivatását, és csak a saját léleklénye mélységeiből szóló atyja parancsára fedi fel a Grált. Ebben a pillanatban egyidejűleg érzi lényében a „legszentségesebb vér forrását”, a Grál erőáramát, és „a saját bűnös vér forrongását”. E fájdalommal teli szavak világosan ecsetelik Amfortas hasadt állapotát. A Grál szolgájaként szorosan összekapcsolódott az isteni szférával, és részesül a szent vér forrásában. Ugyanakkor azonban gyötri az ereiben áramló bűnös vér tombolása.
Hogyan lehet véget vetni e kínzó állapotnak? Milyen gyógyír válthatja meg Amfortast? Csakis a rajta sebet ütő lándzsa zárhatja be ismét a sebet, és csak Parsifal nyerheti vissza ezt a lándzsát.


A SZENT LÁNDZSA

Az ősi Parsifal-legendában kulcsszerepet játszik a szent lándzsa. Ám ha összehasonlítjuk a középkori költeményeket Richárd Wagner Parsifaljával, akkor az derül ki, hogy e keresztény jelképet eltérő módon illesztették a történetbe. Wagner Parsifaljának középpontjába állítja a szent lándzsát mint a szellem jelképét. Az anyagba történő leszállás során az ember elveszti isteni képességeit. Eltűnik belőle a szellem. Elrabolják, visszaélnek vele, és meggyalázzák, míg egy „tiszta balga” vissza nem nyeri, és az emberiséget vissza nem vezeti eredeti életterületére.


A SZENT LÁNDZSA VÉRZIK

Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach elbeszélésében két lándzsa van. Ezek a cselekmény különböző pontjain játszanak szerepet: az egyik egy szokványos tárgy, nevezetesen az a fegyver, mellyel a Grál-király Amfortast megsebesítik. A másik a szent lándzsa. Erről akkor hallunk Wolfram von Eschenbach művében, amikor Parsifal – anélkül, hogy felfogná – először lép be a Grál-várba. Midőn részt vehet a beteg király és lovagjai vacsoráján, furcsa szertartást él át: a lándzsát egy apród körbehordozza a termen. A lovagság sírva-ríva nézi, hogyan csordul vér a pengéjéből, és hogyan folyik végig rajta. Wolfram közlése szerint e cselekmény a Grál-király megsebesítése óta bevett szokássá vált.
A régi elbeszélésekben a szent lándzsát tehát nem hozzák közvetlen kapcsolatba sem a Grál-király megsebesítésével, sem meggyógyításával, hanem az egész történet alatt a Grál-várban marad. Ott a leírt módon rendszeresen a lovagság szeme elé tárják mint annak a szenvedésnek a jelképét, melyet Amfortas megsebesítése hozott a Grál-várra.


A LÁNDZSA ÉS A GRÁL

A véres lándzsát a Krisztus-erő megváltó nézetével hozzák kapcsolatba. Ez a mélyebb jelképiség bizonyára ismert volt Wolfram és közönsége számára is, hiszen a Grált és a lándzsát már a legrégibb idők óta Krisztus keresztútjával látták összefüggésben. Wolfram azonban a lándzsa-szimbólumnak csupán ezen hátterére utal, anélkül, hogy rámutatna a benne rejlő megváltási útra. Csak Wagner kapcsolja össze a megsebesülést és a gyógyulást a szent lándzsával, egyedülállóan tömörítve az összcselekményt. Nála már csak az egyik, a szent lándzsa van meg. Az a döntő, hogy ezt ki forgatja. Míg Klingsor kezében romlást hoz, Parsifal képes elérni vele az alapvető gyógyulást. Csak ezzel az egybekapcsolással hullik le teljesen a fátyol a Grál-misztériumról, és válik szabaddá a benne rejlő megismerési út.
Amfortas harcba vitte a lándzsát Klingsor ellen, ám megmutatkozott, hogy nem állta a sarat a varázskert szentségtelen szívóerejével szemben. „A lándzsa hát Klingsor kezében van, még szenteket is megsebezhet vele”, mondja Gurnemanc, és így is történik: Klingsor keze sebet üt a Grál királyon, amit csak „ugyanazon lándzsa vágása” gyógyíthat meg, „amely ott a Megváltón ütött sebet”.
Richárd Wagner a szent lándzsa keresztény jelképiségére utal, mikor e szavakat mondatja Amfortasszal.


A ZSOLDOS LONGINUS LÁNDZSADÖFÉSE

János evangéliumában olvassuk, hogy a keresztre feszítés után hogyan ütött sebet Jézus oldalán egy zsoldos a lándzsájával. A sebből vér és víz folyt ki, melyet egy kehelyben fogtak fel. Középkori iratokban Longinust gyakran vaknak ábrázolják, akit a sebből csöpögő vér újra látóvá tesz. Így válik a pogány zsoldos megtértté, az új hit követőjévé. Vaksága az Isten szellemétől való elkülönülést jelképezi. Krisztus vérétől felébred benne az ősemlékezés. Kigyógyul tudatlanságának állapotából, és bejárhatja az isteni élettérbe visszavezető utat.

Az Arimathiai József által a Grálban összegyűjtött vér és víz az isteni asztrális illetve éteri erőket jelképezi. Ha a tanuló kész beengedni ezeket a szent eledeleket – ami csak egy új életvitellel lehetséges –, akkor kigyógyulhat vakságából. Akkor megtérése nem intellektuális nézetek vagy misztikus hittételek megújítása, hanem alapvető megfordulás. E megfordulás a tanuló belátása és üdvrevágyása alapján a „benne lévő Másiknak” való önátadás révén megy végbe. „Bűnös” vérét megtisztítja a Krisztus-erő, s kibontakozhat benne az új lélek.
Itt hívják fel figyelmünket Krisztus keresztútjának valódi jelentésére. Azáltal, hogy Krisztusban az isteni kapcsolatba lép a földivel, a megmentés lehetősége jön létre a bukott emberiség számára. Jézus golgotai keresztre feszítésének evangéliumi ábrázolásával a megmentés útjának állomásait világosan tudatunk elé tárják. A Longinus lándzsadöféséről szóló legenda felismerteti velünk, hogyan vezethet Krisztus áldozata valakiben pozitív eredményre.


A LÁNDZSA A GOLGOTÁN

De vajon mit jelképez a lándzsa a golgotai történésben? A vak Longinus – tehát a bukott ember – bűnös állapota ellenére a tűz gyermeke maradt, egy potenciális szellemlény. Ezért lándzsát birtokol, s abban a helyzetben van, hogy ezzel felhívhatja Jézus Krisztus megváltó erejét. A Krisztus-erőnek – a vérnek – fel kell szabadulnia döfésétől, hogy feloldhatatlanul összekösse magát a Földdel és az emberiséggel. A lándzsadöfés után lecsorgó szent vér Longinust ismét látóvá teszi. A Krisztus vérével való érintkezés most szent eszközzé avatja őt. A szent lándzsa össze van hát kötve a Grállal, az ember igazi lelkével.


A FELEMELT LÁNDZSA

Wagnernél is találkozunk a lándzsával, amikor a Grál felfedése előtt keresztülhordozzák a termen. De itt – a Parsifal végén – már nem kíséri a lovagok jajveszékelése. Most a következő történik: ”Mindenki a legmagasabb elragadtatással a feltartott lándzsára figyel.” A csábítások és vágyak varázskertjéből a szent lándzsa visszatért eredeti hazájába. A Parsifal végén felegyenesedve áll az újra megalkotott szellem-lélek ember.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,