Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1997-es évfolyam

1997/4/ Kundry átváltozásai

Pentagram > 1997-es évfolyam

RICHARD WAGNER PARSIFAL CÍMŰ OPERÁJÁBAN KUNDRY ALAKJA KÜLÖNÖS JELENTŐSÉGET KAP. TEVÉKENYSÉGE SZOROSAN ÖSSZESZÖVŐDIK MINDEN CSELEKVŐ SZEMÉLLYEL, ÉS TUDOMÁSA VAN MINDENRŐL, AMI BÁRKI VAGY BÁRMI SZÁRMAZÁSÁT ÉS MÚLTJÁT ILLETI. KI VAGY MI EZ A REJTÉLYES LÉNY, AKI A GRÁL-TERÜLETEN CSÚF ÖREGASSZONY KÉPÉBEN JELENIK MEG, MÍG KLINGSOR BIRODALMÁBAN RAGYOGÓ, CSÁBÍTÓ SZÉPSÉGŰ NŐSZEMÉLY?

Kundry alakjában Wagner igen találóan az emberi mikrokozmosz egyik nézetét személyesítette meg. A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában ezt „aurikus lénynek” nevezzük. A személyiség minden hajlamának, képességének, viselkedésének és tevékenységének oka az aurikus lényben keresendő. Itt vannak feljegyezve a mikrokozmoszban valaha is élt személyiségek tapasztalatai. Ilyen módon vált az aurikus lény a sors mindentudó „írnokává” (lipika), sőt önálló lénnyé, mely tudásban és intelligenciában messze túlszárnyalja a földi személyiséget, az „alsóbb önvalót”.

Kundry jelenti a dialektikus erőösszpontosulások összességét, az „oroszlánfejű erőt”, ahogyan a Pistis Sophiában nevezik. Ott azt olvassuk, hogy ennek az erőnek is erős, látszólag szép fénye van, amely a Pistis Sophiát többször is megtéveszti. Klingsor varázskertjében is azért jelenik meg Kundry szép, kívánatos nő alakjában, minden elképzelhető bájjal felszerelve, hogy felszítsa áldozataiban a vágylényt, és eltérítse őket az igaz úttól.

A Grál-területen azonban az oroszlánfejű erő nem tudja fenntartani hamis szépségét. Lelepleződik, és azzá válik, ami valójában: nyomorúságos, szánalomra méltó lénnyé. Bár ez a lény a teremtményre jellemző jóság alapján külső dolgokban mindig segítőkésznek mutatkozik, nem képes igazán jót véghez vinni. Folyton igyekszik a Grál-lovagok kívánságait kielégíteni, és fáradhatatlanul járja a földkerekséget, hogy gyógyírt találjon Amfortas számára. De akkori természeténél fogva csak e világnak, a dialektikának a balzsamát tudja megszerezni. Mindannyiunk aurikus lénye is azon iparkodik, hogy a vízszintes síkon elégítsen ki kívánságokat és vágyakat, hogy elbódítson bennünket, és elfojtsa az ősemlékezést.
Kundry a lényének három különböző nézetét nyilvánítja meg. Egyidejűleg alapvető átváltozás megy végbe benne. Az első felvonásban ő a vezeklő Kundry, aki újra meg újra szolgálva keresi fel a Grál-területet. Úgy mondják, hogy segítségére siet a Grál-lovagoknak, amikor a szükség a legnagyobb. Amikor azonban rákérdeznek, kitör belőle: „Én sohasem segítek!” Az ámítás világának korszakokon át tartó bebarangolása után már tudja, hogy az ő segítsége végeredményben mindig hiábavaló. Teljesen kimerült, zsákutcába került. Kundry, a Grál-terület vezeklője már csak „aludni, aludni, aludni” szeretne. Ennek ellenére valami mindig továbbhajtja, folytatnia kell a keresést, mert nem tehet másként – addig, amíg nem találkozik a Megváltóval.
Legutóbbi hosszú útjáról Kundry magával hozta „Arábia balzsamát”, Amfortas szenvedésének enyhítésére. Azonban ez a gyógyír is hatástalannak bizonyul. Mi is a helyzet ezzel a balzsammal?
A klasszikus rózsakeresztes rend Fama Fraternitatis c. kiadványában többek között a következőket olvashatjuk: „Amikor azonban testi nehézségek miatt ott kellett maradnia, és nem csekély gyógyszer-ismeretével megnyerte a törökök kegyét, véletlenül hallott az Arábia-béli Damkar bölcseiről, a csodákról, amelyeket tettek, és hogy jól ismerték az egész természet minden titkát.” Rózsakereszt Keresztély azután Arábiában írta meg az emberiség könyvét; a ter-mészet emlékezetének teljes kozmológiája feltárult ott neki.
Amikor Kundry elhozza Arábiából Amfortas balzsamát, akkor ezzel feltárja neki a múlt ősrégi beavatási útjainak tudását. Ebben a tudásban ő, az aurikus lény, igencsak jártas. Ám napjainkban az ősi tudásnak már sem ereje, sem semmiféle megszabadító értéke sincsen. Ez a tény nyilvánvalóvá is válik, amikor Kundry közli Parsifállal atyja, Gamuret halálát. Arábiában, harcban esett el. Ez azt jelenti: a múlt meghalt, a gyökerekhez való visszatérés nem nyújt többé megszabadító távlatot. Új útra, modern, nyugati beavatási útra van most szükség. Ezt az új impulzust azonban Kundry nem képes felfogni, ehhez egy tiszta, megújult léleklényre, egy Parsifálra van szükség.
Kundry lényének másik, sötét oldalára Gurnemanc már az első felvonásban így utal: „Igen, amikor – gyakran hosszú időre – elmaradt tőlünk, akkor biztos, hogy valami szerencsétlenséget hozott.” A második felvonásban azután megtudjuk az ilyen távollétek okát. Mestere, Klingsor szokta magához idézni és fogva tartani, hogy csábítóként szolgáljon varázskertjében: „Fel! Fel, ide hozzám! Mestered hív téged, te névtelen ős-ördögnő, poklok rózsája! Heródiás voltál, és mi még?”

Heródiás – így mondják az Evangéliumok – második házasságban élt nagybátyjával, Heródes Antipásszal. Amikor Keresztelő János emiatt megvádolta, Heródiás csellel kieszközölte, hogy Jánost lefejezzék. Így lepleződik le Kundry mint az a megromlott természeti erő, amely Keresztelő Jánost, a pusztában kiáltót, a mikrokozmosz szívében lévő szellemszikra-atomot erőszakkal elhallgattatja. Az ő befolyásával hajtják az embereket a dialektikus élet-tengeren át, tehetetlenül kiszolgáltatva a haláltermészet asztrális káprázatának, mert belső hangjuk elnémult.
A második felvonásban, Klingsor varázskertjében így kerül sor a Parsifal és Kundry közötti elkerülhetetlen találkozásra. Ebben a rendkívül drámai jelenetben átéljük a „nagy kísértést”, amelynek Jézus is ki volt téve a pusztában. Jézus azonban ellenáll a kísértésnek, és az ördög kénytelen engedni.
Wagnernél Parsifal először is áthalad a Klingsor által uralt virágleányok seregén. Ez csak könnyű gyakorlat Parsifal számára, mert tiszta szíve megóvja az efféle támadásoktól. Ám miután bosszankodva lerázza magáról a virágleánykákat, Kundryba botlik, aki aurikus lényének megtestesítője, a „küszöb őre”. Az ő ragyogó szépségű alakján nem jut túl. Kundry a csábító művészetének minden árnyalatát latba veti, hogy áldozatát rabul ejtse. Nagyon ügyesen kapcsolódik Parsifal személyiségének egyik gyenge pontjához azzal, hogy Parsifal anyjának, Herceloidénak halálát siratja, és a férfit hibáztatja érte, mert egykor elhagyta anyját. Tényleg sikerül is neki a fájdalmas megbánás bűntudatos állapotába hoznia Parsifált, ami engedékennyé teszi Kundry további közeledési kísérletei számára. Ez az aurikus énnek a személyiség megkötésére szolgáló egyik klasszikus taktikája. Valóban úgy tűnik, hogy Kundry szándéka sikerül. Parsifal Kundry lábaihoz borul és búskomorságba esik. Most Kundry közvetve Herceloide követének adja ki magát, aki állítólag meg akarja vigasztalni Parsifált, úgy, hogy megtanítja a szerelemre, és csókjával megszabadítja bűnétől: „ő hozza el neked ma az anyai áldás utolsó üdvözleteként a szerelem első csókját.”

Parsifal először bénultan enged az asszonynak, és rábízza magát. De Kundry csókja, szándékával ellentétben, nem az asztrál vágylény zsilipjeit nyitja meg a tiszta balgában, hanem a szív szemét. Parsifal abban a pillanatban „tisztánlátóként” megérzi a Grál-király Amfortas tragikus sorsát, és villanásszerűen meglátja e világ minden szenvedésének okát – de az igazi megszabadulási út kegyelmét is. „Amfortas! A seb! Borzasztó jajgatás!” kiáltja rémülettől tágra nyílt szemmel, és kiszabadítja magát a csábító karjaiból, még mielőtt a nő magához tudná húzni. Egyetlen pillanat alatt „a szánalomtól tudóvá” lett, és ezzel megtörte Klingsor varázslatát. Kundry akaratlanul az igazán jót művelte, mert egy tiszta léleklénnyel találkozott. Egy ideig még őrjöng, tombol és (hamis) szánalomért könyörög, de fáradozásai hiábavalóak.


KÜZDELEM ÉLETRE-HALÁLRA

A megszabadulás útját járó minden jelölt aurikus lénye is ugyanígy viselkedik, és ezért a dialektikus „varázskert” hatalmait az a veszély fenyegeti, hogy a jelölt kisiklik a kezük közül. A dialektika szorításából való megszabadulás közvetlen küszöbén az aurikus lény épp ezért még egyszer összeszedi minden erejét, hogy az új lélektől ihletett személyiséget visszatartsa. Régi kötések hirtelen újra megelevenednek. Kétségek támadnak, hogy vajon a régi természet elhagyása nem kegyetlen és önző dolog-e. Látszatra a legnemesebb indítékok szolgálnak ürügyül ahhoz, hogy a jelölt mégiscsak engedjen a természet szívó erőinek. Ha a jelölt a felettes én támadásait visszautasítja, akkor életre-halálra szóló elkeseredett küzdelem tör ki. A felettes én ugyanis jól tudja, hogy régi természete szerint meg kell halnia, ha a Gnózis által lélekkel ellátott személyiséget nem tudja visszatartani. A jelöltnek most aztán állhatatosan ki kell tartania a végig.

Parsifal látomása. Megpillantja az oroszlánt az eklézsiával, az új élet jelképével, melyet az isteni szeretet hordoz. Hátul a Jelenések könyvének sárkánya, a bukott emberiség szimbóluma. Francia kézirat a XIV. századból.
Ebben a helyzetben Parsifal a Megváltóhoz kiált: „Szabadító! Üdvözítő! Kegyelem ura! Én, bűnös, hogyan vezekeljek?” Ellenáll Kundry kemény túlkapásainak, mert szívét elzárja a bűnös vágy elől, hogy ugyanakkor megnyissa a megváltó szenvedésének és a Grál-lovagok sanyarú sorsának. Így szól Kundryhoz: „Szenvedésedre nem ugyanaz a forrás hoz enyhülést, amelyből fakad: az üdvösséget mindaddig nem nyered el, míg ama forrás be nem zárul előtted.” A jelenet végén pedig, miután Parsifal megkísérelte világossá tenni Kundrynak, hogy küldetése neki, Kundrynak is a szabadulást fogja jelenteni, ezt mondja neki: „Pusztulj, szerencsétlen asszony!” Kundry – végső, kétségbeesett nekiveselkedésében – mesterét, Klingsort, a sötétség urát hívja segítségül. Klingsor a lopott dárdát Parsifal felé hajítja, de a szent fegyver megáll Parsifal feje fölött, és ottmarad lebegve, mint egykor a Szent Szellem galambja az Úr Jézus fölött. Így az állhatatos Parsifal megragadhatja. Ez jelenti a véget a csábító Kundry számára, aki nagyot kiáltva összeroskad; Klingsor kastélya pedig a varázskerttel együtt eltűnik a föld színéről.
Így jár a rejtélyek jelöltje, amikor régi lipikájának csillagai lehullanak, és egy új ég és új Föld van felkelőben.

A harmadik felvonásban Kundry halálszerű álomból ébred. Gurnemanc ébresztette fel. A Grál területén vagyunk. Az egész természetet csodálatosan békés, kiengesztelődött légkör veszi körül. Kundry átéli utolsó átváltozását. A nyugalmat nem lelő, vezeklő és csábító nőből most alázatos szolgáló vált, aki megmossa és megkeni urának, Parsifálnak a lábát, mint egykor Mária Magdaléna az Úr Jézusnak. Parsifal megáldja.
Ő hosszú, fáradságos út után visszatalált a Grál területére, hogy ott mint újdonsült Grál-király teljesítse küldetését.
A Parsifal végére a megszabadító ösvényt járó tanulóban világosan tudatosul, hogy a Szent Grálhoz vezető út sohasem vezethet az aurikus lényével való egyesülésen keresztül, sem pedig a felettes én karmikus ellentmondásainak kibékítésén át. Csak az önmegtagadás útján, és az aurikus erők következetes visszautasításával fejlődhet ki egy új lélekképesség, amely alkalmas arra, hogy a Szellemet – a lándzsát – visszanyerje.
A régi lélek ablakai, amelyek Klingsor varázsbirodalmára irányultak, ekkor becsukódnak, és megnyílnak a keletre, a felkelő nap irányába néző ablakok.
A melegítő sugarak a mikrokozmosz karmikus örökségének még az utolsó maradványát is kioltják. Így részesül Kundry a keresztségben, és szentelődik szolgáló feladatára az emberi lényben.

Kundry megváltását egyedül Parsifal, a tiszta balga tudta véghezvinni.
„Parsifal” – ez nem csak egy figyelemreméltó mondai hős neve, hanem sokkal inkább egy olyan emberi mintaképé, aki meghatározott szellemi utat jár.
Mint ismeretes, hasonló érvényes a „Rózsakereszt Keresztély” névre is. A „Parsifal” szóképnek két különböző jelentése van: „par ce vale” annyit jelent, mint „középen keresztül”. Ezzel szemben a „Fal parsi”-t úgy lehetne lefordítani, hogy „balga tiszta” vagy „tiszta balga”. Mindkét értelmezésnek megvan a maga jogosultsága. Parsifal prototípusa olyan ember, akinek először át kell haladnia egy hosszú tapasztalati úton a dialektika közepén, mielőtt „tiszta balgaként” visszatérhet a Grál területére, és végül felszentelt királyként a rejtélyek őrzőjévé és beteljesítőjévé válik. Felismerjük benne a téridőrend elhagyására megérett embert. Az ősemlékezés vezetésével megszabadítja a szellemet az anyag szorításából – elsősorban a saját lényében –, ezáltal azonban egyidejűleg az őt körülvevő természetben is.


PARSIFAL ÚTJA

Parsifal útja a gnosztikus erő általi érintésben vezet a keresés első fázisától a próbatételek és tisztulás állapotán keresztül a Gnózissal szembeni igazi és tudatos szolgálatkészséghez. Wagner az útnak ezt a három fokozatát színpadavató ünnepi játékának három felvonásában fejezte ki.
A legenda arról tudósít, hogy Amfortas bukása után a Grál-lovagok siralmas állapotban vannak. Tulajdonképpen miért? Hát senki sincs ebben a pompás lovagi seregben, aki Amfortas tisztségét átvehetné? Miért éppen Parsifálnak kell ezt megtennie?
A választ a név első nézetében találjuk meg: par ce vale – középen át, középen keresztül. Amfortas Grál-lovagi seregében szűziesen tiszta lelkek gyűltek össze. Sohasem hagyták el a Grál-várat, tehát olyan mikrokozmoszok, akik a dialektika tapasztalatain nem haladtak át. Hiányzik nekik az egyéniesedés saját bőrükön való tapasztalása, és ezáltal a szabad akarat helyes használatának tudása is. Isteni tisztaságuk még nem tudatos, és ezért senki sincsen közöttük, aki királynak alkalmas lenne. Bár Amfortast más fából faragták – ő elindult az egyéniesedés útján –, ezt azonban erőltetett módon tette, azonkívül szentségtelen módon visszaélt a szabad akarattal is, ezért aztán kudarcot vallott.
A Grál-királysághoz szükséges előfeltételek csak Parsifalban vannak meg: az ellentétek világában nagy tapasztalati kinccsel rendelkezik, emellett azonban megőrizte szívének eredeti tisztaságát és nyitottságát.
Ámde gazdag tapasztalati kincse nem áll minden további nélkül rendelkezésre – éppen ellenkezőleg.

Az opera első felvonásában a fiú kimondottan butának és tudatlannak mutatkozik. Ezen felül még van mersze íjjal és nyíllal lelőni a Grál-területen szent hattyút, amely a Szellem jelképe. Gurnemanc, aki ezért felelősségre vonja a fiút, egészen megrendül a butaságától, mivel az egyetlenegy feltett kérdésre sem tud válaszolni, még a nevét tudakolóra sem: „Sok nevem volt, de már egyet sem tudok közülük.” Ez utalás a mikrokozmoszában élt sok személyiségre – már mind meghaltak és feledésbe merültek. Mikrokozmikus múltjára való emlékezése csak akkor támad fel benne, amikor Kundry – aurikus énje – bekapcsolódik a beszélgetésbe, és Parsifal gyerekkoráról és ifjúságáról mesél. A vétkét is ekkor ismeri fel Parsifal, és eldobja magától az íjat és a nyilat. Soha többé nem fog ezzel a fegyverrel hattyúra lőni. A neve azonban egyelőre még rejtve marad.


A PISTIS SOPHIA
EVANGÉLIUMÁBÓL

„Leszállok oda pártársam nélkül, és magamhoz veszem a fényt, hogy fényeonokat csináljak belőle magamnak, amivel aztán képes leszek felmenni a legmagasabb magasságban lakozó Világosságok Világosságához.
Miközben ezt gondolta, elhagyta területét, a tizenharmadik eont, és lement a tizenkét eonhoz. Ekkor az eonok minden archonja üldözte, akik haragudtak rá, mert dicsőségre pályázott.
Ő azonban elhagyta a tizenkét eont is, leszállt a káosz körzeteibe, és közeledett az oroszlánfejű fényerőhöz, hogy magához vegye. Ekkor azonban körülfogták Authádész anyagi lényei, és az oroszlánfejű nagy világosságerő elnyelte a Pistis Sophia minden fényerejét. Kiszűrték és elnyelték a világosságát.”
31. fejezet
Ifjúságának bemutatásából nyilvánvalóvá válik, hogy eddig természetes ártatlanságban és egyszerűségben bolyongott, anélkül, hogy felismerte volna, mi jó és mi rossz. Így megkérdezi Kundryt: „Akik engem fenyegettek, azok rosszak voltak?” Csak egy homályos elképzelés űzte mindig előre, hogy a „szép állatokon ülő ragyogó férfiakat” utánozza, akiket egyszer megpillantott. Ez a szándéka azonban mind ez ideig nem sikerült, és ezért sehol sem maradt meg hosszabb ideig.
Aki a fejlődésnek ebben a szakaszában található, azt a dialektikában már semmi sem tudja többé tartósan visszatartani. Cselekedetei ezért sokszor oktalanságnak tűnnek, és ő látszólag céltalanul űzetik az életen át. Ha megkísérli, hogy másokhoz hasonlóan cselekedjék, hogy magára öltse a számára oly idegen világ normáit, ez sohasem sikerül neki igazán. Más emberekkel való érintkezése vagy felületes, vagy gátlásokhoz és csalódáshoz vezet.


A KERESŐ

Épp erről a külvilággal szembeni idegenségről ismerszik meg az ilyen ember mint kereső. Szükségszerű, hogy fájdalmasan tapasztalja ezt az állapotot, azért, hogy az isteni eredet utáni vágyakozása egyre tisztábban felszínre kerüljön.
Kezdetben azonban a kereső még nem tudja felfogni állapotát. Még nem ismeri a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy honnan származik és útjának hová kellene vezetnie. Szívében a szellemszikra-atom már felébredt ugyan, és az isteni erő általi érintésben kis láng lett belőle, valamint ebben az isteni ősatomban benne foglaltatik az eredet, az út és a cél is; de mindez még nem áll rendelkezésére a tudatnak.


A LÁTHATATLAN VEZETŐ

Öntudatlanul Parsifal is engedett szellemszikra atomja irányításának, amely őt oda vezette, ahova végül is tartozik: a Grál területére. Ahhoz azonban, amit ott várnak tőle, szükség lenne egy önmagát felismerő tudatra, de ezt ebben a pillanatban még nem tudja felmutatni. Gurnemanc felvezeti a Grál várába, ahol csodálkozva és meghatottan fogadja, hogy szabad részt vennie az úrvacsorai ünnepségen, melynek keretében Amfortas felmutatja a Grált. Bár megváltói küldetése már előre el van rendelve, Parsifal ezt most még nem tudja teljesíteni; még nem engedi a tudatlanság és a hiányzó lelki érettség. Gurnemanc kérdésére: „Tudod-e, hogy mit láttál?” Parsifal csak fejéhez kap, és nem tud válaszolni. Igazában egyáltalán semmit sem értett meg Amfortas szenvedéséből, a Grál áldozatából és a szeme előtt lejátszódott szertartásból. Ezért ismét el kell hagynia a Grál területét, és visszaküldik a közönséges életbe.
Ugyanígy jár – lehet, hogy számos inkarnáción át – sok kereső is, aki az ösvényen halad. Követik ugyan szellemszikrájuk hangját, de ahhoz, hogy ez a szellemszikra meg tudjon nyilvánulni, egy megtisztított és nyílt szívű, érett, tudatos személyiségre van szükség, aki felfogja a szenvedés okát, és felismeri, hogy mit kell tennie és mit kell elhagynia ahhoz, hogy a fogságban sínylődő léleklényt megszabadíthassa. Ennek a tudatnak az eléréséhez a következő lépés Klingsor varázskertjébe vezet.
Alig hagyta el tehát Parsifal a Grál várát, Klingsor varázskertjében találja magát, ahol a virágleánykák csalóka káprázattal veszik körül, és megpróbálják feltartóztatni. Parsifal először csak tréfálkozva elhalad mellettük, végül pedig bosszankodva menekül: „Hagyjátok abba! Engem nem kaparintotok meg!”

„Mi a Grál? Fel nem foghatod; ám ha kiválasztottja vagy, ismeretét el sem
veszítheted.” (A Pentagram illusztrációja)
Itt a közönséges hajlamokról és vágyakról van szó, amelyek akadályozzák a tanulót az önátadás útján. A mindennapi életben újra meg újra szembekerül ezekkel, és azt tapasztalja, hogy ezek által megfosztják világosságerejétől. Lassanként azonban megtanulja, hogy ellenálljon ezeknek a befolyásoknak, azzal, hogy érzéseit és gondolatait eltereli róluk.
Ezután következik be Parsifal döntő találkozása Kundryval, aurikus lényével. Csak ebben a jelenetben említik első ízben Parsifal nevét. Ez azt jelenti, hogy csak most válik tudatossá saját maga felől. De vajon mi a magyarázat arra, hogy Parsifal Kundry csókja által tanul meg „látni”, és Amfortas szenvedését úgy érzi a szívében, mintha a sajátja lenne?
Aurikus lényünkben mindazon tapasztalatok lényege fel van jegyezve, amelyeket a mikrokozmoszunkban előttünk járt személyiségek valaha is szereztek. Így érthető, hogy minden tanuló eléri valamikor az útján azt a pontot, ahol az előtte járt személyiség megrekedt, és a megszabadulás útját feladta. Az a szenvedés, amely eme sikertelenség következménye volt, mély sebként vésődött bele a lipikába, az aurikus lény égboltjába.
Richard Wagner Parsifal című operájának szereplői nem úgy értendők, mint különálló személyiségek, hanem végül is valamennyien Parsifal prototípusának különböző nézeteit ábrázolják. Amfortas is Parsifal egyik nézete, méghozzá az imént említett csődöt mondott személyiségek közül az utolsóé, aki Parsifált közvetlenül megelőzte. Amikor most Parsifal a csábító Kundry előtt áll, lényében lappangó módon jelen van Amfortas tapasztalata, aki egykor engedte, hogy Kundry elcsábítsa. Míg Amfortas tudatlan volt, és emiatt engedett a természeti erőknek, most Parsifalban a csók felhívja a tudást Amfortas szenvedésére vonatkozóan. A „szánalom által tudóvá válva” Parsifal felismeri a veszélyt, és ellen tud állni Kundry csábítási művészetének. Amikor azután Klingsor az Amfortas által egykor elveszített lándzsát Parsifálra hajítja, az minden sérülés nélkül képes megragadni, és elhagyhatja Klingsor varázskertjét, hogy nekivágjon a Grál-várhoz vezető visszaútjának.


A GRÁL-KIRÁLY

Amikor a harmadik felvonásban Parsifal újra elérkezik a Grál országába, elbeszéli azt a hosszú és fáradságos utat, amelyet meg kellett tennie, mióta a lándzsát visszaszerezte: „számtalan szükség, harc és viszály kényszerített, hogy letérjek az ösvényről, amikor már igazán felismerni véltem.”
Parsifal most új szakaszba lépett. Az új ismeret kulcsával, a megérett megkülönböztetési képességgel felfegyverezve, és a Gnózis által megerősítve be kell bizonyítania szolgálatkészségét minden akadályon keresztül, amíg végül tudatosan beléphet a Grál várába, az új életterületre. Karmikus múltja, aurikus lénye nem áll többé útjában, hanem az emberiség-megszabadító művet szolgálja. A harmadik felvonásban Kundry első szava az, hogy „szolgálni”, és szolgálva megkeni Parsifal lábát.
Így jut Parsifal másodszor a Grál-várba. A szent dárdával meggyógyítja a távozó Grál-király, Amfortas sebét, és elfoglalja helyét. A bukott, valaha isteni ember megváltása megtörtént. Az új, isteni ember lépett a helyébe.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,