Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1998-as évfolyam

1998/3/ Kétféle küzdelem a jövőért

Pentagram > 1998-as évfolyam

MIKOR PEDIG AZ OLAJFÁK HEGYÉN ÜL VALA, HOZZÁ MENÉNEK A TANÍTVÁNYOK MAGUKBAN, MONDVÁN: MONDD MEG NÉKÜNK, MIKOR LESZNEK MEG EZEK? ÉS MICSODA JELE LESZ A TE ELJÖVETELEDNEK ÉS A VILÁG VÉGÉNEK? ÉS JÉZUS FELELVÉN, MONDA NÉKIK: MEGLÁSSÁTOK, HOGY VALAKI EL NE HITESSEN TITEKET. MERT SOKAN JŐNEK MAJD AZ ÉN NEVEMBEN, AKIK EZT MONDJÁK: ÉN VAGYOK A KRISZTUS; ÉS SOKAKAT ELHITETNEK. HALLANOTOK KELL MAJD HÁBORÚKRÓL ÉS HÁBORÚK HÍREIRŐL; MEGLÁSSÁTOK, HOGY MEG NE RÉMÜLJETEK, MERT MINDEZEKNEK MEG KELL LENNIÖK. DE MÉG EZ NEM ITT A VÉG.
(MÁTÉ 24:3-6.)

A Szentírás részleteit gyakran lehet kétféle módon olvasni: szó szerinti és szellemi értelemben.
A fenti idézetet is – melyben Jézus az olajfák hegyén tanítványai körében ül – lehet egy eseménynek tekinteni, mely a világ valamelyik részén egy bizonyos időpontban történt. Ugyanakkor azonban a saját bensőnkbe is tekinthetünk, és ekkor ezt egy nagyon személyes üzenetnek is felfoghatjuk, amely az önmegvalósításhoz vezető saját gnosztikus ösvényünk bejárására vonatkozik. Az első esetben arról kérdezik Jézust a tanítványai, hogy milyen lesz a világ vége, és mikor jön el. Miről ismerhetjük fel a te újraeljöveteledet? Válaszában Jézus óva int az olyanoktól, akik Krisztusnak adják ki magukat, hogy félrevezessék az embereket. A kérdezőknek nagyon vigyázniuk kell, nehogy bedőljenek nekik. Továbbá „háborúkról és háborúk híreiről” fognak hallani, de ez még nem a vég.

Mindez nem hangzik különösebben megnyugtatóan. Ugyanakkor nem is meglepő. Mert még ha mindnyájan mégoly békeszeretően szeretnénk is egymással élni a földi életet, akkor is állandó küzdelem és viszály jellemzi. Hiszen kivétel nélkül azzal növünk fel: „Védd magad! Ne légy gyáva! Ne hagyd, hogy elvegyék a kolbászt a kenyeredről!” Ezek olyan tanácsok, melyeket gyerekkorunktól kezdve hallunk. Ez jogos is – mondhatnánk –, mivel az élet oly sokféle küzdelem elé állít bennünket: a mindennapi kényérért való küzdelem elé, a helytállásért, az önérvényesítésért való küzdelem elé, a győzelemért vagy mások utoléréséért való küzdelem elé. A társadalmi élet tele van ezekkel! Ez egy állandó harc, melyet mindenki mindenki ellen vív, a makacs konkurenciaharcoktól kezdve a felkorbácsoló sportviadalokig, és az ember mindenhol találkozik egy ellenféllel.

A jövőért folytatott harcban is van ellenfél? Az ember a legkülönbözőbb módon kiszínezheti jövőjét, és közben majd’ szétpukkan az idealizmustól. Törekedhet egy jobb sorsra saját maga, országa vagy egy embercsoport számára. Fáradozhat bizonyos betegségek leküzdéséért, vagy megpróbálhat minden fegyvernek és fegyverkezésnek megálljt kiáltani. Korszakunkban számtalan próbálkozás történik arra, hogy a világot és a környezetet megmentsék a rablógazdálkodástól és a hanyatlástól. Erre ezer különböző lehetőség létezik. Kicsoda vagy micsoda akkor az ellenség?
Bármilyen nemes legyen is a cél, amelyért egy ember küzd, a társadalom tele van ellentétes érdekekkel. Minden egyes idealista küzdelem előbb-utóbb ellenállásba ütközik. A történelem újra és újra azt igazolja, hogy minden olyan kísérlet, amely valami jóra irányul és azt akarja elérni, végül mindig „háborúba és háborúk híreibe” torkollik.
Ebből a szempontból tekintve Jézus fent idézett kijelentése voltaképpen nem sok újat tartalmaz, és egészen biztosan nem a jelen korszakunk számára, amelyben a médiák különböző formákban – egészen a legborzasztóbbakig – naponta tálalják fel számunkra a „háborúkat és háborúk híreit”.
Akkor hát hogyan is néz ki a jövőért folytatott harc spirituális értelemben?
Ez a küzdelem túlhalad a dialektikus világot jellemző állandó kikelet, virulás és hanyatlás cikluson. Olyan jövőre irányul, amelyben az ember örökre búcsút vesz a földi élet mindenféle nyüzsgésétől és tolongásától. Ekkor egy olyan létállapotra törekszik, melyben az ember – és hosszú távon tekintve az egész emberiség – megszabadul minden béklyótól és csalóka illúziótól, amely mai létformánknak még elengedhetetlen tartozéka. Ebben a másik létállapotban az ember a földi élet minden vesződségének búcsút mond . Aki emellett dönt, annak is lesz dolga „háborúval és háborúk híreivel”, de teljesen más módon.

„A Nap és a Hold lovai húzzák Szaturnusz szekerét, amely mindent magával vonszol. Amiket pedig nem visz magával, azokat társának, a halálnak hagyja.” Ph. Galle, Antwerpen; Pieter Brueghels „Az idő győzelme” c. műve után (1574)
Ahhoz, hogy ezt megérthessük, fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy mi az a mozgatórugó, ami minden ilyen jövőért folytatott harc mögött áll. Ez a mozgatórugó az alapvető békétlenség. Az ember nem él összhangban a valódi lényével. Békétlenségben él önmagával. Ezen kedélyállapot mélyebb okát az Egyetemes Tanban részletesen megmagyarázzák.
Az ember szívében egy isteni szikra rejlik. Ez a vevőállomása azon sugárzásoknak – az Egyetemes Tan itt Krisztus-impulzusról beszél –, melyeket az isteni természetből bocsátanak a dialektikus életterületre. Emögött az a szándék húzódik meg, hogy felébressze az embert, és felszólítsa, hogy térjen vissza arra a területre, ahonnan az emberiség eredetileg származik. Ezek az impulzusok nyugtalanítják az embert. Arra ösztönzik, hogy más, jobb és békésebb életkörülményekre vágyódjon.
Ezeket a jeleket azonban már régóta nem értelmezik helyesen. Ez sodorja az embert önmagával szembeni nyugtalanságba. A Krisztus-impulzusokat elhajlítja a fennálló társadalom megváltoztatására, betegség leküzdésére, környezetvédelemre vagy hasonló dolgokra való törekvés irányába. Ez érthető, hiszen a világban lévő összes baj – és ezekből van bőségesen – közvetlenül a szemünk láttára zajlik. Akinek az az ötlete támad, hogy segítenie kell a világnak és embertársainak, az először arra tekint, ami helytelenül folyik, és először javulásért száll síkra. Ebben sincs semmi kivetnivaló, mert a szükség nagy, és sok formája van. Aki síkraszáll az ínség csökkentéséért és a visszás állapotok leküzdéséért, az mindenesetre olyan ember, aki arról tanúskodik, hogy van szíve. Éber marad és tevékenykedik, nem réved önelégülten és öntelten maga elé. Ezenkívül ezen az úton sok tapasztalatra tesz szert, melyek a dolgok végességének és korlátozottságának felismeréséhez vezetik. Ekkor belülről ismerheti fel, hogy itt „minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme!” (Préd. 1:14). A földön minden az ellenkezőjére fordul. A Tökéletes élet evangéliumában, a 37. fejezetben mondja Jézus: „Boldogok, akik sok tapasztalatra tettek szert, mert ők a szenvedés révén tökéletesekké válnak”.

Aki azonban sok életen át elegendő ilyenfajta tapasztalatot gyűjtött, az a jeleket – melyeket az isteni szikra fogad be – egy adott időpontban arra a felismerésre fordítja le, hogy a dialektikus életszféra nem az ő (és embertársai) számára elrendelt élettér. Ráeszmél, hogy neki és vele együtt mindenki másnak vissza kell térnie a számára elrendelt életterületre. Aztán teljes erőbedobással nekilát a visszaút bejárásának, mert belátta, hogy ez az egyetlen, valóban megszabadító lehetőség.
Mi módon száll síkra ezért? Énelhalás által. Felkészül a hazaútra azzal, hogy elfogadja ezt a visszautat, és ezt életvitelével mások számára is egyértelművé teszi. Mert ha a Krisztus-impulzus – amely az isteni szikra által válik hatásossá – nyugtalanítja az embert, és aztán keresésre ösztönzi, akkor ez a szikra végül növekvő új lélekké válik: új tudattá, újszülött Jézussá. Ettől a Jézus-tudattól vezérelve járja az ilyen ember folyamatszerűen a visszatérés ösvényét. A természet-én átadja magát a Krisztustermészet önvalójának. Jézus megindítja a változást a jelöltben, és elhívja tanítványait – a tizenkét pár agyideget, mely az ember egész életrendszerét irányítja és ellenőrzi.
Az énelhalás lassú folyamatában – melyet a Katárok endúrának neveztek – az én aláhanyatlik Jézusban, az Úrban.
Aki így járja az utat, az a cikk elején lévő idézet szellemi értelemben vett megértésére is képes. Saját útját ismeri fel benne. Azt a sóvárgást tapasztalja benne, ahogy ő maga is lesi az „Úr érkezését a felhőkben”. Személyiségrendszerének „tanítványai” pedig ezt kérdezik: „Mikor lesz ez? Miről lehet felismerni az eljövetelt?”. Mire Jézus először óva int a tévútra vezető, hamis Krisztusoktól. Másképpen kifejezve ez azt jelenti, hogy a jelöltnek rendkívül alaposan felül kell vizsgálnia magát, nehogy valamiféle eufórikus lelkiállapotot véljen Krisztus újraeljövetelének.
Rendkívül ébernek kell lennie, és nem szabad, hogy elragadtatásba essen. És... saját lényében fog „háborúkról és háborúk híreiről” hallani. Belső ellenfele az aurikus lény, aki továbbra is uralni akarja a mikrokozmoszt, minden erejével szembeszáll vele, mindent bevet, amit ősidők óta tapasztalatként és ellenálló erőként összegyűjtött.
Kételyeket támaszt: Ki is vagyok én tulajdonképpen? Mit csinálok én itt? Felszít hirtelen fellobbanó vágyakat, melyekről azt hittük, hogy már régen legyőztük őket. Rettegés, félelem és aggodalom az eszköze. „Vajon jól van-e így? Ha nem lesznek hamarosan látható jelei előrelépésemnek az úton, akkor ... és ... hogyan fogják a többiek megítélni próbálkozásaimat?”

Így kell a jelöltnek felvennie a „harcot a jövőjéért”. Bátran szemébe kell néznie ellenségének, és megingathatatlanul rá kell bíznia magát a benne lévő Jézusra, az észnek és saját belső ellenségének mindenféle ravaszságán, cselszövésén és tőrbecsalásán átjutva. Aztán visszavonhatatlanul eljön a pillanat, amikor a belső harc véget ér. Az ellenfél meghátrál. Aki így harcol, az azt is megtapasztalja, hogy nincs egyedül. Sokan mennek vele együtt. Ezáltal összeadódnak az erők, és küzdelme által utat tör a számtalan keresőnek, aki utána jön. Így terem számos gyümölcsöt a jövőért folytatott spirituális harca – többet, mint amennyit az ember valaha is megálmodhatott volna.
Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,