1998/3/ Rögeszme és valóság

Pentagram > 1998-as évfolyam

AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁNAK AZ A FELADATA, HOGY MINDEN, EREDETI LÉLEKVILÁGRA SZOMJAZÓ EMBERT VISZ-SZAVEZESSEN ABBA A BIRODALOMBA, AMELYBŐL A TÁVOLI MÚLTBAN KIBUKOTT. A SZELLEMI ISKOLA EZÉRT A FIGYELMET A MOZDULATLAN BIRODALOMRA IRÁNYÍTJA, HOGY MEGERŐSÍTSE AZ EREDETI LÉLEKÉLET UTÁNI VÁGYAKOZÁST; UGYANAKKOR MEGKÍSÉRLI, HOGY ELMÉLYÍTSE A BELÁTÁST A BUKOTT VALÓSÁG VILÁGÁBA.


A VILÁG BUKOTT VALÓSÁGA

A bukott istengyermek a haláltermészetben nincsen otthon. Ezért beszél a Szellemi Iskola arról az ösvényről, amely a haláltermészetből az eredeti lélekvilágba vezet. Ugyanakkor nem csak beszél róla, hanem az Iskola élő testében jelenlevő gnosztikus világosságerő segítségével mindenkit abba a helyzetbe hoz, hogy be is járhassa ezt az életre vivő ösvényt. Szeretnénk elmélyíteni az Önök belátását abba a világba, amelyben most élünk, hogy a „rögeszmét”, amelyben mindnyájan élünk, mélyen felismerhessék. Ez a felismerés erősítse meg Önöket, hogy a megszabadulás útján tovább tudjanak haladni!
Ha közelebbről megvizsgáljuk gondolat-életünket, akkor felfedezzük, hogy az, ellentétben például vágyéletünkkel, sohasem tud nyugalomba jutni. Gondolataink szakadatlanul minden irányba száguldoznak. Gondolatéletünk egyetlen kaotikus mozgás, míg az eredeti lélekvilágban éppen hogy tökéletes egység uralkodik. Mi, akik Isten birodalmából lebuktunk, nem ismerjük az egységet. Aki a mindenséglényből kiszakítja magát, az elveszíti a mindenségtudatot, az Istennel való egységet. Kaotikus gondolkodásunk következményei több mint ijesztőek. Azért vagyunk Istentől elválasztva és a világegyetem egy meghatározott részébe bezárva, nehogy az egész világmindenségben meggyújtsuk a „szentségtelenség haragját”, ahogyan Jakob Böhme nevezte. Mi, bukott lények, saját bűnösségünk következményeit nyögjük. Állandóan szembesítenek minket vétkes életünk következményeivel.


MINDEN HELYZET EGY GONDOLATOT IDÉZ FEL

Tekintsük át egyszer azt a helyzetet, amelyben vagyunk: magányosság, bánat, féltékenység, kimerültség, lázas aktivitás, erőteljes szenvedély, ostobaság, őrület, felszínesség, nagy félelem, nagyképűség, materializmus, vallásos pillanatok, gnosztikus pillanatok, a nyugalom ideje, a betegség ideje. Minden pillanatban új helyzetet élünk át, és mindegyik helyzet során egy új gondolatsorozat keletkezik.
Ha tehát gondolatéletünkkel foglalkozunk, kétségtelenül meg fogjuk tapasztalni a gondolatok játékának hiábavalóságát is. Már megszoktuk gondolatéletünket. Normálisnak tartjuk, holott nagyon is abnormális. Tulajdonképpen nyugtalanítania kellene bennünket, mivel az egész emberiség gondolatai felelősek azért a világrendért, amelyben élünk.
Talán tudják, hogy a gondolatok tárgyak, az agy fény-felvillanásai. Ezek a fénysugarak nagyon finom szubsztanciából álló vegyületek, melyeket nagyon érzékeny műszerrel mérni is tudnánk. Ezért azt mondhatjuk, hogy a gondolatok tárgyak, anyagi formák, azonban jellegük és összetételük lényegesen finomabb a durvaanyagi testünknél. Ha tehát a gondolatok tárgyak, melyeket mi magunk teremtünk, akkor az is érthető, hogy saját környezetünket mi magunk teremtettük magunknak, és mi adtunk konkrét formát neki.

Manapság, amikor az elfajulás betegség formájában terjed az egész világon (pl. a sertés- és marhapestis Hollandiában, Belgiumban és Nagy-Britanniában) nem nehéz felismerni, hogy az ember és az állat átlépett egy bizonyos határt. Kétségtelenül örvendetes, hogy ez sok embert tölt el aggodalommal, de hogy ez valóban segít–e, az kérdéses. Még mindig ugyanannyi sertés- és marhahúst esznek, és a sertések és marhák száma a tömeges megsemmisítésük ellenére sem csökken. Az állathoz és emberhez egyaránt méltatlan tenyésztési eljárások és pusztítások zavartalanul folytatódnak.


RÁKOS DAGANATA VILÁGEGYETEMBEN

Ezért nagy biztonsággal megállapíthatjuk, hogy világunk nem Isten alkotása. A bukott emberiség maga alkotott egy olyan világrendet, amely tulajdon gondolatainak játékaival van összhangban, és ezeknek a következménye. Gondolati játékainkkal minden másodpercben a világ karbantartásán fáradozunk, és ez a játék az alapvető, eredendő bűn, a szent alkotóerővel való visszaélés.
Minden gondolatfelvillanásnak határozott jellege van, és a „hasonló hasonlót vonz” törvényének megfelelően hasonló jellegű gondolatvetületekkel kapcsolódik össze. Így keletkeznek a különböző gondolatfelhők, melyek mindegyikének megvan a saját színe és rezgése. Mindezek együtt zavaros formákat, a „káoszt” képezik, mely az egész emberiség gondolatvetületeinek az eredménye. A gondolatok szakadatlan termelése miatt egy meghatározott légköri állapot keletkezik, melyen belül úgy fejlődik ki a világ, mint a világegyetem testében lévő valamely rosszindulatú daganat.
Az eddig megbeszéltek alapján tehát könnyen el tudják képzelni, hogy mi történik a lények egy olyan csoportjával, akik az isteni mindenségtudattól elváltak, és a világegyetem egy meghatározott részében fejezik ki magukat. Egy ilyen csoport már nem fogja tudni magát kifejezni az eredeti életterületen, ahol korábban élt. Úgy lesz kivetve belőle, ahogyan az élő szervezet taszítja ki magából az őt károsító idegen testet. Ezért az, amit az ember bukásának nevezünk, egyáltalán nem is olyan képtelenség, mint amilyennek tűnik. Látjuk tehát, hogy egy ilyen kiszakadás, kitaszítódás valójában minden pillanatban megtörténik. Ez a minőség fenntartásának őstörvénye. Így igazolható tudományosan a bukás lényege. A kitaszított organizmust olyan helyre vezetik, ahová törvényszerűen illik, és ahová való.


A KITASZÍTÁSNAK ELFAJULÁS A KÖVETKEZMÉNYE

Egy másik törvényre is ráirányítjuk figyelmüket, az elfajulás törvényére. Ha egy vétkes monádot eltávolítanak eredeti életterületéről, akkor megkezdődik számára az elfajulás. Az eredeti személyiség, a monád eredeti kifejeződése, nem tudja fenntartani magát. A személyiséget eloldják az eredeti életterületről, és ezáltal elfajul. A monádot kiürítik, vagyis „üresen” bocsátják el, ahogyan az ezoterikus jelképrendszerben kifejezik. Csak az eredeti vetőmag-atomok maradnak vissza.
Minden természeti birodalomban az elfajulás hasonló jelenségeit látjuk kifejlődni. Ha a termőföldet nem művelik meg, akkor elfajul. Ha az ember, az állat és növény már nem tud táplálékot vagy meghatározott tápanyagot felvenni, akkor náluk is jelentkezik az elfajulás. Hasonlóan, a monádikus elfajulás vagy kiürülés típusát is tudományosan meg lehet állapítani.
Ily módon a monádok számára egy új környezet és egy új, egy másik megnyilvánulás alakul ki. Így tudományosan elutasíthatatlanul megállapíthatjuk, hogy az ember és a világrendje dialektikus. Egyik sem foglaltatik benne az Istentervben. Éppen úgy tudományosan elutasíthatatlanul megállapíthatjuk, hogy a bukott monádoknak szükségszerűen vissza kell térniük az eredeti lélekvilágba.


A KITASZÍTOTT MONÁDOK KIÜRÜLNEK

Vonjuk le most a következtetéseket. A kitaszított monádok egy csoportja (itt tehát önkitaszításról van szó) kiürítve találja magát a világegyetemben. Ez a csoport –
a fent leírt módon – egy bizonyos légkört teremt maga körül, jellegével és életállapotával összhangban, és sorsa révén arra kényszerül, hogy ezt a légkört fenntartsa. Ebből a légkörből egy egész világrend fejlődik ki. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy az összes ásvány, növény és állat – egyszóval az egész természet – mai formájában a bukott monádok és alformáik gondolattevékenységének a következménye.
Érthetően, átfogó kutatásra lenne szükség annak megállapítására, hogy mely gondolatfelhők felelősek bizonyos jelenségek kifejlődéséért a szerves és a szervetlen természetben. Erről azonban nem lehetséges egy, csak valamelyest is teljes áttekintést adni. Elégedjünk meg ezért néhány példával. Az élő természetben az eredeti emberi vágyakozások a növényi birodalomban fejeződnek ki, az elválasztottság érzése az önfenntartással mint következményével együtt az ásványbirodalomban,
az emberi szenvedélyek az állatvilágban, az emberi abnormitások pedig az elementálok birodalmában.
Továbbá azt lehet mondani, hogy minden birodalomban biológiai szempontból nézve mind a szükségszerű, mind a fölösleges jelen van. A fölösleges megtámadja a biológiailag szükségszerűt, és állandóan harcban áll vele. Minden természeti birodalomban ádáz küzdelem tombol az építő és a lebontó erők között.

A hetedik kozmikus terület nagy térsége, amelyet az istenek kertjének nevezünk, egykor, a megnyilvánulás pirkadata előtt egyetlen végtelen sötétség volt a megalkotatlan, a káosz értelmében, amelyet a Szentírás a „mélységnek” is nevez.
Ebben a sötétségben csak az élet vize volt meg, a kozmikus gyökérönállóság, Abraxas, vagyis a tér tulajdonságai. Amikor a teremtés napja eljött, akkor a szent világosság felemelkedett a sötétségből, a kozmikus gyökérönállóság tulajdonságai szabaddá váltak, és a sötétség természetéből különböző természeti erők váltak ki, melyeket Hermész isteneknek vagy rektoroknak nevez.
A még alaktalan tér egész területén hét erő, hét sugárzás vált felismerhetővé és láthatóvá, a mindenségi megnyilvánulás Hétszellemének hét sugara. Ezek révén áll kapcsolatban Isten, a Logosz a teremtésével és teremtményeivel. És a Hétvilágosság sugarainak befolyására fejlődött ki az egész alkotás a maga határtalan sokféleségében és formagazdagságában, a színek és formák lenyűgöző játéka, miközben a teremtés lélegzete által szabályozott mindenséget isteni szellemsugárzások keringése tartotta mozgásban. A bolygói erők, a rendszerükben lévő bolygói szellemek saját erejükből hozták létre azt, amivel megbízták őket. És így alakultak ki például a mi bolygónkon a különböző természeti birodalmak. Mindebben pedig, bármennyire különböztek is formájukban, benne foglaltatott az újjászületés vetőmagja. Mert a mindenütt alakuló életben – melyet az egyetemes szellemsugárzás tart fenn – mindennek, ami az isteneknek ebből az óriási kertjéből származik, fel kellene ébrednie abban az elsődleges elvben, amelyből egykor származott, vagyis magából az Egyetemes Szellemből.
A bukott ember megtapasztalja a létezés esendőségét. Az az élet, mely el van választva a mindenségtudattól, nem „élet”, hanem „állandó halál”, örökös meghalás.
A növényi birodalomban tehát emberi vágyak fejeződnek ki különböző módon. Ezeket az emberi vágyakat a biológiai szükségszerűség határozza meg: a gonoszság, ezoterikus magasztosság, szépség és negativitás. Gondoljanak például a táplálék utáni vágyra, mely egyebek között a gabonafélékben jut kifejezésre. A szépség utáni vágy a virágokban, növényekben, fákban és gyomfélékben fejeződik ki. Továbbá felhívjuk a figyelmüket arra, hogy a fa ezoterikus nyelven a felfelé törekvő, megszabadulást kereső ember jelképe. A tölgy a germánoknál és a druidáknál szent fa volt. A Szent Szellem az ótestamentumi alakok egyikének Mamre tölgyerdeiben jelenik meg. Gondoljanak Libanon cédrusaira, melyekből Salamon temploma épült! Gondoljanak a „rózsára” és a „lótuszvirágra”!

Mihelyt a vágyakozás akaratba vagy szenvedélybe csap át, a növényi birodalom észrevétlenül az állatiba megy át. Ez a birodalom biológiailag szükségszerűvé vált, hogy a növényi birodalom szélsőségeit semlegesítse. Az ember közvetve megteremtette az állatot, hogy meg ne fulladjon a gyomnövények és az ősidők óriási növényei közt. A nyüzsgő állatvilág azért jött létre, hogy uralkodjon
a növénybirodalmon, és azért is, hogy az egyik állatfajt sakkban lehessen tartani a másik segítségével. Mint ahogyan Önöknél az egyik gondolat harcol a másikkal – például a félelem gondolatával –, éppen úgy a természetben is szörnyű háború tombol.
Az emberiség rettenetesen erőszakos gondolatai megmutatkoznak a harapó, szúró és faló rovarok nagy számában, valamint a ragadozó vadállatokban. Az Élet Szerzete az ilyen gonosz gondolatok termékeit – melyek gondolatfelhőket képeznek – többnyire lakatlan helyekre üríti ki, hogy ezzel is – amennyire csak lehetséges – védje az emberiséget saját gonoszságától.
Ha gondolatfelhők képződnek, akkor étert vonzanak magukhoz; visszatükröző étert, hogy mentális erővonalakat képezzenek, fényétert az elevenítésre, életétert a forma megteremtésére és kémiai étert a forma megnyilvánítására. Így az egész természet mind okaiban, mind következményeiben magából az emberiségből magyarázható, mert amit az ember megelevenít, az az egész természetben megnyilvánul.


AZ ALACSONYABB BIRODALMAK NEM RÉSZEI AZ ISTENI TEREMTÉSNEK

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája teljesen elutasítja azt az exoterikus tant, amely szerint az alacsonyabb birodalmak úgy, ahogyan ismerjük őket, olyan élethullámok, melyek Istenben, vagyis az eredeti életben benne foglaltatnak.
Ellenkezőleg, ezek az alacsonyabb természeti birodalmak annak a gondolattevékenységnek a következményei, melyet a monád és világrendje fejt ki. Ha a vétkes monádok az eredeti hazába visszatérnek, akkor ezek a birodalmak is el fognak tűnni.
Logikus, hogy a bukott emberi birodalom biológiai szükségben van, egy létszükségben, hogy ebben a helyzetben segíteni kell neki, és hogy az Élet Szerzete a bukott emberiség mellé áll, mert a bukott ember elveszett istengyermek. És Isten segít neki, még bukottságában is.
Amíg csak léteznek bukott lények, addig a Szerzet segítsége is fennáll. A „segítség” biológiai szükségszerűség; a biológiai szükségszerűség azonban mindezek ellenére istentelen szükségszerűség.
Ismét szabad volt tehát betekintést kapnunk mai létterületünk valódi jellegébe. Erősítse meg ez a bepillantás azt a szilárd elhatározásunkat, hogy tovább haladjunk az ösvényen, mely az élethez vezet. Ha mi, akik az eredeti lélekéletre szomjazunk, járjuk az ösvényt, akkor jövevénnyé tesszük önmagunkat, idegentestté a földön, és ezért ez a föld el is taszít bennünket. Ilyen módon engedjük az őstörvényt az ellenkező irányban dolgozni.

Jan van Rijckenborgh