1998/4/ Ellentétes értékekből élni

Pentagram > 1998-as évfolyam

GYAKRAN BESZÉLNEK A VILÁG ALAPVETŐ MEGOSZTOTTSÁGÁRÓL ÉS AZ ABBÓL SZÁRMAZÓ KÉTSARKÚSÁGRÓL. MINDEN DOLOGNAK MEGVAN AZ ELLENPÁRJA: A SZERETETNEK A GYŰLÖLET; A BÉKÉVEL A HÁBORÚ ÁLL SZEMBEN; A FÉNY ELLENTÉTE A SÖTÉTSÉG, A SZÉPÉ A CSÚNYA, AZ ÖSSZHANGÉ PEDIG A SZÉTHÚZÁS.

Minden cselekedet felhív egy ellencselekedetet. Mindegy, hogy ez a cselekedet jó vagy rossz szándékkal megy-e végbe: az ellencselekedet elvében szemben áll a cselekedettel. Ami egyszer létrejön, az el is múlik. A természet ezen hatásmechanizmusának köszönhetően folyton folyvást új szempontok bukkannak fel az ember számára. A történelem ismétli önmagát, a végcélt soha nem érik el. Mikor már-már úgy tűnik, hogy karnyújtásnyira van valami, akkor délibábként foszlik szerte a csalódott törekvő ember szeme előtt. Annak érdekében, hogy felületes elfogadás vagy éppenséggel elutasítás révén nehogy elzárjuk magunkat azon törvényszerűségek elől, amelyekről az Egyetemes Tan beszél, hasznos, ha a lehető legvilágosabban felvázoljuk és tudatosítjuk őket, hogy eljuthassunk a velejükig. Ehhez tökéletes, nem kierőszakolt belső nyugalomra és csendre van szükség.

Az ember tudata egy hosszú tapasztalati úton, a jó és rossz szélsőségei között formálódott ki. A halandó tudat a fény és sötétség, a jó és rossz, a meleg és hideg, a félelem és rettenthetetlenség, a bosszúság és öröm megtapasztalásának eredménye.
Az ember tehát ellentétekben gondolkodik, és ezért érzékeli a világ jelenségeit is ellentmondásosaknak. Gondolkodása során szembe állítja a fényt a sötétséggel, a meleget a hideggel, a jót pedig a rosszal.
Ám mielőtt az ember kibukott az eredeti élettérből, tudata abban a helyzetben volt, hogy a jelenségeket és a folyamatokat egységükben látta. Érzékelni tudta, hogy minden kölcsönös összefüggésben van. Az eredeti világban nem lehetett ellentétekről vagy az ellentétek összevisszaságáról beszélni. Az isteni élettérben a szeretet nem a rokonszenv és ellenszenv keveréke, mint a bukott természetember esetében. Önzőségnek és szentségtelen vágyaknak nincs helye abban a tiszta, ősi élettérben, amelyet Isten bocsátott az emberek rendelkezésére. Mostani tudatunk azonban korlátos. Mindent a külső megjelenése után ítél meg, a dolgok valódi jellegét és hátterét nem ismeri. Kénytelen így ítélni, mivel nem rendelkezik másfajta tudattal.
Jóról beszélünk, miközben a mögötte leselkedő gonoszt nem ismerjük fel. Rosszat emlegetünk,
a valódi folyamat pedig elkerüli figyelmünket. Hermész Triszmegisztosz filozófiája szerint a jó csak a gonosz legkisebb része.
A halandó tudat túlságosan korlátozott ahhoz, hogy az emberben és a körülötte lévő jelenségek egységét és összefüggését fel tudja fogni. Másképpen mondva: az ember csak az ellentéteket látja. Ellentétes értékekben érez és gondolkodik.
Minden cselekvés, minden gondolat, minden érzelem felhív egy reakciót, miközben már maga is válasz egy korábbi cselekvésre, gondolatra vagy érzelemnyilvánításra. Némely reakció közvetlenül, világosan érzékelhetően követi a cselekvést. Más esetben ez sok-sok évre, évszázadra vagy korszakra is széthúzódik, és az ilyen történések okait gyakran nehéz kikutatni. Mindezen cselekedetek révén azonban az ember valamely eseményláncolatnak egy láncszemét képezi. Azon cselekedetek és okozatok áradatának örvényében vonszolódik, melyeket saját maga keltett, és amelyeket most már nem képes befolyásolni. Egyszerűen magukkal ragadják.


SZABADON HATÁROZUNK-E TETTEINK FELŐL?

Egy ilyen tehetetlenné válásért is lehet a korlátolt tudatot okolni.
A legtöbben nincsenek tudatában cselekedeteik, tevékenységeik hatásának, azoknak az erőknek, amelyek ezeket kiváltják! Mindenki azt hiszi, hogy ő spontán reagál spontán cselekvésekre. Ha például valaki kérésre vagy kéretlenül véleményt mond, nem úgy van-e legtöbbször, hogy másvalaki a következőképpen reagál: „Igen, lehet, hogy így van, de...” vagy: „Ez nem megy, mert...”
Az iskolai oktatásban és az üzleti életben megtanítják az embernek, hogy így reagáljon, hogy élesen, analitikusan gondolkodjon, s kritikáját ne rejtse véka alá. Valóban nehéz úgy cselekedni, hogy másvalakinek ne kelljen reagálnia vagy védekeznie. Mindenekelőtt amikor az ént kell megerősíteni, vagy a csoportént kell felértékelni, akkor állnak mindig útban mások, akiket cselekvésükre való viszontcselekvésben le kell küzdeni. Egyáltalán függetlenek-e a reakciók valamikor is az éntől? Szabadon határozza-e meg az ember a cselekedeteit? Nem avatkozik-e mindig bele az énje? Ama törvény szerint, melynek értelmében mindent az ellentétére változtatnak, végül az a dolog is negatívvá változik, amit a legjobb szándékkal kezdtek el. A politika és a gazdaság a legkisebb részletekig ezt mutatja. Az emberek mindent megtesznek, hogy másoknak segítsenek, de ezzel az érintettek általában annyira függővé válnak, hogy saját magukon már egyáltalán nem tudnak segíteni, és képtelenek megmenteni magukat. Az együttműködés pedig, amit elvárnak tőlük, gyakran másképpen végződik, mint ahogyan kívánatos lenne. Amit az egyik elér, az a másik számlájára megy. Ami az egyiknek kenyere, az a másiknak halála. Életünk mindig másvalaki életének és szerencséjének rovására megy. Tudatunk egymás tudatából táplálkozik. Ami földi szeretetben kezdődik, az oly könnyen változik gyűlöletté!


JOBB, HA NEM TUDUNK MINDENT?

Egyes vélekedések szerint nagyon jó, hogy nem tudunk mindent, hogy nem tudjuk például, mi mindent követünk el, és ezeknek mik a következményei. A tudat korlátait ebben az értelemben védelemnek is lehet tekinteni. Ha viszont tudnánk, hogy legjobb akaratunk ellenére mi mindent művelünk, akkor egyetlen jó szándékú, épelméjű ember sem merné többé megkockáztatni, hogy kárt okozzon embertársainak!
A tudat korlátozottsága gnosztikus szempontból sem védelem, hanem akadály. E korlát megakadályozza, hogy megismerjük valódi lényünket, s hogy megtanuljuk belátni: a világ egyetlen jelensége sem tart örökké, és a halandó világban nincs tökéletesség. Ugyanez a korlátozottság okozza továbbá, hogy a teremtést egy szemellenzős, többnyire rózsaszín szemüvegen át látjuk. Ha nap mint nap tudattalan eszközöknek látnánk egymást egy irányvesztett mikrokozmoszban, olyan eszközöknek, amelyek anélkül cselekszenek, hogy tisztában lennének cselekedeteik okaival és következményeivel, akkor bizonyára sokkal inkább tartózkodnánk a tanácsadástól és ítélkezéstől. Tudatunk megtanulta, hogy a halál az élet vége. Aztán a „mennyország” vagy a „pokol” következik, és ezzel sokak számára el is van intézve a dolog. Emellett azonban kialakult egy olyan elképzelés is, amely érzékfölötti jelenségek alapján elmossa az élet és halál közötti határt.


A HASZONTALAN ESZKÖZT LECSERÉLNI

Az idők kezdete óta létezik azonban egy tan, mely szerint a természetes halál a mikrokozmosz előtt új lehetőséget nyit arra, hogy egy „haszontalanná vált eszközt újjal helyettesítsen”. E tan szerint a természetes halál új esélyt ajándékoz a mikrokozmosznak a megszabadulásra. Ennek belátása kétségtelenül egy megváltozott tudatot követel. Hiszen a normális tudat az ellentétek tapasztalatain alapszik. Az új tudat azonban egy másik, eredeti világon alapul, amelyben semmiféle ellentét sincsen.
A korlátolt belátást tehát a korlátozott tudat okozza. Ez a tudat egyrészt azon világ korlátozottsága miatt jött létre, amelyben élünk, másrészt az igazi istenismeretnek, a Gnózisnak vagy Isten bölcsességének hiánya révén.
A földi tudat számára a földi jelenségek a valóságosak. Az isteni által inspirált tudat számára viszont a földi élet a valószerűtlen. A szeretet gyűlöletté válik, a gyűlölet szeretetté, a béke háborúvá és a háború békévé, mivel a korlátolt földi tudat az eredeti bölcsesség alapvető hiánya miatt vergődik a két pólus között.


A KÖRFORGÁS BÖRTÖNE

Ily módon elképzelhető, hogy a természet törvényszerűségei milyen szorosan fogva tartják az embert és az emberiséget, és mennyire akadályozzák a körforgásból való kiszabadulást. Van ellenben egy másik szerepük is, az ugyanis, hogy korlátozottsága által az embert annak tapasztalatához juttassák, hogy be van zárva ebbe a körforgásba. Ez a tapasztalat érleli meg a belátást, aminek birtokában egy naptól kezdve már nem akar az áradattal tartani, és kiutat keres.
Ezek szerint a földi élet korlátai megakadályozzák, hogy az ember tovább kristályosodjon, és ezáltal a mikrokozmosz megváltásának esélye végképp elapadjon. Ha nem lenne semmiféle összetörés, akkor a mikrokozmoszban lévő ember egyre jobban betokosodna, és nem tudná megérteni a Gnózis hívó szavát, mely a megszabadulásra és az Istenhez való visszatérésre szólít fel. A halandó világ korlátainak és törvényszerűségeinek köszönhetően azonban egyszer minden régi dolgot feloszlatnak, hogy az új lehetőségek táptalaján újraéledhessen az eredeti isteni rendre való emlékezés ébrentartásának esélye.
Mi okozza a tudat korlátozottságát? Bizonyos tapasztalatlanság, amely arról gondoskodik, hogy az ember ne lásson keresztül a leplen.


AZ ÉN ÉS A TERMÉSZET KÖLCSÖNÖSEN TARTJÁK FENN EGYMÁST

Az én azáltal jut táplálékhoz, hogy enged a természet késztetésének. Így kölcsönhatások keletkeznek. Az én kér és elfogad, de kérnek is tőle és adnia is kell. Így tartják fenn kölcsönösen egymást az én és a halandó természet.
Hogyan tudja valaki megszüntetni tudatának korlátozottságát? Hogyan szabadulhat el az ember a földi törvények markából? Azáltal, hogy tudatosan kiáll a Másikért, és a Másikba helyezkedik, akit a halhatatlan léleknek, a halhatatlan élet hordozójának hívunk. Ugyanabban a pillanatban megfordul az ember életútja. Akkor már nincs többé szükség küzdelemre, a küzdő én önérvényesítésére. Akkor a hatás és ellenhatás játéka világosan felismerhetővé válik, és e játék befolyásait semlegesíteni lehet.
Ez a semlegesítés a „nemcselekvés” által lesz lehetséges, azaz a többé nem az énből kiinduló cselekvés által. Ettől kezdve mint nézők szemléljük az én hatását és tevékenységét a saját életünkben. Ez az élet súlypontjának az eltolódása. A figyelem már nem a haladó énre irányul, hanem a halhatatlan, eredeti emberre, aki éppúgy a mikrokozmoszban lakik. Az én unszolása és kényszerítése alábbhagy, miáltal lehetővé válik az elfajult mikrokozmosz helyreállítása.
Ennélfogva a változáshoz vezető kulcs az ember tudatában rejlik. Sok élet tapasztalatának eredményeképpen kialakul benne egy megkülönböztetési képesség. Ez a képesség segít neki abban, hogy meghozza döntését. Hiszen az életet nem a szenvedés útjának szánták, hanem a belső megszabadulás ösvényén való intelligens cselekvés folyamatának. A halandó anyagban való élet eszköz és cél, amely a halhatatlan élethez vezet.


ÉS HA NEM TAPASZTALJUK MEG A GNOSZTIKUS IMPULZUST?

Úgy látszik, hogy az ember tudata addig változik a sok tapasztalaton keresztül, míg egyszer majd képes lesz megérteni a megszabadulás üzenetét. A tudat megváltozása így végül a tudat teljes megújulásához vezet. Ha a tudat nem fogadna be megújító, gnosztikus impulzusokat, akkor saját korlátain belül maradva a halandó életre összpontosulna, hogy végül abban vesszen el.
A gnosztikus megújulás tehát előfeltétele az új tudatnak. Az ember a tudatának megfelelően él, tudatállapota határozza meg életállapotát. A halandóból táplálkozó tudat halandó létet teremt. Az örökből táplálkozó tudat pedig az örök élethez vezet.
Gyűjthetünk ugyan elméleti ismereteket az új, gnosztikus életről, de ez még nem tudatos tapasztalat, nem az új tudat birtoklása. Ezért van szükség arra, hogy hitünk is legyen: abban való hit, hogy az új, gnosztikus élet nem agyrém, hanem az egyetlen igaz valóság. Akit ez a hit erősít, az be fogja látni, hogy az ismeret önmagában nem elegendő. Az ismeretet, a tudást át kell ültetni a megújító cselekvésbe.
Tudatunk változik. Ha minden jól megy, naponta. És hasonlóképpen, életünk is minden nap változik. Ez megmutatkozik például akkor, ha szép vagy kiábrándító élmények és tapasztalatok befolyásolják a gondolkodást, érzést és cselekvést.
A hit azonban, vagyis annak belső, biztos tudása, hogy az új gnosztikus élet létezik, mágnesként húzza az embert előre azon az ösvényen, amely az emberiség eredeti hazájához vezet. Ennek az ösvénynek a kezdete a szívben van, a mikrokozmosz mértani középpontjában, amely a jobb szívkamra csúcsával esik egybe. Ezt
a pontot nevezik szellemszikraatomnak. Ebben az atomban megnyilvánul az egész eredeti világmindenség, Isten háza.
Amikor tehát a külső ember, az énember háttérbe vonul a belső ember, a halhatatlan lélek javára, akkor fog megnyilvánulni a szellemszikrából az új élet. Ehhez a réginek fel kell áldoznia magát, és át kell adnia magát a benne létrejövő új embernek.

Az igaz hit az eredeti ember teljes pompában és dicsőségben való visszaállítására irányul. E hit gyümölcseként jön létre a tiszta tudat, amely aztán spontán megteremti a helyet egy teljesen új és megszabadító életvitel számára, amely által feltárul az egyetlen cél felé vezető út.