Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1999-es évfolyam

1999/1/ Keressetek és értékes kincsre leltek

Pentagram > 1999-es évfolyam



A belső megvilágosodás Jakob Böhme leírása nyomán


"SEM PÉNZ, SEM JAVAK, SEM MŰVÉSZET, SEM HATALOM NEM VISZ TÉGED A PARA-DICSOM ÖRÖK SZELÍDSÉGÉNEK ÖRÖKÖS NYUGALMÁBA, HANEM EGYEDÜL A NEMES FELISMERÉS, AMELYBE LELKED BURKOLHA-TOD; EZ AZ A GYÖNGY, AMELYET A MOLY MEG NEM RÁG, SEM TOLVAJ EL NEM LOP; EZÉRT HA EZT KERESED, AKKOR NEMES KIN-CSET TA-LÁLSZ.”
(CHARLES WALDEMAR:
J. BÖHME, A SZILÉZIAI MISZTIKUS)

Jakob Böhme (1575–1624) életét Isten fáradhatatlan keresése és erőteljes vívódások alakították. Közel harminc művet alkotott, amelyek később a Philosophus Teutonicus címet hozták meg számára. Halála után ezen a né-ven vált fogalommá.

Az Evangélium erejétől mélyen megérintve már gyermekkorában szükségletévé vált a Biblia köze-lebbi tanulmányozása. Néhány misztikus élmény pedig szinte megfogható közelségbe hozta szá-mára egy másik létdimenzió való-ságát.
Istenkeresése nemsokára belső szükséggé vált nála. Olyannyira, hogy az gyakorlatilag egyetlen lélegzetvételnyi időre sem en-gedte el többé. És mint egy fo-lyam, mely egyre jobban dagad, minél közelebb kerül a tengerhez, úgy növekedett állandóan az igazi istenismeret iránti vágyakozása, míg végül a belső fejlődés külön-böző fokozataiban hatalmas lá-tásba tor-kollott, első kézből való tudásba, ami oly magasan emel-kedett minden külső tudás fölé, hogy abban minden kételynek semmivé kellett foszlania.

Aurora (Hajnalpír) c. könyvében később vázolja, hogyan került egyszer cipészlegényként vándo-rolva olyan elragadtatott állapot-ba, hogy hét napon keresztül meg-élte az isteni világosság minden-hatóságát: „Nem tudom, hogyan írjam le az emelkedettség és a di-adalmámor érzését, ami akkor el-fogott. Ezt a szellemi győzelmet csak a halálban való titokzatos születésnek nevezhetem.

Ez volt a halottaiból való feltámadás. Szel-lemem szemeit megnyitották, és láttam Istent csodálatos fényben. Minden dolog legbensőbb lénye-ge megvilágosodott. Ettől fogva Istent mindenben fel tudtam is-merni, ami itt van – az állatokban, a növényekben és füvekben. Meg-értettem mi és milyen Isten. De meg kell mondanom, hogy ez a dicsőséges tapasztalat túl megrá-zó és túl vakító volt ahhoz, hogy földi érzékek számára teljesen érthető legyen.”

Jakob Böhmének sok ilyen élmé-nye volt. Ezek végül 30. életév-ében érték el csúcspontjukat a tö-kéletes megvilágosodásban. Ő ma-ga így ír erről:
„Igen komoly keresésemben és vá-gyakozásomban [...] megnyílt előt-tem az ajtó, úgyhogy negyedóra alatt többet láttam és tudtam meg, mintha sok évig látogattam volna a magas iskolákat, – amin mód felett elcsodálkoztam. Nem tudtam, ho-gyan történt ez velem, és emiatt szívemet Isten dicsőítésére irányí-tottam. – Mert láttam és felismer-tem minden lény mibenlétét, az okot és ősokot. Továbbá a Szent-háromság örökös születését, ennek a világnak és minden teremtmény-nek az isteni bölcsesség által törté-nő származását és ősállapotát.

Fel-ismertem és láttam önmagamban mind a három világot, úgymint (1) az isteni, angyali és paradicsomi világot, és azután (2) a sötét vilá-got, mint a természetnek a tűzhöz való ősállapotát, és (3) ezt a külső látható világot mint teremtményt és torzszüleményt vagy mint mindkét belső szellemi világból való lényt. Láttam és felismertem minden tevékenységet a gonoszban és a jóban, ahogyan egyik a má-siknak ősszármazéka; és ugyanak-kor lát-tam, hogyan jön a születés az örökkévalóság termékeny mé-héből. Így mindezeken nemcsak nagyon elcsodálkoztam, hanem ez meg is örvendeztetett.” (Richard Bucke: Kozmikus tudat – Insel Ki-adó, Frankfurt am M. és Lipcse)

Tisztán kifejezésre jut itt az ősré-gi küzdelem a világosság és a sötétség között, amelybe az ember bele van rögzítve. A világosságon azonban nem egyszerűen a jó és a szép értendő a természetben, épp-oly kevéssé, mint ahogyan a sötétségen nem csak a sötét és a gonosz.

Ami tökéletlen, az nem tekinthető jónak az abszolút világ értelmé-ben. Ami nem jó a szó teljes ér-telmében, magában hordja a go-nosz csíráját. Csak viszonylago-san jó. Viszonylagosságánál fog-va előhozza ellentétét, a gonoszt, ami megint csak magában hordja a jó csíráját, mert ez a gonosz is viszonylagos. Ezt a tényt fejezi ki a régi kínai bölcsesség Jin és Jang szimbóluma. Jelképezi bukott lét-állapotunkat és ezzel világunk ál-lapotát. Ez a világ olyan, mint egy lezárt térség, aminek ismertetőjele mulandóság és halál, ke-letkezés és elmúlás. Ez a mulandó világe-gyetem be van ágyazva az örökké-valóság felmérhetetlen táv-latai-ba.

A világosság ezért abszolút érte-lemben egyet jelent minden olyan befolyással, mely kimondhatatlan szeretetben óráról-órára fáradozik az emberiségért, hogy a tapasztalat hosszú útján visszavezesse őt az örökkévalóságba. A sötétség ezzel szemben jelenti mindazt, ami en-nek a fáradozásnak útjában áll, s e célból a tudatot elködösíti és a mu-landó világ befolyásaihoz kötözi.
A külső világban mindkét belső szellemi világ befolyása hasonlat-ként jut kifejezésre, mint vi-szonylagos gonosz és viszonyla-gos jó, amelyek azonban itt egy-mástól függnek, és egymást köl-csönösen feltételezik.


AZ ÖRÖK IGE

„Mert Jézus Krisztusnak, Isten Fi-ának, az örök Igének, aki a világos örökkévalóságnak fénye és ereje, benned kell megszületnie, ember, ha meg akarod ismerni Istent: kü-lönben a sötét istállóban vagy, ke-resésre indulsz, és csak tapogató-zol. Krisztust mindig Isten jobbján keresed, és azt hiszed, hogy mesz-sze távol van. Lelkedet a csillagok fölé akarod emelni, és ott akarod keresni Istent, ahogyan a szofisták tanítanak téged, akik Istent messze távoli mennyekben festik le.”
(R. Bucke: Kozmikus tudat)

Ezekben a mondatokban Böhme valamit láttatni enged Krisztus-fogalmából úgy, ahogyan azt ő tapasztalta: Krisztust nem mint távoli Isten-embert mutatja, aki 2000 évvel ezelőtt egyszer Jézus-ként működött, hanem Krisztust mint világlelket, az örök Igét, az örökkévalóság erejét, mely min-denkiben megszülethet. Ez az erő egy Istennel, és ezért Isten dicső-ségéről tanúskodhat az emberben, mint fiú az atyáról. Ez az erő a létállapotunkhoz igazodik és így közvetítő lesz, az örökkévalóság-ba vezető. Ez az erő minden pil-lanatban meghal bennünk, kiontja értünk vérét, hogy az ebben az erőben egyszer majd felismerhes-sük fogságunkat és széttörhessük bilincseinket. De mindaddig, amíg ebből az életből önmagában még nem észlel semmit, olyan az em-ber, mintha egy sötét istállóban lenne. A sötétben topog, és úgy halad előre tapogatózva, mint egy vak. Ugyanakkor azonban megtört létállapotának legkevésbé sincs tudatában.

Mert a földi természet minden lehetőt elkövet, hogy az ember a mikro-kozmoszában elrejtett kincset sohase találja meg. Mindent megtesz annak érdekében, hogy Krisztust ott keressük, ahol soha nem találjuk: messze, egy távoli menny-or-szág-ban.

Azáltal, hogy a Krisztus-világos-ság bennünk naponta meghal, egy titokzatos erő részesévé válunk, aminek először nem vagyunk tu-datában. Annál inkább nyugtalanná válunk viszont: úgy járunk, mint vaksi bogarak egy gödörben, a-mely-nek hirtelen levették a fedelét. Olyan nyüzsgés és sürgés-for-gás támad a be-világító napsugár hatására, hogy szemmel alig lehet követni.

Nem mutatkozik-e meg itt nagyon is világosan, hogy miben áll a modern idők rohanásának tulajdonképpeni oka?

Jakob Böhme, a görlitzi cipész nagy hatással volt a nyugati ezoterikus gondolkodásra. Minden az Egyetlenből, az Egyetlen által és az Egyetlennek szentelve volt, van és lesz. Paradoxical Emblems, D. Freher. 
A természet síkján az ember meg-kísérli kárpótolni önmagát azért, ami eredetileg neki volt szánva. De milyen nyomorúságos ered-ménnyel! Legjobb e-setben is csak egy szegényes képmás keletkezik, ami eltűnik mint egy délibáb a sivatagban.

A komoly keresőben ez a tény egy-re inkább tudatossá válik. Minden erejével megrohamozza a saját határait, és megpróbálja azokat áttörni. De hiába. Mély kétségbe-esés vesz rajta erőt, amitől ráéb-red a teljes tehetetlenség állapotá-ra. Kész-e most ezt az állapotot elfogadni és a kétségbeesést átél-ni, vagy szívesebben visszatér-e megint „Egyiptom húsos fazekai-hoz”, a játékok és élvezetek édes világához, amelyek révén magá-hoz veszi a feledés italát?
A kereső számára itt eldől, hogy megáll-e a „gyermekkor állapotá-nál”, vagy felnőtté válik, aki a kétségbeesés határát átlépi, hogy egy új születéshez hatoljon át: egy új szellemi tudat ébredéséhez, a „víztől és Szellemtől” való újjá-születéshez.

„A Szellem nagy viharral ... tört át ... az istenség legbensőbb születéséhez, ahol szeretet vette körül, mint ahogyan a vőlegény átfogja kecses menyasszonyát. De hogy micsoda diadalmámor volt a Szel-lemben, azt nem ír-hatom le, sem el nem mondha-tom, nem is hasonlítható össze sem-mivel, csak azzal, amikor a halálban megszületik az élet, a ha-lottaiból való feltámadás-sal...” (Jakob Böhme)


BESZÉLGETÉS A TANÍTVÁNY ÉS MESTERE KÖZÖTT

Annak, aki vissza szeretne térni az isteni ősokhoz, először át kell szelnie vérösztöneinek „Vörös-tengerét”, mielőtt a belső ígéret földjére léphetne. A vérben gyö-kerezik egész múltja. Nemcsak mostani életének múltja, hanem a mikrokozmosza által már átélt számtalan létezés korszakokon át tartó múltja is.

És mialatt a vér (itt a vér finom-anyagi nézetei is értendők, mint az idegéter, a tudattűz és a kí-gyótűz stb.) végigszáguld az em-beri lényen, viszi magával ezt a múltat, ami belévésődött, mint egy adathordozó mágneses im-pulzusai. Ezek az impulzusok, ezek az erők azonban nem old-hatók ki csak úgy. Polaritásban állanak az emberrel és aurikus lé-nyével, úgy, hogy abban egyrészt a személyiség érdekei, másrészt az aurikus lény impulzusai is ki-fejeződnek. Ezek az énlényt al-kotó jellemző tulajdonságok – a lényben megszólaló sok „teremt-mény”, az ezeregy elképzelés, az eonok pan-teonja, amelyeket az ember nagyrészt önmaga terem-tett az életrendszerében, és ame-lyek most személyiségének hang-szerén játszanak.

Szólt a tanítvány a mesterhez:

Hogyan juthatok el az érzékfeletti élethez, hogy Istent lássam és halljam beszélni?

Szólt a mester:

Ha egy pillanatra oda tudsz szárnyalni, ahol sem-milyen teremtmény sem lakozik: akkor meghallod, mit mond Isten.

Szólt a tanítvány:

Közel van-e ez, vagy távol?

Szólt a mester:

Ez benned van, és ha egy órára el tudod némítani minden akarásodat és minden ér-zékedet: úgy hallani fogod Isten kimondhatatlan szavait.

Szólt a tanítvány:

Hogyan hall-hatok, ha érzékektől és akarástól mentesen csendben állok?

Szólt a mester:

Ha önvalód érzé-keitől és akarásától elcsendesed-ve állsz, akkor megnyilvánul ben-ned az örök hallás, látás és szó-lás, és Isten rajtad keresztül hall és lát. Saját hallásod, akarásod és látásod akadályoz abban, hogy Istent lásd és halld.

Szólt a tanítvány:
Mi tart engem vissza, hogy oda elérjek?

Szólt a mester:
Saját akaratod, hallásod és látásod, és hogy az el-len törekedsz, ahonnan jöttél. Sa-ját akaratoddal elszakítod maga-dat Isten akaratától, és saját látá-soddal csak a saját akarásodat látod. És akarásod eltorlaszolja hal-lásodat a földi természet dol-gainak érzékelésével, és szaka-dékba vezet, és beárnyékol téged azzal, amit akarsz, azért, hogy el ne érkezzél a természetfelettihez, az érzékfelettihez.

(Jakob Böhme: Az érzékfeletti é-letről, a megfordulásról és belá-tásról c. könyvéből.)

A tanítvány és a mester között le-folytatott beszélgetés kapcsán Ja-kob Böhme itt rámutat az istenis-meret útjában álló akadályokra. És megmutatja ezeknek az aka-dályoknak a legyőzését is. Ez a legyőzés nem igényli azt, hogy az ember az önmagában és önmagán kívül levő gonoszt a jóval küzdje le. Egy ilyen cselekvés csak a ha-láltermészet erőinek játékán belül történne meg. Ez a vérösztönök Vörös-tengeréhez tartozik.


HOGY NÉZ HÁT KI A GYŐZELEM?

„Ha egy pillanatra oda tudnál szár-nyalni, ahol semmiféle teremtmény sem lakozik, akkor meghallanád, mit mond Isten:”

Akaratunkkal elérhetjük-e ezt?

Nem! – mondja Jakob Böhme –, mert saját akarásával és érzékelé-sével az ember elválasztja magát Isten akaratától, és szembehe-lyezkedik vele.

Jakob Böhme itt megkísérli min-den olvasójával megértetni, hogy az ember a saját akarásával, hallá-sával és látásával mindig megza-varja, sőt elszakítja a halhatatlan lelkek világával való kapcsolatot. Mert a saját akarást és érzékelést mindig a teremtett dolgok táplál-ják. Kiindulva a saját önvalóból, ami önvédelemre és elhatároltság-ra irányul, az ember elválasztja magát Isten akaratától, és azzal szembehelyezkedik. Hallásával és szemeivel a világ dolgait észleli, és azokról gondolkodik. Ebben merül ki egész érzelmi élete. És egyidejűleg bensőjében, lelkében egy képet vagy elképzelést te-remt, és azt mérlegeli, hogyan használhatná ezt vagy azt, és hogy ez számára hasznos lenne-e. Ha ez a mérlegelés pozitív ered-ménnyel végződik, akkor akarása azonnal arra irányul, és ennek megfelelően cselekvésbe kezd. Ebben a pillanatban azonban a cselekvéshez és annak eredmé-nyéhez van kötve. Saját gondola-tai és vágyai mintegy beárnyé-kolják, és tudatosan vagy öntu-datlanul cselekvésre ösztönzik. Most hozzá van kötve ahhoz, amit maga váltott ki.

És ugyanúgy, ahogyan az ember a külső világot képekben fogja fel, a szépet szereti és a rútat elveti vagy utálja, úgy teremt magának belsőleg elképzelést az isteni vi-lágról is, amelyet a szépség, sze-retet és igazságosság minden tu-lajdonságával felruház. De amit ily módon a lélegzőtérbe kivetí-tünk, annak nincs semmi köze az igazi isteni világhoz. Ez annak csak eszményi elképzelése, a há-romdimenziós világ mértékei sze-rint. Ez az elképzelés nagyon sze-mélyes színezetű, és ellentétben áll mások számos eszmény-el-kép-zelésével. Valójában börtön ez, méghozzá olyan börtön, amelynek falaival az ember a lelkét elválasztja az igazán isteni világtól. Ennek eredménye csak dialektikus lehet, mert az alkalmazott eszköz is dialektikus volt. A „má-sik” ezen az úton nem elérhető. Ami teremtve lett, az a másik életben nincs benne, ezért az odavezető út is teljesen más. Ez az, amit Jakob Böhme mondani akar.

„Elcsendesedni minden akarástól és érzékeléstől, belső hallgatás-ban”

Ez Böhme egyértelmű vá-lasza minden, az ösvényen lévő tanuló mindig visszatérő kérdésé-re a helyes életvitelt illetően.

Csak ezen az úton lehet megtalál-ni azt a gyöngyöt, amelyet a moly meg nem rág és a tolvaj el nem lop. Csak ilyen módon válhat az örökkévalóság hangja lényünkben újra hallhatóvá és Isten Birodalma tudatossá bennünk.

„Ha egy pillanatra oda tudsz szár-nyalni, ahol nem lakozik teremt-mény, akkor meghallod, amit Is-ten mond.”


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,