1999/4/ A lényeges dolgok átgondolása a lelkület felemelése révén
Pentagram > 1999-es évfolyam
A Corpus Hermeticum Hermész Triszmegisztoszról, Pimanderről és Tátról beszél. Hermészt ebben háromszorosan hatalmas vagy háromszorosan magasztos mennyei emberként írják le. Ez azt jelenti, hogy itt egy valódi megszabadultról van szó, aki érinthetetlen, és aki Istenben és Istenből él.
A Hermészi ember szolgálni fogja a világ és az emberiség azon fáradozását, hogy megszabadítsa magát az anyagtól. Ebben az értelemben Hermész az az „új ember”, aki feltár egy teljesen új utat. Pimander Isten bölcsessége, a kezdet igéje. A Pimander kifejezést a „pásztor” vagy az „emberiség vezetője” szavakkal lehet leginkább lefordítani. Pimanderben a Hermészi embernek az az erővonal-szerkezete nyilvánul meg, amely megfelel eredeti hivatásának. Pimander az az Isten, aki kifejezetten a léleknek nyilvánul meg, ha ez az érintésére már megnyílt. Pimander az a láng, amely a szentély fölött világít, mihelyt Hermész „a lényeges dolgokat átgondolja, és lelkületét felemeli”. Tát az a lélek, amely a tisztulásban odáig jutott, hogy a szellem megérintheti őt. Ebből az érintésből fejlődik ki a szív és a fej egysége. És csak ebben az egységben tudja Hermész a lényeges dolgokat átgondolni, és értelmét felemelni.
A Corpus Hermeticum első könyvében a Hermészi ember felteszi Pimanderének a kérdést, hogy az emberiség miért került ebbe a bukott állapotba: „Hogyan illeszthető hát e nagyszerű látomás kereteibe, melyet Te, Pimander, kinyilatkoztattál nekem, a dialektikus természet? Mit gondoljak a dialektikus rendről, a dialektikus világegyetemről? Hogyan került a mennyei ember a dialektikus természet fogságába, és miért fajult el a jelenlegi állapotáig? A dialektikus természet Isten őslényéből magyarázható-e?
Miért vált akkor ez a természetrend oly gonosszá?”
Pimander elmagyarázza neki, hogy a természetet a világ tiszta őstípusa alapján teremtették, és hogy Isten egy hatalmas alkémiai laboratóriumot hozott létre, amelyben az embernek a mindenségi megnyilvánulás nagyszerű tervével kellett volna együttműködnie. Ezen a munkaterületen az anyag folyamatos átalakítása ment végbe, összhangban a dialektikus világegyetem feladatával. Romlatlan formájában ez a hetedik világegyetem vagy hetedik kozmikus terület tökéletes harmóniában van mind a hat másik teremtési területtel.
„Kezdetben - mondja Jan van Rijckenborgh a Corpus Hermeticumhoz fűzött magyarázatában - az volt a szándék, hogy az elsüllyedt elemek, a dialektikus természet minden jelensége értelem nélkül maradjon, és csak anyag legyen. Mert ha az anyag, ha egy elem a szellemhez kapcsolódik, akkor csaknem lehetetlen állapot keletkezik. Akkor - így mondja Pimander - az anyagban szellemi hatás keletkezik, és az anyag, mely szakadatlan változásnak van alávetve, foglyával bemegy a halál lényébe. Vagyis arról van szó, hogy ha a világító szikra, a szellem, helytelenül, szakértelem nélkül köti magát az anyaghoz, akkor az anyag és a szellem egymásba folyik. A szellem örök és változatlan, míg az anyag állandóan változik és átalakul. Ha tehát ezek egyesülnek, akkor az anyag magával vonszolja a szellemet, a fénylő szikrát. E természetellenes kapcsolat következménye pedig megkristályosodás lesz. Az anyag ellenáll, mialatt a szellem érvényesülni akar. A szellem fennmaradásra irányuló törekvése miatt aztán az anyag besűrűsödik, megkristályosodik, s így most már mindenestől ellenáll a változásnak. Ily módon az örökkévalóság a fájdalom és kín börtönébe lett zárva.”
Az anyag magához ölelte szerelmesét
Így került egykor a mennyei ember az érintetlen hetedik kozmikus terület Paradicsomába. Miközben azonban arra törekedett, hogy e terület vezető erejével együttműködjön, hivatásáról megfeledkezve belemerült az anyagba. Az anyag pedig átölelte „kedvesét”, így hát a mennyei ember fogságba esett. A szenvedés körforgásába kerülve a fájdalom és szégyen révén kell ismét bölccsé válnia. Amint említettük, Pimander csak akkor nyilvánul meg Hermésznek, ha Hermész „a lényeges dolgokat átgondolja, és lelkét felemeli”. Döntő pillanata ez a fogoly mennyei ember visszavezető útjának. Mert míg csak saját tükörképét szereti és saját teremtésében gyönyörködve tévelyeg, addig nem ismeri fel annak a szükségszerűségét, hogy „a természet lényeges dolgait átgondolja, és a lelkét felemelje”. Ezért kell először a fájdalmak és a könnyek tengerén keresztülgázolnia, mielőtt - a mikrokozmosz sok-sok megtestesülése után - képes rádöbbenni, hogy ő egy „tékozló fiú”, akinek meg kell találnia a visszavezető utat. És ha majd eléri a bűntudat és alázat e mélypontját, és a benne lakozó Isten előtt beismeri, hogy mennyire eltévelyedett, csakis akkor tárul fel számára a visszavezető út teljesen új távlata. Azé az úté, amelyen beléphet a mindenségi megnyilvánulásban létező eredeti hazájába.
A tékozló fiú példázatában ez az eltévelyedett gyermek a disznók moslékát eszi. A görög hősről, Héraklészről azt mesélik, hogy Augeiasz király istállóját kellett kitakarítania. Ez csak úgy sikerült neki, hogy egy folyó vizét az istállóba vezette, és a beáramló víz az utolsó zugig kisöpörte a piszkot.
Ez a Héraklészről szóló monda még mindig időszerű, mert itt a szívről, az isteni bölcsesség érintkezési pontjáról van szó, amely teljesen elfajult, és Augeiasz király istállójává vált. A mai ember szíve a pokoli vágyakozás és az állandó nyugtalanság forrása. Az ember vagy maga szítja a vágyakat, vagy környezete lobbantja lángra benne. A reklámok azt sugallják neki, hogy bizony milyen balga is ő, ha ezt vagy azt a nagyszerű terméket még nem vásárolta meg, ha nincs még ilyen meg ilyen diplomája, ha még mindig a tegnapi divat szerint öltözködik, vagy ha keservesen megkeresett pénzét még mindig nem a tőzsdén próbálja megsokszorozni. Már a nevelés és az oktatás a szájába rágja, hogy mit kell tennie, ha „azokhoz” akar tartozni. Meghatározzák az értékrendjét, a vélekedését és a cselekedeteit.
Korunk embere előtt ismeretes, hogy az anyagot egyre nehezebb kordában tartani: Mintha csak ki akarná vonni magát az ellenőrzés alól. Az egész tudományos világ szinte emberfeletti küzdelmet folytat azért, hogy legyőzze és uralja az anyagot.
Az ember egyrészt belehajszolja magát abba, hogy minél több anyagot birtokoljon, másrészt viszont gondot okoz neki az anyag fölötti uralomért vívandó harc. A szív abban merül ki, hogy próbál ezzel a taposómalommal lépést tartani. A gyermekkorban elültetett vágyak pedig arra késztetik az embert, hogy egyre mélyebbre süllyedjen az anyagba. És amely népek hagyományos kultúrája ezt az anyagi hajszát nem ismeri, azok is kénytelenek szembesülni a kényszerrel, hogy a fejlett és fejlődő országok közötti felzárkózási versenyben részt vegyenek.
Így tehát már az egész világ lángokban áll, az emberek pedig szenvedélyes vitákban próbálják saját igazságukat rákényszeríteni a másikra. Ebből az elsüllyedt világból száll fel Hermész, a háromszorosan magasztos új ember hangja, hogy „a természet lényeges dolgait átgondolja, és lelkét felemelje”.
Hogyan kell ezt értenünk? Lehetséges-e még egyáltalán, hogy korunk túlhajszolt, anyagelvű embere „a lényeges dolgokat átgondolja, és a lelkét felemelje”?
Sikerülhet-e ez nekünk? Képesek vagyunk-e még teljes nyugalomban, minden fölösleges vágyakozástól, gondolattól és cselekedettől mentesen „a lényeges dolgokat átgondolni, és lelkünket felemelni”?
Amikor kihunytak a csillagok...
Az óindiai teremtési történet ezzel kapcsolatban azt mondja:
„Amikor Brahma megteremtette a világot, és tűzszikráit szétszórta benne, az ellenséges istenek egy tervet eszeltek ki, hogy az isteni szikrákat foglyul ejtsék. A megrettent istenek a világ végéről egy tüzes szörnyeteget láttak feljönni, melynek ezer rémisztő feje az ég boltozata ellen fordult. Az ezer tüzes torokból felcsapó lángnyelvek elérték a gyémántcsillogású mennyboltot, úgyhogy a csillagok kihunytak. A szörnyeteg széttaposta a tengeren átvezető utat...
Ekkor azonban megjelent Siva, az örök táncos, és isteni hatalmának erejével - melyet korszakok óta gyűjtött össze önmagában egy szilárdan megalapozott törvény szerint, melyet még az istenek sem ingathatnak meg - megtámadta a szörnyeteget. Siva óriási testét a föld határáig kiterjesztette, és roppant száját kitátván fogai közt felemésztette és kioltotta az ördögi tüzet, majd elnyelte a szörnyet.”
Ebből a mondából tehát kitűnik, hogy bár az istenszikrákat a saját maguk teremtette világukban a megsemmisülés veszélye fenyegeti, nehéz helyzetükben mégsem hagyják magukra őket. Ahol a szellemszikrák az anyagba merültek, harc fejlődik ki a múlhatatlan isteni és a mulandó emberi között.
Az eredeti ember önmagában hordozta a férfit és a nőt, és önmagától tudott szaporodni is. Így népesítette be a belőle származó hét főfaj - ahogy erről az Egyetemes Tan tudósít - az egész világegyetemet. Pimander kozmológiája lépésről lépésre követi az anyagba süllyedés évmilliárdos útját, melynek során az emberiség a saját alkotásához kötődött, sőt abba be is zárta magát. A nemek elválasztása azonban, vagyis a helyzet, amelyben most vagyunk, csak sokkal később alakult ki.
Ha az ember ettől az anyagba süllyedéstől meg szeretne szabadulni, és vágyakozását elkezdi a lehetősége szerinti végső határig megtisztítani, akkor ezzel létrehoz egy kapcsolódási pontot a Gnózis megmentő erejével. Az isteni tűz elébe siet, átkarolja őt, és kiszabadítja a haláltermészet karmai közül. Ennek a kapcsolatnak azonban az a feltétele, hogy az ember valóban Isten segítségét keresse, és az „ellenséges istenek” halálos mérget köpdöső tüzes szörnyétől megkísérelje megszabadítani magát.
Hogyan sikerülhet ez neki? Úgy, hogy nem hagyja magát továbbra is a vágyai által vezetni. Nem táplálja őket tovább, így azok semlegesítődnek, majd végül kiégnek. Így lesz saját szívében Augeiasz istállója megtisztítva. Szívének ebből a tiszta munkahelyéből kiindulva tudja aztán az ember „a lényeges dolgokat átgondolni és a lelkét felemelni”. Amint Jan van Rijckenborgh a Pimander könyvéhez fűzött magyarázatában mondja, a megtisztított szívszentély az egész ember megújulásának az alapja. Mert ha a szív megtisztult, és már nem ad teret a szentségtelen vágyaknak, akkor a szív ezt a tiszta állapotot felvetíti a főszentélybe. A szív és a fej ezáltal tökéletes egységgé olvad, ami szükséges ahhoz, hogy az ember „a lényeges dolgokat átgondolja és lelkét felemelje”, és így találkozhasson „saját Pimanderével”.
A végtelenül változatos formamegnyilvánulásban, melyet Isten birodalmától eltávolodván maga az eredeti emberiség teremtett, minden teremtményt, legyen az bármily jelentéktelen is, egy szellemi erővel ajándékoztak meg, hogy mindig fennálljon a lehetőség a szellem birodalmába való visszatérésre. Ez a világosságelv minden lényben megtalálható.
Aki ennek a szellemi elvnek tudatába jutott, és meg akarja szüntetni a poklot, amelyben él és amelyet fenntart, annak először a szívét kell megtisztítania. Nem szabad tehát az énjét erősítenie, művelnie, hanem alapvető vágyainak kell útját állnia. Ez a kezdet. Majd ezután a gondolkodását is meg kell tisztítania. Ha a szív és a fej így együttműködik, akkor már új karma sem képződik, sőt a régi is folyamatszerűen feloldódik. Emiatt szabaddá válik az erő, amely az új életalapot kiépíti és megerősíti, úgyhogy Isten templomát - a Corpus Hermeticum értelmében - erre az alapra fel lehet építeni. A fénynek és a sötétségnek, a jónak és a rossznak, a szellemnek és az anyagnak saját lényében történő elválasztása csak akkor lehetséges, ha a szív újra azzá a tiszta szentéllyé válik, ami az eredeti emberiség megnyilvánulásának a kezdetén volt.
Ez a szentély ad otthont a világosságszikrának, mely az ember szívébe van elvetve, most azonban elsüllyedve fekszik az anyagban, és az anyaghoz van kötve. Aki megtisztítja a szívét, és a szív-fej kapcsolatot újra helyreállítja, az Hermésszel mondhatja: „Szellemben és lélekben láttam, amint a világosság, amely számtalan erőből állt, valóban határtalan világgá lett, mialatt egy hatalmas erő a tüzet körülzárta, megzabolázta, és így egyensúlyba hozta.”