Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1999-es évfolyam

1999/4/ A lényeges dolgok átgondolása a lelkület felemelése révén

Pentagram > 1999-es évfolyam


A Corpus Hermeticum Hermész Triszmegisz­toszról, Pimanderről és Tátról beszél. Hermészt ebben háromszorosan hatal­mas vagy háromszorosan ma­gasztos mennyei emberként írják le. Ez azt jelenti, hogy itt egy valódi megszabadult­ról van szó, aki érinthetet­len, és aki Istenben és Isten­ből él.



A Hermészi ember szolgálni fogja a világ és az emberiség azon fáradozását, hogy megszabadítsa magát az anyagtól. Ebben az értelemben Hermész az az „új ember”, aki feltár egy teljesen új utat. Pimander Isten bölcsessége, a kezdet igéje. A Pimander kifejezést a „pásztor” vagy az „emberiség vezetője” szavakkal lehet leginkább lefordítani. Pimanderben a Hermészi embernek az az erővonal-szerkezete nyilvánul meg, amely megfelel eredeti hivatásának. Pimander az az Isten, aki kifejezetten a léleknek nyilvánul meg, ha ez az érintésére már megnyílt. Pimander az a láng, amely a szentély fölött világít, mihelyt Her­mész „a lényeges dolgokat átgondolja, és lelkületét felemeli”. Tát az a lélek, amely a tisztulásban odá­ig jutott, hogy a szellem megérintheti őt. Ebből az érintésből fejlődik ki a szív és a fej egysége. És csak ebben az egységben tudja Hermész a lényeges dolgokat átgondolni, és értelmét felemelni.

A Corpus Hermeticum első könyvében a Hermészi ember felteszi Pimanderének a kérdést, hogy az emberiség miért került ebbe a bukott állapotba: „Hogyan illeszthető hát e nagyszerű látomás kereteibe, melyet Te, Pimander, kinyilatkoztattál nekem, a dialektikus természet? Mit gondoljak a dialektikus rendről, a dialektikus világegyetemről? Hogyan került a mennyei ember a dialektikus természet fogságába, és miért fajult el a jelenlegi állapotáig? A dialektikus természet Isten őslényéből magyarázható-e?

Miért vált akkor ez a természetrend oly gonosszá?”

Pimander elmagyarázza neki, hogy a természetet a világ tiszta őstípusa alapján teremtették, és hogy Isten egy hatalmas alkémiai laboratóriumot hozott létre, amelyben az embernek a mindenségi megnyilvánulás nagyszerű tervével kellett volna együttműködnie. Ezen a munkaterületen az anyag folyamatos átalakítása ment végbe, összhangban a dialektikus világegyetem feladatával. Romlatlan formájában ez a hetedik világegyetem vagy hetedik kozmikus terület tökéletes harmóniában van mind a hat másik teremtési területtel.

„Kezdetben - mondja Jan van Rijckenborgh a Corpus Hermeti­cumhoz fűzött magyarázatában - az volt a szándék, hogy az elsüllyedt elemek, a dialektikus természet minden jelensége értelem nélkül maradjon, és csak anyag legyen. Mert ha az anyag, ha egy elem a szellemhez kapcsolódik, akkor csaknem lehetetlen állapot keletkezik. Akkor - így mondja Pimander - az anyagban szellemi hatás keletkezik, és az anyag, mely szakadatlan változásnak van alávetve, foglyával bemegy a halál lényébe. Vagyis arról van szó, hogy ha a világító szikra, a szellem, helytelenül, szakértelem nélkül köti magát az anyaghoz, akkor az anyag és a szellem egymásba folyik. A szellem örök és változatlan, míg az anyag állandóan változik és átalakul. Ha tehát ezek egyesülnek, akkor az anyag magával vonszolja a szellemet, a fénylő szikrát. E természetellenes kapcsolat következménye pedig megkristályosodás lesz. Az anyag ellenáll, mialatt a szellem érvényesülni akar. A szellem fennmaradásra irányuló törekvése miatt aztán az anyag besűrűsödik, megkristályosodik, s így most már mindenestől ellenáll a változásnak. Ily módon az örökkévalóság a fájdalom és kín börtönébe lett zárva.”



Az anyag magához ölelte szerelmesét



Így került egykor a mennyei ember az érintetlen hetedik kozmikus terület Paradicsomába. Miközben azonban arra törekedett, hogy e terület vezető erejével együttműködjön, hivatásáról megfeledkezve belemerült az anyagba. Az anyag pedig átölelte „kedvesét”, így hát a mennyei ember fogságba esett. A szenvedés körforgásába kerülve a fájdalom és szégyen révén kell ismét bölccsé válnia. Amint említettük, Pimander csak akkor nyilvánul meg Hermésznek, ha Hermész „a lényeges dolgokat átgondolja, és lelkét felemeli”. Döntő pillanata ez a fogoly mennyei ember visszavezető útjának. Mert míg csak saját tükörképét szereti és saját teremtésében gyönyörködve tévelyeg, addig nem ismeri fel annak a szükségszerűségét, hogy „a természet lényeges dolgait átgondolja, és a lelkét felemelje”. Ezért kell először a fájdalmak és a könnyek tengerén keresztülgázolnia, mielőtt - a mikrokozmosz sok-sok megtestesülése után - képes rádöbbenni, hogy ő egy „tékozló fiú”, akinek meg kell találnia a visszavezető utat. És ha majd eléri a bűntudat és alázat e mélypontját, és a benne lakozó Isten előtt beismeri, hogy mennyire eltévelyedett, csak­is akkor tárul fel számára a visszavezető út teljesen új távlata. Azé az úté, amelyen beléphet a mindenségi megnyilvánulásban lé­tező eredeti hazájába.

A tékozló fiú példázatában ez az eltévelyedett gyermek a disznók moslékát eszi. A görög hősről, Héraklészről azt mesélik, hogy Au­geiasz király istállóját kellett kitakarítania. Ez csak úgy sikerült neki, hogy egy folyó vizét az istállóba vezette, és a beáramló víz az utolsó zugig kisöpörte a piszkot.

Ez a Héraklészről szóló monda még mindig időszerű, mert itt a szívről, az isteni bölcsesség érintkezési pontjáról van szó, amely teljesen elfajult, és Augeiasz király istállójává vált. A mai ember szíve a pokoli vágyakozás és az állandó nyugtalanság forrása. Az ember vagy maga szítja a vágyakat, vagy környezete lobbantja lángra benne. A reklámok azt sugallják neki, hogy bizony milyen balga is ő, ha ezt vagy azt a nagyszerű terméket még nem vásárolta meg, ha nincs még ilyen meg ilyen diplomája, ha még mindig a tegnapi divat szerint öltözködik, vagy ha keservesen megkeresett pénzét még mindig nem a tőzsdén próbálja megsokszorozni. Már a nevelés és az oktatás a szájába rágja, hogy mit kell tennie, ha „azokhoz” akar tartozni. Meghatározzák az értékrendjét, a vélekedését és a cselekedeteit.

Korunk embere előtt ismeretes, hogy az anyagot egyre nehezebb kordában tartani: Mintha csak ki akarná vonni magát az ellenőrzés alól. Az egész tudományos világ szinte emberfeletti küzdelmet foly­tat azért, hogy legyőzze és uralja az anyagot.

Az ember egyrészt belehajszolja magát abba, hogy minél több anyagot birtokoljon, másrészt viszont gondot okoz neki az anyag fölötti uralomért vívandó harc. A szív abban merül ki, hogy próbál ezzel a taposómalommal lépést tartani. A gyermekkorban elültetett vágyak pedig arra késztetik az embert, hogy egyre mélyebbre süllyedjen az anyagba. És amely népek hagyományos kultúrája ezt az anyagi hajszát nem ismeri, azok is kénytelenek szembesülni a kényszerrel, hogy a fejlett és fejlődő országok közötti felzárkózási versenyben részt vegyenek.

Így tehát már az egész világ lángokban áll, az emberek pedig szenvedélyes vitákban próbálják saját igazságukat rákényszeríteni a másikra. Ebből az elsüllyedt világból száll fel Hermész, a háromszorosan magasztos új ember hangja, hogy „a természet lényeges dolgait átgondolja, és lelkét felemelje”.

Hogyan kell ezt értenünk? Lehetséges-e még egyáltalán, hogy korunk túlhajszolt, anyagelvű embere „a lényeges dolgokat átgondolja, és a lelkét felemelje”?

Sikerülhet-e ez nekünk? Képesek vagyunk-e még teljes nyugalomban, minden fölösleges vágyakozástól, gondolattól és cselekedettől mentesen „a lényeges dolgokat átgondolni, és lelkünket felemelni”?



Amikor kihunytak a csillagok...



Az óindiai teremtési történet ezzel kapcsolatban azt mondja:

„Amikor Brahma megteremtette a világot, és tűzszikráit szétszórta benne, az ellenséges istenek egy tervet eszeltek ki, hogy az isteni szikrákat foglyul ejtsék. A megrettent istenek a világ végéről egy tüzes szörnyeteget láttak feljönni, melynek ezer rémisztő feje az ég boltozata ellen fordult. Az ezer tüzes torokból felcsapó lángnyelvek elérték a gyémántcsillogású mennyboltot, úgyhogy a csillagok kihunytak. A szörnyeteg széttaposta a tengeren átvezető utat...

Ekkor azonban megjelent Siva, az örök táncos, és isteni hatalmának erejével - melyet korszakok óta gyűjtött össze önmagában egy szilárdan megalapozott törvény szerint, melyet még az istenek sem ingathatnak meg - megtámadta a szörnyeteget. Siva óriási testét a föld határáig kiterjesztette, és roppant száját kitátván fogai közt felemésztette és kioltotta az ördögi tüzet, majd elnyelte a szörnyet.”

Ebből a mondából tehát kitűnik, hogy bár az istenszikrákat a saját maguk teremtette világukban a megsemmisülés veszélye fenyegeti, nehéz helyzetükben mégsem hagyják magukra őket. Ahol a szel­lemszikrák az anyagba merültek, harc fejlődik ki a múlhatatlan isteni és a mulandó emberi között.

Az eredeti ember önmagában hordozta a férfit és a nőt, és önmagától tudott szaporodni is. Így népesítette be a belőle származó hét főfaj - ahogy erről az Egyetemes Tan tudósít - az egész világegyetemet. Pimander kozmológiája lépésről lépésre követi az anyagba süllyedés évmilliárdos útját, melynek során az emberiség a saját alkotásához kötődött, sőt abba be is zárta magát. A nemek elválasztása azonban, vagyis a helyzet, amelyben most vagyunk, csak sokkal később alakult ki.

Ha az ember ettől az anyagba süllyedéstől meg szeretne szabadulni, és vágyakozását elkezdi a lehetősége szerinti végső határig megtisztítani, akkor ezzel létrehoz egy kapcsolódási pontot a Gnózis megmentő erejével. Az isteni tűz elébe siet, átkarolja őt, és kiszabadítja a haláltermészet karmai közül. Ennek a kapcsolatnak azonban az a feltétele, hogy az ember valóban Isten segítségét keresse, és az „ellenséges istenek” halálos mérget köpdöső tüzes szörnyétől megkísérelje megszabadítani magát.

Hogyan sikerülhet ez neki? Úgy, hogy nem hagyja magát továbbra is a vágyai által vezetni. Nem táplálja őket tovább, így azok semlegesítődnek, majd végül kiégnek. Így lesz saját szívében Augeiasz istállója megtisztítva. Szívének ebből a tiszta munkahelyéből kiindulva tudja aztán az ember „a lényeges dolgokat átgondolni és a lelkét felemelni”. Amint Jan van Rijcken­borgh a Pimander könyvéhez fűzött magyarázatában mondja, a megtisztított szívszentély az egész ember megújulásának az alapja. Mert ha a szív megtisztult, és már nem ad teret a szentségtelen vágyaknak, akkor a szív ezt a tiszta állapotot felvetíti a főszentélybe. A szív és a fej ezáltal tökéletes egységgé olvad, ami szükséges ahhoz, hogy az ember „a lényeges dolgokat átgondolja és lelkét felemelje”, és így ta­lálkozhasson „saját Pimanderé­vel”.

A végtelenül változatos forma­meg­nyilvánulásban, melyet Isten birodalmától eltávolodván maga az ere­deti emberiség teremtett, minden teremtményt, legyen az bármily jelentéktelen is, egy szellemi erővel ajándékoztak meg, hogy mindig fennálljon a lehetőség a szellem birodalmába való visszatérésre. Ez a világosságelv minden lényben megtalálható.

Aki ennek a szellemi elvnek tudatába jutott, és meg akarja szüntetni a poklot, amelyben él és amelyet fenntart, annak először a szívét kell megtisztítania. Nem szabad tehát az énjét erősítenie, művelnie, hanem alapvető vágyainak kell útját állnia. Ez a kezdet. Majd ezután a gondolkodását is meg kell tisztítania. Ha a szív és a fej így együttműködik, akkor már új karma sem képződik, sőt a régi is folyamatszerűen feloldódik. Emiatt szabaddá válik az erő, amely az új életalapot kiépíti és megerősíti, úgyhogy Isten templomát - a Corpus Hermeticum értelmében - erre az alapra fel lehet építeni. A fénynek és a sötétségnek, a jónak és a rossznak, a szellemnek és az anyagnak saját lényében történő elválasztása csak akkor lehetséges, ha a szív újra azzá a tiszta szentéllyé válik, ami az eredeti emberiség megnyilvánulásának a kezdetén volt.

Ez a szentély ad otthont a világosságszikrának, mely az ember szívébe van elvetve, most azonban elsüllyedve fekszik az anyagban, és az anyaghoz van kötve. Aki megtisztítja a szívét, és a szív-fej kapcsolatot újra helyreállítja, az Hermésszel mondhatja: „Szellemben és lélekben láttam, amint a világosság, amely számtalan erőből állt, valóban határtalan világgá lett, mialatt egy hatalmas erő a tüzet körülzárta, megzabolázta, és így e­gyensúlyba hozta.”


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,