Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1999-es évfolyam

1999/4/ Nyugtalan vándor a ködtenger partján

Pentagram > 1999-es évfolyam


Caspar David Friedrich német festő (1774-1840) műveiben az elkülö­nültség lenyűgöző érzését fo­galmazza meg. A vallási el­képzelések hagyományos jel­képrendszerét a természet ké­peivel sikerült helyettesíte­nie. Többek között ez az oka, hogy néhány festménye titok­zatos vonzerővel hat a szem­lélőre.



Magányos, feketébe öltözött férfi áll szálegyenesen egy sziklán. Pillantását egy valószínűtlen fényben fürdő hegycsúcsra veti. Testtartása arra is utalhat, hogy valamiféle alakot sejdít a távolban, ám ott csak éles fényt látni. Szinte teljesen feloldódik a táj fejedelmi látványában. Tekintetét rövidesen mégis el kell vonnia onnan: következő lépését kell mérlegelnie. Talán vándorútja céljára és az odavezető útra is gondol. Lefelé kell fordítania pillantását, mert a fölfelé vezető út is­meretlen terek határolta mélységeken át vezet. A valóság már csak ilyen!



Elbátortalanodva visszafordulni?



A lába előtt tátongó mélységet csaknem áthatolhatatlan ködfelhő borítja. Ugyan mit tesz majd? Elérte volna már a célját? Tovább kell még mennie? Talán nem lát lehetőséget a ködtengerbe való leereszkedésre? El kell felejtenie távoli célját? Csüggedten visszafordul, vagy vállalja a veszélyes, még­is elkerülhetetlen vándorút kockázatát?

Caspar David Friedrich a Vándor a ködtenger fölött címet adta művének. Ki ez a vándor? Magánya kép­zettársításokat ébreszt: a legmagasabb után kutató volna, nyugtalan vándor, aki a kilátástalanságból akar kiemelkedni? Aki tekintetét a belső tusa és a külső világban megélt magány után most másik útra veti? Olyasvalaki, aki megpróbál kiszabadulni a kétsarkú természet igájából, melyben az egész földi élet raboskodik? Talán az új kezdet merész tettére készíti föl magát, kitörve korának és környezetének szokványos gondolatmintáiból és szertartásaiból? Ez egyben azt is jelentené, hogy megváltozna az embertársaihoz, házastársához, barátaihoz és a családjához való viszonya. Hogyan reagálnának ezek, ha látnák, hogy szakít a jelennel és a múlttal, azokkal a szokásokkal és magatartásformákkal, melyek eddig vezérelték? Össze tudja-e egyeztetni ezután a létéért és társadalmi helyzetéért vívott harcot azzal az ösvénnyel, amely magányos csúcsokhoz vezeti? Föl tudja-e adni e teljes belső megváltozáshoz vezető ösvényen az önmaga érvényesüléséért küzdő ént? Vállalhat-e - ugyan szabad-e vállalnia - olyan kockázatot, melynek eredményét még nem láthatja biztosan előre?



A körforgás vége új kezdetet jelent



Aki a nagy és szent célt el akarja érni, annak föl kell kutatnia a földi élet és az isteni létterület közti választóvonalat, és át is kell lépnie rajta. Az isteni világgal való eggyé válást nem lehet kikényszeríteni, mondjuk például szent szövegek tanulmányozásával. De éppoly kevéssé lehet ezt a pontot érzelmi-misztikus betokosodással vagy okkult-mági­kus gyakorlatokkal elérni. Mivel az emberiség immár egy korszak végére jutott, új időszak veszi kezdetét, amelyben az isteni életterületre nyíló kapu csakis az egész lény transzfigurálásával található meg. És ez a folyamat a külvilág és a saját lény által állított valamennyi akadályt legyőzi. A transzfi­gu­ráció olyan magas hegy megmászásához hasonlítható, melynek csúcsát sűrű köd borítja. A hegy megmászásához az igaz­ságkereső magával cipelt málhája legyen olyan könnyű, amennyire csak lehet. Vagyis mindent hátra kell hagynia, amibe sóvár vágya, kevélysége és önfejűsége újra és újra belecsimpaszkodna. Meg kell szabadulnia terhétől, és szét kell törnie a számtalan béklyót, mely még a haláltermészet fogságában tartja.



Felhagyni a földi mintára szőtt tervekkel



A megszabadító út kezdetén az ember sokat töprenghet, morfondírozhat ugyan, és szabályokat is megpróbálhat fölállítani magának, ám hamarosan fölfedezi, hogy nem tervei viszik előre a szellemi ösvényen. A lelke legmélyén rejlő meg­határozatlan szellemi erő az, ami új belátással ajándékozza meg, és sza­baddá teszi számára az utat.

Megtapasztalja a segítő erőt, még ha egyelőre nem is képes mindig felismerni a rejtett vezetés értelmét, és a kapott tanításnak sem tud még a mélyére hatolni. Ez olykor szöges ellentétben áll terveivel és szándékaival. Ekkor aztán megkísérli a maga logikájával és belátásával a felajánlott segítséget megtagadni, visszautasítani vagy elfojtani. A haláltermészeten át vezető keresőútján az ember így számos veszéllyel találkozik. Nap mint nap újólag döntéseket kell hoznia - ilyen a „mindennapi élet”. Ugyanakkor azonban az énje és az isteni eredetű lélekmagja között is újra meg újra választania kell. Emiatt azonban nem kell aggódnia. Arról van ugyanis szó, hogy sötétben tapogatózó énje úgysem tud tovább segíteni neki, a benne rejlő isteni lélekmag viszont föl tudja tárni számára az utat, ha ő is úgy akarja.

A példánkban szereplő hegymászó már elért egy csúcsot. Minden erejét bevetette, hogy utat törjön fölfelé. És sikerült neki. Megmászta a hegyet, és visszatekinthet életének egy fontos szakaszára. Sok nehézséget kellett legyűrnie, sok kudarcot szenvedett el, miközben fájdalmas, de értékes tapasztalatokat gyűjtött. Gondjai olyan mértékben oldódtak meg, amennyire képessé vált távolságot tartani tőlük - amennyiben sikerült megfelelnie a viszálymentesség, a semlegesség és a kritikától való tartózkodás alapvető követelményeinek.

Ahhoz, hogy e győzelmekből és vereségekből álló folyamat során, a bukások és föltápászkodások után megint továbbmehessen, elmélyítette és megerősítette a választott célban való hitét. Minél inkább fölfedezte és újra megismerte a maga „belső istenét”, annál világosabbá vált és közelebb került a cél is. Nyitottabbá és fogékonyabbá vált a valós élet iránt, amelyet már az útja során fölfedezett egyetemes gnosz­tikus bölcsességtan fényében szem­lél. Egész lényét mélységes hála hatja át.

Ekkor valami egészen váratlan dolgot tapasztal: az áhított célra irányuló tekintete elé táruló kilátás fölriasztja csalóka nyugalmából. Minden, ami korábban érthetőnek, biztosnak és áttekinthetőnek tűnt - útjának szinte karnyújtásnyira lévő vége -, immáron sűrű ködfelhőbe burkolózik. Kételyek merülnek föl, kérdések, melyeket talán már régen megválaszolt, gondok, melyeket túlhaladottnak vélt. Önmagát, az utat, a keresést, bizony, a magaválasztotta ösvényt is teljesen megváltozott szemszögből látja. Mintha újból próbának vetnék alá... Ugye nem csak kíváncsiságból és tudásvágyból járta eddig az utat? Hiszen a Gnózis utáni sürgető honvágy miatt vállalta a fáradalmakat, nem igaz? Hát akkor mi történt?



Az ellenmozgás keletkezése



Két hang szól a lényében: a halandó, haláltermészetben született ember szava, és a szellemszikráé, mely a haláltermészet sötét köntösét kényszerzubbonynak érzékeli. A szellemszikra hívó szava az embert egyre tovább hajszolja élete útján, hogy tudatára ébredjen elsüllyedt létállapotának. Messziről látja már ugyan az eredeti ember képét, de még nem vált benne valósággá. Újra meg újra föllobban a régi tűz, és a mulandó világ káprázatához kötözi. Ezzel egyidejűleg azonban a lélekszületés tisztítótüze is átjárja. Az anyagember természeténél fogva úgy van programozva, hogy belekapaszkodjon abba, amit elért, és a maga gondolatait, ötleteit és tapasztalatait valóságnak könyvelje el. Aki azonban kiutat keres e fogságból, és ezt az utat valóban járni is szeretné, annak nem szabad meg­állnia a célról való spekulálásnál. Folyvást kérdezgetnie kell magát: Helyes úton járok? Nyitott vagyok-e az új tapasztalatok és új belátások számára? Vagyok-e olyan önkritikus, hogy életvitelemet naponta megújítsam?



A ködtenger partján



Aszerint, hogy az új belátás tiszta fénye miként válik hatásossá, és ahogyan az új lélek beszélni kezd, úgy érzékeli az ember egyre tisztábban a benne lévő sötétséget. Lelkiismereti konfliktusok merülnek föl, és befelé irányuló pillantását elhomályosítja a ködfátyol. Akit azonban lepett már meg valaha köd, s ezen a látszólag áthatolhatatlan falon át tudott törni, az tapasztalatból tudja, hogy a ködben megtett minden lépést bizonytalanság jellemez. Ilyen helyzetben csak lassan lehet haladni, mert arra kell ügyelni, hogy meg ne botoljunk és el ne tévedjünk. Ám e késlekedés hatása értékes is lehet. Mert az akadályok legyőzése és a cél elérése során való sietség és kapkodás pusztán az elme szerzeménye. Az ősatomból született lélek ellenben tökéletesen mentes minden emberi nyugtalanságtól, továbbá minden abból keletkezett érzéstől és tévedéstől is.

Ezért a belső megszabadulás ösvényén haladó zarándok lelkiállapotának időtlenné kell válnia. Arra törekszik ugyanis, hogy szívét az isteni fény számára éjjel-nappal nyitva tudja tartani, hogy beléáramolhasson és oltalmazó palástként beburkolhassa. E biztonság vigaszt nyújt neki. Abban bízik, hogy a köd végre feloszlik, és ismét szabadon nézelődhet, hogy új, még ismeretlen térségeket fedezzen föl, ahová be szabad lépnie. Új erő támad föl benne, és kíséri ösvényén, sőt meg is előzi, hogy szabad utat teremtsen számára. És a ködtenger? Az sem félemlíti meg többé, mert a külső embert fenyegető erők jelképévé zsugorodik. Mivel a kereső e sziklacsúcson új belátásokhoz jutott, nem kell tovább ott időznie. Megerősödve a tökéletesen új által, mely megszületett benne, folytatni tudja az „új élet” felé vezető útját. Sötét öltözékét - mely most még a régi természet jelképe - a fényruhára cseréli majd föl annak jeléül, hogy belépett a megszabadító életbe.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,