Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1999-es évfolyam

1999/5/ A medúza legyőzése

Pentagram > 1999-es évfolyam


Úgy tűnik, hogy az em­ber lényében van egy té­nyező, amely mindig arra sarkallja őt, hogy u­gyanazokat a hibákat köves­se el. Van valami, amit minden jobbító fáradozásnál figyel­men kívül hagynak, s aminek mégis alapvetően meg kell változnia, ha az önmegvaló­sítás egyre sürgetőbb kény­szerére valóban pozitív vá­laszt szeretnénk adni.



Mi az oka, hogy mindig újabb izgalmakra vágyunk? Talán a jelenlegi helyzetünkkel vagyunk elégedetlenek? Esetleg unatkozunk, mert a törekvésünk eredményei mindig ugyanazok maradnak? Vagy külső befolyásokról van szó, melyeknek állandóan a hatásai alá kerülünk? Hogy a kozmikus feltételekkel párhuzamban bolygónk sugártere is megváltozik, az tudományos, ezoterikus és filozófiai körökben már eléggé ismeretes. Életterületünket új sugárzási feltételek ragadják meg, melyek többek között a Halak és a Vízöntő korszak átmenetének a következményei. Az emberiségnek ezekhez a feltételekhez alkalmazkodnia kell. Azokat a normákat, melyeket sokan egy életen át érvényesnek tekintettek, most egyszerűen sutba dobják. A Vízöntő az új korszak követelményeivel minden területen nagy zűrzavart okoz. Egyre több és áttekinthetetlenebb probléma vár megoldásra, ugyanakkor a megoldási kísérleteknél minden hagyományos módszer cső­döt mond. A legjobb akarattal is csak nagyon rövid ideig tartó eredményekről lehet beszélni, melyeket a rákövetkező módszer alkalmazása gyorsan érvénytelenít. Mert ha új bort akarnak a régi tömlőbe tölteni, akkor ez az új korszak követelményeire nem ad megszabadító választ. Korszakunk ugyanis alapvető szerkezeti változást követel meg, melynek az új kozmikus és interkozmikus sugárfeltételekhez kell igazodnia. Ezzel kapcsolatban sokaknál a következő kérdések merülnek fel: Mik ezek az új feltételek? Hogyan tudok ezekre reagálni? És hogyan tudom kitalálni - valamilyen elavult módszer vagy tekintély vakbuzgó követése nélkül -, hogy mit kell tennem? Miképpen tudom a romboló befolyásokat visszautasítani, és így valóban pozitív eredményt elérni?



Az önismeretre való képtelenség



A valódi, belülről jövő válasz hiánya azonban a teljes bizonytalanság érzését keltheti. Mert hogyan is tehetne az ember valamit is a hatalmi harcok, a magányosság, a diszharmónia és más hasonló problémák ellen? Ilyenkor az az érzése, mintha sötétben kellene tapogatóznia. Ugyanakkor azt reméli, hogy a kivezető utat a politikusok és más tekintélyek mégis csak jobban ismerik, mint ő. Aki ellenben tulajdon vakságát felismeri, az egyidejűleg azt is felfedezi, hogy ezt az állapotot kívülről mesterségesen tartják fenn számára. Ahhoz azonban, hogy ez a felismerés megtörténjen, hogy szembe lehessen nézni az igazsággal, és mindig ennek megfelelően lehessen cselekedni, ahhoz persze nem mindennapi belső erőfeszítés kell. Gyakran megfigyelhető, hogy a mindennapi élet banalitásai milyen könnyen száműzik az emberben azt a tudatot, amelyet az addigi belátás hozott meg számára. Úgy látszik, ilyenkor az ellenerők áldozata lesz, melyek szinte teljesen megakadályozzák, hogy a dolgok valódi természetét felismerje. Mintha egy kollektív vakfolt képződne, mintegy lehetetlenné téve tulajdon lényének a felfedezését, és mintha egyre kevésbé lenne lehetséges, hogy valóban tárgyilagos megértéshez jusson. Mintha a személyes és a közös tudat nem akarná felismerni saját helyzetét. Mégis kinek vagy minek az érdeke, hogy az emberiség ebben a tévedésben maradjon? Miért pótolják a megfakult illúziókat újakkal, melyek aztán ismételten megakadályozzák az embert, hogy valódi alakját felismerje?



A medúzával a legbensőbb lényben találkozni



Aki mélyen lemerül saját lényébe, az fel fogja fedezni, hogy benne olyan sötét területek is vannak, melyek túlságosan kínosak és kellemetlenek ahhoz, hogy világosan szembesülni lehessen velük. A régi görögök, akik mindent a mítoszok keretei között próbáltak megmagyarázni, ezt a benső szembesülést a medúza megpillantásához hasonlították. A mítosz azt mondja, hogy a medúza egy félelmet keltő szárnyas szűz, aki a világ végén tanyázik. Sárkánypikkelyes fején haj helyett élő kígyók tekergőznek. Szájából óriási vadkanszerű agyar áll ki. Kezei vasból, szárnyai aranyból vannak. Úgy tartják, hogy aki a medúza arcába néz, az kővé változik.



Az irigység és a kritika páncéljában



A benső lénnyel való szembetalálkozás nyilvánvalóan azt a félelmet keltheti, hogy ezzel a valódi életerők teljesen blokád alá kerülnek, ami miatt az ember szinte kővé válik. Az irigység, a rosszakarat és a kritikus gondolatok képezik azt a sárkánypikkelyszerű páncélt, amelyek minden magasabb rendű, finomabb energiát elhárítanak. A fejet a régi kígyó erői uralják, melyek a hastudatból szállnak fel, és így a gondolkodás csak az önérvényesítésre és a saját akarat megvalósítására irányul. Az ember a vaddisznó vak indulatával - ez ugyanis nagy örömmel turkál agyarával az asztrális piszokban - kilátástalan harcot folytat a „disznók moslékának” megszerzéséért. E gépiesen folytatott cselekedet miatt válik az élet egy szakadatlanul ismétlődő mindennapi robottá, amely azzal fenyeget, hogy minden eredetiséget és spontán kezdeményezést csírájában fojt el. Ha ezenkívül még azt is számításba vesszük, hogy a medúza szárnyai aranyból vannak, vagyis a személyiség a luciferi hatalom és a látszatistenség illúzióját is magának követeli, akkor tulajdonképpen egy teljesen elviselhetetlen emberi szörnyetegről kaptunk részletes leírást. Jóllehet az ember nem arra hivatott, hogy ennek az ős-szörnyetegnek a képét viselje, mégis képtelen lényének erre a szörnyű nézetére megoldást találni.



A tehetetlenség ellenállást szül



Tehetetlensége következtében az ember mindenféle önmaga által épített erődítményben sáncolja el magát. Így tévelyeg útján anélkül, hogy a kivezető utat valaha is megtalálná. De hogyan is találhatná meg? A megszabadulás ugyanis csak akkor jön el, ha anélkül győzi le a szörnyeteget, hogy az arcába pillantana. Mégis, hogyan lehet ezt megtenni? Először is annak kell tudatában lenni, hogy az emberi személyiség nem hasztalanul, értelmetlenül vagy pusztán véletlenül, vak erők összjátékából keletkezett. Mert létének bizonyos célja van. Rendelkezik ugyanis azzal a képességgel, hogy felmerülő problémáit megoldja. Ez érvényes lénye még rejtett negatív oldalának gondjára is. A megoldásnál azonban nem lehet szó a szörnyeteg ellen intézett közvetlen támadásról, mert ezzel a negatív oldal erői csak jobban megerősödnének. Akkor egyszerűen nem is kell tudomást venni ezekről az erőkről, mivel talán maguktól feloszlanak? Sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Mert a medúza hatalmát megtörni csakis „Isten fia” segítségével lehetséges. Ezt az isteni nézetet a görög mitológia Perszeusznak, Zeusz és Danaé fiának a képében ábrázolja. Csak az emberfeletti, vagyis az emberi tudat minden korlátját meghaladó isteni elv képes a medúza fenyegetését semlegesíteni és megszüntetni. Isteni lelkével együttműködve a földi ember ezt a célt képes elérni. Erre teremtették ugyanis. Ez az együttműködés azonban csak akkor alakulhat ki, ha az ember tudatára ébred félig isteni, félig emberi mivoltának. A legnagyobb jelentőségű, amikor az igazságkereső felismeri: minden külső látszat ellenére, a gondolatok, hiedelmek és fogalmak egész arzenálja ellenére, és mindazon dolgok ellenére, amikhez ragaszkodik - holott azok tulajdonképpen nem is hozzá tartoznak -, és minden elkülönültség, tökéletlenség és fájdalom dacára lakozik benne egy olyan rész, amely az egység olümposzi világához, az „abszolút tökéletességhez” tartozik.



A természetember nem ismer meghasonlást



Ha az ember csupán természetszülte állati lény lenne, akkor nem hasonlana meg önmagával, mivel teljesen harmonikusan beleilleszkedne a természet körforgásába. A jelenlegi emberben azonban nemcsak a medúza szörnyetege rejlik, hanem egy félisten lénye is, ezért e két ellentétes elem hatásai miatt állandó belső harcra kényszerül. A mítosz azt mondja, hogy ha a medúzát lefejezik, akkor törzséből sziszegve tör a magasba egy véráram, melyből Pégaszosz, a szárnyas ló ugrik ki. Vagyis ha a benne rejlő isteni elem a dialektikus természet szörnyetegét legyőzte, akkor egy bizonyos lendületes energia válik szabaddá, amelynek segítségével az ember isteni létállapotba emelkedhet. Ezért a valódi önismeret megszerzéséhez elsősorban a hős Perszeusz áldozata kell. Mert csakis ő, az Istenfia tudja a medúzát valóban legyőzni.



Az istenszikra felébresz­té­se



Az igazságkeresőket, akiknél a belső konfliktus már feloldhatatlanná vált, korszakunkban az Arany Rózsakereszt arra szólítja fel, hogy lényükben az isteni elemet ébresszék fel és szabadítsák meg. Ennek az isteni elemnek az érintkezési pontja a szívben található. Ebben a szentélyben ez az elem, mint valami elvetett mag, az isteni nap fényére vár, hogy a benne rejlő isteni eszmét teljes mértékben kibontakoztathassa. Aki egy bizonyos pillanatban felismeri, hogy az értelemhez eljutó minden sugallat a medúza sárkánykígyójától, a múlt hangjától, az én-őrületből és a durvaanyagi illúziókból származik, az felfedezi, hogy ezekből a befolyásokból semmi jó sem származhat. Ugyanígy azt is be fogja látni és meg fogja tapasztalni, hogy a medúzát saját erejéből nem képes legyőzni. Mert ha az ember azon fáradozik, hogy a gonoszt a saját lényéből elűzze, akkor ez csupán személyisége megkristályosodásához és halálához vezethet. A régi rózsakeresztesek kijelentették: „Jesu mihi omnia”, azaz csak Jézus az egyetlen valóság! Mert csakis a Krisztus-erő, a Gnózis képes a meghasonlott ember alapvető problémáját megoldani. Aki teljes bizalommal Perszeusznak, az Istenfiának ajándékozza a szívét, az hozzá hasonlóan a medúzával való megütközést sem kerülheti el. A győzelem azonban biztos, mert a Perszeusz pajzsáról visszaverődő fény a medúzát elvakítja, semlegesíti.



Kitartani a küzdelemben



Ha azokra az értékekre irányulunk, amelyeket Perszeusz szabaddá tehet, és ennek érdekében következetes döntéseket is hozunk, akkor elérkezik a pillanat, amikor megkezdődhet a küzdelem a medúzával. A személyiségnek ekkor elsősorban az a feladata, hogy engedje lényében hatni ezeket a lejátszódó eseményeket, miközben teljesen a Gnózisra bízza magát, és vele együtt halad. Csak ha teret enged a Másiknak, akkor tapasztalja meg ténylegesen ezt az együtt haladást. Ez olykor kellemetlen tapasztalat is lehet, mert az én a saját birodalmában rendszerint uralkodni akar, és biztosan tiltakozni fog, ha létében fenyegetve érzi magát. A győzelem azonban attól függ, hogy mennyire sikerül az embernek kitartani ebben a küzdelemben, azaz nem elmenekülni attól az ürességtől, amely a misztériumok csendjében keletkezett. Az én ugyanis hajlamos arra, hogy ezt az űrt mindenféle dologgal betöltse. Akinek azonban megvan a bátorsága, hogy teljesen az isteni segítőre bízza magát, az nyugalomba jut, és elcsendesülő szíve segítségével meghallhatja az eredeti isteni hangot. A kozmikus Vízöntő-befolyások most minden őrületet szertefoszlatnak, és egy magasztos, többdimenziós valóság szeretetereje árad ki az egész Földre. Az emberiséget így egy teljesen új fejlődésre lehet előkészíteni. Ez azonban olyan alakulás, melynek középpontjában egyértelműen az új lélek áll. Adassék meg, hogy ez a lélek Perszeusz követőjeként egyszer rátérjen a szeretet isteni napjához vezető útra.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,