Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!1999-es évfolyam

1999/5/ Az én a lelket a természethez láncolja

Pentagram > 1999-es évfolyam


Minden időkben vol­tak olyanok, akik a lélekfejlődésben ma­gasra jutottak, s ebben má­sokat is részesíthettek. A ré­gi perzsa misztikusok számos művében az embert mint lel­ket írják le, akit a termé­szetes hajlam és az ösztön vezérel.



Aki ezt a fogságot tudatosan tapasztalja, vágyakozását egy magasabb életrendre irányítja. A legmagasabb bölcsességre és olyan életre, amely nem a földi jelenlétből ered, hanem amit a halhatatlan élet forrásából kapunk ajándékba. Hogy ez a belső keresés szakaszokra osztható, mutatják a régi perzsa misztikusok elnevezései is, mint természetlélek, feddő lélek, elcsendesedett lélek. Ha a természetlélek ösztönzése ismeretessé válik, akkor a feddő - intő - lélek is megszólalhat, s az embert végül ahhoz a szakaszhoz vezetheti, amelyben az elcsendesedett lélek születik.

A lélek vagy „Naf” - a földiség lángja -, melyet még a természeterők táplálnak és vezetnek, úgy tekinthető, mint a rosszra unszoló lélek. Ez a lélek láncolja az embert a halálhoz, mégpedig azokkal az erőkkel, amelyekre nézve az állatok birodalmával közösséget képez. Ezt az ösztönzést, ezt a belső ingert a perzsa misztikában gyakran állati tulajdonságokkal illették, olyan állatokra utalva, mint például a teve, szamár, kutya, a makrancos ló vagy a birka. Énközpontú gondolkodása, érzése, akarása és cselekvése révén az ember nem csak az állati tulajdonságokat erősíti önmagában, hanem ezek életmintájának a részesévé is válik. E minták többé-kevésbé önálló gondolkodásmóddá, viselkedéssé alakulnak, és az életén eluralkodnak. Ha valaki például a „lélekkutyát” táplálja, ezáltal természetlelke erősebb lesz, és végül elsötétíti a tudatot.



A „Naf” sokarcúsága és leleplezése



Mindez oda vezet, hogy végül az ember már egyáltalán nincs többé tudatában a fogságnak, amelybe ösztönei vezették. Úgy gondolja, hogy él, pedig élnek vele, és a látszatot tartja valóságnak.

Amikor a régi perzsa misztikában a „Nafról” beszéltek, akkor ezzel a szerzők szinte mindig a lélek földi tudatállapotára utaltak. Ez a természetlélek viszont az alap, amelyen az ember áll, amikor egy magasabb életről sejteni kezd valamit. A „Naf” sok arculattal bír. Felléphet mint szenvedélytől vezérelt vagy mint hatalomvágy uralta lélek, megnyilváníthat földi ismeretekre és sikerre való törekvést, de a tudománynak, a misztikának vagy a mágiának is átengedheti magát. Minden ilyesfajta szemlélet felkorbácsolja a vágyakozást, és a mulandó világhoz kötöz. Aki kiutat keres, azt nem szűnnek meg a természetlélek számtalan trükkjére figyelmeztetni. Akár az ima is lehet örömforrás egy földhözkötött Nafnak. A Nafok rafináltan kötik a zarándokot saját szokásaihoz. És így alszanak el a felfelé vezető ösvényen az istenkeresők abban a rögeszmében, hogy AZT máris elérték.

Jala-din Rumi perzsa költő és misztikus (1207-1273) azt írja: „A Naf-ember rózsafüzért és Koránt tart a jobb kezében, de tőrt és kést az ingujjában” - jármába hajtja ugyanis a jámbort, amikor az azt képzeli, hogy vallásos törekvése eredményre vezetett. Csak az önismeret útján képes a zarándok a „Naf” leleplezésére, és arra, hogy annak áruló sugallatait visszautasítsa. Éber mértékletességgel nevelheti meg a „Nafot”, földisége lángját, és így zabolázhatja meg a „makrancos lovat.”

A zarándokok megkísérelték a negyventől hetven napon át tartó böjtölést és a kevés alvást, hogy a természetlélek hangját elnyomják. Rumi az írja: „Amikor valaki magát teletömi, az inspiráció isteni lélegzetét nem érzékelheti. (...) Az emberek ereje Isten által támadt, és nem az eledellel teli tálakból fakad.”

Az éhezés és testi önmegtartóztatás tehát soha nem öncél volt, hanem csak eszköz a természetlélek hatalmának megtörésére. A zarándok nem meghatározott napokon böjtölt, hanem változatos életmódot folytatott, hogy ne váljon szokásainak rabjává.

Ezt a belső küzdelmet a „legnagyobb szent háborúnak” nevezték. A leggonoszabb ellenség ugyanis nem felebarátunkban, hanem önnön lényünkben rejtőzik. Ezt az ellenfelet kell a belső „szent háborúban” legyőzni. Így tapasztalja és észleli minden zarándok az önismerethez vezető belső útján a természeterők ténykedését. Lassanként, fokozatosan valami új növekszik benne. Eléri a második szakaszt, a feddő- vagy intőlélek születését. Ezt lelkiismeretnek is hívják, amely a zarándok minden cselekedetét ellenőrzi. Egy növekvő belső tekintélyről van szó, amely az alantas és a magasabb értékek közötti különbségtétel képességéből keletkezik. A lelkiismeret a zarándokot minden lépésénél óvja és figyelmezteti. Ezzel a szakadatlan küzdelem ténnyé válik. Ha azelőtt az ember alá is tudott merülni a földi természet hatalmába, most mindig magának kell eldöntenie, hogy az önismeret ösvényén marad-e. Ha természetes hajlamait követi, engedve ösztönzésének, akkor károsítja a fejlődő intőlelket. Ez az ösvénynek az a szakasza, amikor a természet ellenszegül. Suttogva kéri a figyelmünket, földi eleség, szeretet, méltányosság és hatalom után kiált. Ez életre-halálra szóló küzdelem.



Istenre gondolva



Tapasztalat és belátás által érlelődve a zarándok tehát a feddőlélekkel vértezi fel magát, gyarapítván képességét, hogy a „Naf” csábításának és támadásának ellenálljon. Kezdi kiismerni az ellenséget. Ebben Istenre irányuló gondolatai vannak a segítségére. Ez a folytonosan gyakorolt, bensőséges ima a kard, amivel személyes, belső, szent küzdelmét vívja. Mert Isten minden fenyegető veszedelem elől beárnyékolja azokat, akik gondolatukkal szakadatlanul Őt keresik. A régi perzsa misztikusok erről a szakaszról úgy beszéltek, mint amelyben az Istenre irányuló gondolatok által a szív tükre egyre fényesebbé válik.

A tisztító szakaszt a vörös nappal is példázták. A vörös nap tüze a zarándok lelkét megtisztítja és megpróbálja. Ha kitart, és a feddőlélek hangját továbbra is követi, vágyakozása a világ dolgai iránt semmivé foszlik.



Az elcsendesedett lélek



„Testem olvadozik, meglágyul,

így viseli a szív hevét.

Szívem tétova, magában már

nem állja meg a helyét.

Oldjátok vagy kössétek

lényem bilincseit,

bármit tesztek, szépnek találom.

Az emberek tudják, hogy szeretek,

csak azt nem tudják, hogy kit!”




Al-Hallaj misztikust 922-ben kivégezték, mert vallási nézetei nem egyeztek a hivatalos valláséval. Ez a verse arról az állapotról szól, amelyben a zarándok önmagát az anyagi világtól teljesen eloldozta, és nagy belső nyugalmában Isten szeretetét tapasztalja. Ez a harmadik lélekállapot, amelyet „elcsendesedett léleknek” vagy „békességes léleknek” mondanak. Erről a lélekről keveset írtak, feltehetően azért, mert ennek a lélekállapotnak a tapasztalatai csak nagyon nehezen foglalhatók szavakba. Az elcsendesedett lelket a „szerelmes léleknek” is nevezték. Így írnak erről a régi perzsa misztika úgynevezett „szerelmes költői” is. Ekként adták tovább belső tapasztalataikat másoknak. Ezekben a versekben gyakran találkozunk az Istennel való beszélgetéssel, amelyek az isteni szeretet iránti teljes odaadásról tanúskodnak.



„Hagyd a holdakat világítani

vagy leáldozni,

a mi holdunknak

egy sem ér nyomába.

Tükréből korszakokon át

ragyog a fény,

és a sápadt időt semmivé foszlatja.




Így írt Shibli, a költő, aki 945-ben hunyt el.









A misztikát gyakran úgy írják le, mint az isteninek az első kézből való intuitív ismeretét. Az ilyen belső tapasztalatok nem valamilyen vallási formához kötődnek, hanem a belső önátadásból keletkeznek. A misztika minden nagy vallásban előfordul, többnyire mint oldalág, néha mint egy áramlat, ami az Egészet kíséri.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,