Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2000-es évfolyam

2000/1/ A görög mitología és a mai ember

Pentagram > 2000-es évfolyam

Az ókori görögök teremtésképe

GÖRÖGORSZÁGBAN A KRISZTUS ELŐTTI 2000. ÉV KÖRÜL AZ ÚN. ’GÖRÖG MITOLÓGIA’ URALTA AZ ÉLETET. A HITREGÉK EME ÖSSZESSÉGÉT AZ ISTENEK, FÉLISTENEK ÉS A FANTASZTIKUS KALANDOKAT ÁTÉLŐ HŐSÖK SZÍNES KAVALKÁDJA JELLEMEZTE. A TÖRTÉNETEK KÖZÜL JÓ NÉHÁNY MA IS ELEVENEN ÉL, MÉG HA GYAKRAN IGEN MEGGYALÁZOTT VÁLTOZATBAN IS. GÖRÖGORSZÁGBAN SZÁMTALAN ROM ŐRZI ENNEK A DICSŐSÉGES KORNAK AZ EMLÉKÉT. A MITOLOGIKUS DRÁMÁK ALAKJAIT MILLIÓSZÁMRA FORMÁZTÁK AGYAGBA, BRONZBA ÉS KŐBE. ILYEN FORMÁBAN JÓ NÉHÁNY ’KLASSZIKUS’ KERTET DÍSZÍTENEK VILÁGSZERTE. AZ A BÖLCSESSÉG AZONBAN, AMELY EZEN ALAKOK MÖGÖTT MEGBÚVIK, JOBBÁRA VESZENDŐBE MENT.

A különös elbeszélések három klasszikus műben vannak leírva, éspedig Hésziodosz Teogóniá-jában, valamint Homérosz Iliász-ában és Odüsszeiá-jában. Ezekben az istenek emberként lépnek színre, mind-azon jó és rossz tulajdonságokkal, ami ez utóbbiak sajátja. Nem látszik e művekben semmilyen nyílt tanítás, szertartás, nem lelhető fel bennük valamiféle szent írás vagy viselkedési szabály. Ezért aztán sokféle értelmezés létezik. Euhemerosz (Kr. e. kb. 300) úgy vélte, hogy a görög mítoszok eltorzított történelmi epizódok, melyeknek hősei az idők folyamán ’istenekké’ emelkedtek. Prodikosz, a filozófus azt tanította, hogy az istenek a természeti erők megtestesítői. Hérodotosz, a történetírás atyja abból indul ki, hogy a görög szertartások az egyiptomi misztériumokból származnak.
A misztériumok ismerete az ősi misztériumhelyek szokása szerint szigorú titoktartást követelt. Mégis, maguk az elbeszélések és a sűrűn játszott drámák közvetett módon szellemi táplálékul szolgáltak a be nem avatott átlagemberek számára. Ha nem is leplezetlen kinyilatkoztatásként, de ez a szellemi táplálék a mainál mégis tisztább légkörben fejthette ki hatását az emberek akkor még nyitottabb lelkületében.

A bölcsességet mítoszok terjedelmes és sokszintű szövevényébe burkolták, vagyis olyan elbeszélésekbe, amelyek nélkülöztek minden valóságos illetve történelmi hátteret. Az olümposzi istenek élményeit az Egyetemes Tan hét különböző, egymással összefonódó síkon magyarázza, nevezetesen értelemmel megáldott természeti erők hatásaiként, kozmikus erők, égitestek és istenek hatásaiként, fizikai és szellemi képességekként, földre szállt isten-királyokként vagy istenek inkarnációjaként, és végül földi hősökként vagy emberekként.
Mikor aztán az istenek egy sajátos helyzetben lépnek színre, akkor ezt mindig más alakban és más-más névvel teszik. A szellemi természet teremtését és fenntartását a legmagasabb bölcsességnek tulajdonítják, az anyagi természetét pedig a ’napisteneknek’. A hatásoknak ez a sokfélesége nehezen áttekinthető a mai, bizonyítást igénylő tudat számára. Az életvidám, oly sokoldalú tehetséggel megáldott görögöknek viszont ez nem jelentett problémát, és gazdag lelki életüket a legváltozatosabb módon juttatták kifejezésre a szájhagyomány útján terjedő mítoszok továbbfejlesztésével. Akkoriban egy olyan fejlődési szakaszon mentek át, amelyet az öntudat megszületésével jellemezhetnénk. Az érzelmi lény azon káoszából, amelyben az asztrális élet fejeződött ki az istenek, félistenek és hősök közötti küzdelem révén, egy új képességnek kellett megszületnie: az az és én, a kívül és belül közötti különbségtétel képességének, hogy a ’benső’ átvehesse a vezetést. Ez a folyamat sok mítoszban felismerhető.
A huszadik század embere – normális esetben – már befejezte ezt a fejlődést. A személyiség kibontakozott, az egyén képes magát tudatosan észlelni. Ezért nem is olyan meglepő, hogy a nyugati kultúrában újra meg újra felbukkanó görög mitológiának az éretté vált értelem szerinti értelmezései uralkodnak el. Emellett azonban a jellegzetesen mitikus, megmagyarázhatatlan elemek is kifejeződnek a mai ember tudatában, például a klasszikus színezetű művészetben.
Ha belegondolunk, hogy az istenek, félistenek és hősök közötti viszály valamennyiünk tudatában lejátszódik, akkor tulajdonképpen érthető, hogy még mindig bemutatnak görög komédiákat és tragédiákat, vagy hogy egy hősi kalandot az Odüsszeia mintájára építenek fel. Egy családi drámát még ma is mily gyakran hasonlítunk az Oidipusz-tragédiához! És ki ne ismerne rá önnön belső élményei némelyikére Odüsszeusz, Héraklész, Ikarosz vagy Oidipusz kalandjaiban! Egyesekben Héraklész vagy Ikarosz rejtélyes útja valószínűleg a magasabb élet utáni vágyakozást tartja elevenen.
Minthogy a mítoszok és legendák gyakran annak az ősbölcsességnek a kifejezői, amelynek a dogmatikus vallás híján van, földalatti áramlatként minden kultúrának részei maradnak. Jóllehet egyház és állam bizonyos drámai pillanatokban megpróbálták kioltani ezt az ősbölcsességet, mégis tovább élt többek között a Nyugat lakóinak népi örökségében.
Ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy aki napjaink magasabb életértékeit keresi, az ugyancsak a görög misztériumokban lelhet csatlakozási pontra. Mostanában megjelenő néhány cikkünkben megkíséreljük megmutatni az összefüggést az egyén tapasztalatai és a görög misztériumok magva között. Reméljük, hogy ily módon sikerül egy kicsit közelebb hozni az élet rejtélyének megfejtését.


AZ ÓKORI GÖRÖGÖK ELKÉPZELÉSE A TEREMTÉSRŐL

Sok teremtéstörténet egyetlen Istenről beszél, aki a Mennyet és a Földet teremtette. Ezzel szemben az ókori görögök az istenek egész családfáját vonultatják fel, akik a teremtett világgal és annak teremtményeivel foglalkoztak. Az istenek Olümposz hegyét választották lakhelyül. A főistent – Zeuszt – és tizenegy családtagját főleg a négy alapelemmel, a tűzzel, a levegővel, a földdel és a vízzel hozták összefüggésbe.
Hésziodosz Theogóniájában, egy i.e. 700 körül keletkezett, 1022 versből álló költeményben a görögök mitológiai elképzelései a legáttekinthetőbben tárulnak a szemünk elé. Ez sok olyan elemet tartalmaz, amelyet a 10.000 évvel korábbi Rig-Védából (Himnuszok könyve, szanszkrit) ültettek át. Az Egyetemes Tan szerint a görög mitológia gyökerei az atlantiszi és az azt megelőző időkre nyúlnak vissza. Ez azt jelenti, hogy az emberiség több százezer éves fejlődéstörténetét foglalja magában, tehát a fő- és mellékfajok kialakulását is a kezdetektől fogva.
Hésziodosz szerint kezdetben csak a káosz létezett, belőle fejlődött ki minden. A káosz szót „üres, nyílt térnek” vagy „a még rendezetlennek” fordítják, és így a kozmosz szó ellentéte, ami „rendet” jelent. A káoszt Aetherrel, az ősszubsztanciával és az ősanyával hozzák kapcsolatba, ami az orfikus misztériumok szerint Isten és teremtménye, Archeusz vagy a világlélek közötti átmeneti állapot.


A VILÁG KELETKEZÉSE

A még rendezetlen világból keletkezett a rendezett. Másképpen: a káoszból fejlődött ki az első istennemzedék, a Tartaroszok sötét, feneketlen mélysége, az alvilág.
Ezután keletkezett Erosz, az összetartó szerelem elve és Gaia, a megnyilvánulásra törekvő elv, Káosz lánya s egyben Uránusz (az ég) anyja és felesége, a Föld-ősanya. Az orfikus misztériumok egy tojást említenek, amely a káoszban van. Teteje az ég kupolája, alsó része a Föld. A kettő között fénylik a világosság, amely az egész teremtést lehetővé teszi.
Uránusz Erosz összetartó erejének befolyása alatt áll. Ezáltal termékenyíti meg Gaiát, a megjelenítő elvet, ezzel járulva hozzá a teremtés fejlődésmenetéhez. Menny és Föld kapcsolatából keletkeztek az isteni tűz képviselői, a titánok. Néha hétről vagy ennek többszöröséről beszélnek, néha tizenkettőt említ az irodalom, hat hímnemű és hat nőnemű nézetet. Gaia szülte ezenkívül a három Küklopszot, akik az Egyetemes Tanban megfelelnek az utolsó három alfajnak, akiknek az anyagi szemük még nem fejlődött ki. Csak a bölcsesség szemét, a harmadik szemet birtokolták. Megszülettek az erőszakos százkarúak, a Hekatonkheirek is. Uránusz azonban nem engedte megnyilvánulni őket, hanem az alvilágba űzte vissza mindegyiket, mert uralmának elvesztésétől tartott.
A teremtés három erő, három elv befolyása alatt indult meg, amelyek a hinduizmusban is ismeretesek, ott a három Guna nevet viselik. Erosz Sattvával, Gaia Rajával, Tartarosz pedig Tamasszal azonos. A hinduk szentírásában, a Bhagavad Gitában (2.45) Krisna, az Úr, inti tanítványát, Arjunát e három erőtől: „Óh, Arjuna, emelkedj e három kötőerő fölé!” Mert ezek az erők, amelyek a dialektikát, a haláltermészetet uralják, annak örök keletkezésével és hanyatlásával.
Uránusz talán azért gyűlöli teremtményeit, mert ezek a szenvedés és harag világát előrehajtják fejlődésmenetében. Ismeri ezt a fejlődést, hiszen ő indította el, és bizony nem leli örömét benne. Uránuszt ezért a bukás és az Istentől való elválasztottság okozójának tekintik.


A KRONOSZ URALMA ALATTI MÁSODIK ISTENNEMZEDÉK

Az egyiptomi ős-Gnózis című könyvben (a III. kötet XIX. fejezetében) írja Jan van Rijckenborgh:
„Elődeinknél, Uránusznál és Kronosznál a magasztos fényerőkről van szó, amelyekben az idő és az örökkévalóság gyönyörű egységgé egyesült, és amelyek az atlantiszi korszak végén, az árja korszak kezdetén az emberiséggel kapcsolatba léptek. Itt Isten szellemi megnyilvánulásairól van szó, amelyeket ezek a lények sok millió évvel ezelőtt támogattak és megerősítettek. Ezek a magvetők vagy szaturnáliák (Kronosz: Szaturnusz) hozták el az arany vetőmagot az emberiséghez. Ezek a világban de nem a világtól valók a testben voltak, de ki is léptek belőle, hogy az alapvető természet pompás nézetéről és fenségéről első kézből tanúskodjanak azoknak, akik még kívül álltak.”
Uránusz legkisebb fia, Kronosz csellel elrabolta apja teremtőerejét – tudjuk meg Hésziodosz Theogóniájából. Az Egyetemes Tan ezt azzal egészíti ki, hogy a teremtés nem sokáig alakult ’az alkotó akarata’ szerint, hanem öröklött tulajdonságok alapján ment végbe. Kronosz, az idő ura teremtette a mulandóságot, a végességet. Mindent, amit megjelentet, ismét magába olvasztja. Kronosz felfalja saját gyermekeit, mondja Hésziodosz.
Kronosz azonos Szaturnusszal, az idő mulandóságát és ezzel a véget, a halált jeleníti meg. Ő a kaszás, a halál megszemélyesítője, aki minden virágzót válogatás nélkül learat. A késői ókorban épp a másik oldaláról ismerjük meg: ő a világ aranykorának megalapítója, amelyben az anyag kifejlődik, és minden bőségesen áll rendelkezésre. Káoszból pedig formamegnyilvánulás alakult ki, amelyben szigorú törvények uralkodnak.
A mulandóság fejlődésének következményeként istenek születnek, akik a hanyatlást, halált, alvást és álmokat személyesítik meg. A sors három ura pedig mind jóból, mind rosszból azt adja az embereknek, amit érdemelnek. Itt jelenik meg Nemezis (a sors vagy karma) is. Ezek az istenek megint más isteneket teremtettek, így az erőszak, a kábulat, az öregség és harag urait, akik bánatot, feledékenységet, éhséget, betegséget, viszályt, halált, háborút, megsemmisülést, veszekedést, hazugságot, kétértelműséget, igazságtalanságot és aljasságot szültek.


A TITÁNOK ELLENÁLLNAK A TOVÁBBI ELANYAGOSODÁSNAK

Hésziodosz beszámol róla, hogy az istenek új nemzedéke Zeusznak – a negyedik alfaj Istenének – a vezetése alatt Olümposz hegyét választotta lakóhelyül. Emiatt robbant ki a harc a titánokkal. Az emberiség egyre jobban az anyagba süllyedt, és az isteni tüzet (a titánokat) hosszan tartó viszálykodás után a tovább sűrűsödő anyag temette magába. Ez a Menny és Föld fiainak csatája, a belső, szellemi ember és a húsvér ember harca.
Az olümposzi istenek azokat az erőket testesítik meg, amelyek az ember mikrokozmikus rendszeréig hatolnak, és amelyek feladata mindenekelőtt az ember tudatának és gondolkodási képességének kifejlesztése. Ezért kellett az asztrális tűznek (a titánoknak) veresége után a Tartaroszban elégnie, de befolyása továbbra is hatott a tudatalattiban. Az olümposzi istenek azonban nem érhették el céljukat az ember segítsége nélkül, akit emiatt el kellett látni az öntudattal. Ezért mondja Héraklész, hogy az ember „önalkotó” volt, mert teljesítette a tizenkét feladatot.
Az isteni viaskodásoknak ez a képe közismert. Nem csak a görög mitológia, hanem Ó-India és a Biblia gondolatvilága is ábrázol hasonló helyzeteket. Az embernek először az öntudatára van szüksége, hogy ezzel aztán magasabb eszméknek áldozhasson. Az eredeti világosságnak – a nagy cél elérése előtt – először a sötétségben kell hatásossá válnia.

Plutarkhosz szerint Kronosz lénye az idő, ezáltal ő az évszakok és anyag istenének ura is. Ő az első isten, aki nem halhatatlan, tehát megöregszik, és helyettesre lesz szüksége. Ez a gondolat olyan hagyományokon alapul, amelyek megelőzték a Theogóniát. Kronosz mutat rá, hogy a Kozmosz végtelen, hogy létezik egy örökkévaló teremtés, és hogy a következő istennemzedék meghatározott ideig fog uralkodni, vagyis halandó. Ez a gondolatmenet többek között a bolygók és csillagok mozgásán alapszik.
Plutarkhosz az egyiptomi számítást veszi alapul, mely szerint egy év 360 nap. A Nap (Ozirisz-Kronosz fia) útja 12 × 30 napig tart. Szaturnusz (Kronosz) keringési ideje 30 év. Seth, Ozirisz fivére 72 másik társával együtt Ozirisz meggyilkolására szövetkezik. Titokban készítenek egy 72 x 30 = 2160 egységnyi méretű ládát. Pontosan ennyi évből áll az állatöv egy jegye. Ebből következtet Plutarkhosz arra, hogy a tizenkét állatövi jegy – az úgynevezett aranykor – 12 x 2160 = 25.920 év, ami kereken egy csillagév. Ezeket bolygóegyüttállásoknak (konstellációknak) vagy a csillagok felkelésének illetve lenyugvásának nevezik. Jóval a görög mitológia kialakulása előtt az égitestestek és csillagok konstellációit az istenek művének tulajdonították, és így is nevezték el őket.
A Kronosz-mítosz hármas tagozódású. Az utolsó a leginkább kézzelfogható, mert egy asztronómiai számítógépes program segítségével akár 11000 évre visszamenőleg is reprodukálhatók az egyes bolygó- és csillagállások. A számítógép igazolja az égitestek mozgásairól szóló mítoszokat, és 4000–7000 éves kultúrák viszonylatában be is mutatja azokat. Felmerül a kérdés, mi módon került Plutarkhosz e tudás birtokába? Egyiptomban Sais papja, aki ismerte a görög filozófus Szolón (i.e.639–559) tanait, megjegyezte, hogy a görögök – ami a letűnt korok tudományát illeti – még igencsak gyerekcipőben járnak…
Az óriások halandók voltak ugyan, de volt közöttük egy, Alkyoneusz, aki mindaddig legyőzhetetlen maradt, amíg saját földjén tartózkodott. Heraklész úgy győzte le őt, hogy nyilával megsebesítette és átvonszolta a határon. Mint minden más történetnek, ennek is mély értelme van. A természetben születettség határát át kell lépni ahhoz, hogy a vérösztönt hajtóerejével együtt legyőzhessük. Csak ha szellem és lélek egyesül, és az ember tudata ezáltal a dialektika láncaitól megszabadulhat, akkor válik lehetővé az emberben a természetlény vérörökségének és önérvényesítésének legyőzése.
Zeusz, az istenek atyja nemcsak isteneket nemzett, hanem halandó asszonyokkal való kapcsolataiból félisteneket (héroszokat, hősöket) is, akiknek mindig az a feladat jutott, hogy mindenekelőtt a Zeusz fejéből kipattant Athéné segítségével az ösztönerők szorításából kiszabaduljanak, aminek révén felemelkedhetnek az isteni tudathoz. Ahol ez sikerült, ott a hősök az istenekkel működtek együtt, és végül – akárcsak Heraklész – részesülhettek a halhatatlanságban. Ahol azonban ez nem volt lehetséges, ott elkezdődött a sorssal való összefonódás tragédiája, ami szenvedést hozott az emberiségnek, amelyre Oidipusz sorsa szolgálhat példával.

A hősök megjelenéséig a bukás a dialektika világába vezetett, a harag és viszály földjére. A természet erőivel folytatott harcuk során azonban megszabadító fordulatot vettek az események. A félistenek így élharcosoknak tekinthetők, akik új út alapjait fektették le, amelyen az emberiség követhette őket.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,