Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2000-es évfolyam

2000/3/ Minden gyermek egy különleges és egyedülálló misztérium

Pentagram > 2000-es évfolyam

AZ EGÉSZ, VÉGTELENÜL NAGY VILÁGMINDENSÉGBEN, MELYNEK KEZDETE, VÉGE, TERJEDELME ÉS MÉLYSÉGE ISMERETLEN, KÖRÜLBELÜL HAT MILLIÁRD FÖLDI EMBER ÉL.
EREDETÜK ISMERETLEN. A LEGTÖBBEN NEM ISMERIK ÚTJUK CÉLJÁT SEM. FÉNYLENEK ÉS CSILLOGNAK, MINT SZENTJÁNOSBOGARAK A SÖTÉTBEN. NÉHÁNYAN KÖZÜLÜK MÁR PÁR ÉV UTÁN KIHUNYNAK, MÁSOK AKÁR EGY ÉVSZÁZADIG IS KITARTANAK. AZTÁN MINDANNYIAN VISSZACSÚSZNAK AZ ISMERETLENBE. ÉS NÉHA FELTESZIK A KÉRDÉST ÖNMAGUKNAK: „KI VAGYOK ÉN? VAGYOK-E EGYÁLTALÁN VALAKI? ÉS HOGYAN KELETKEZTEM?”

Felpillantanak az égre, és azt gondolják: „Vajon onnan jöttem?” Rámerednek a szakadatlanul hömpölygő vízre, és azt kérdik: „Innen származom talán?” Megvizsgálják magukat, és így vélekednek: „Tudok gondolkodni, érezni, képes vagyok akarni és cselekedni. Miért élek? Van valaki, aki reám vár?” A múlt század végén Dél-Franciaország erdeiben találtak egy kislányt, aki soha nem került kapcsolatba a civilizációval. Nem beszélt, mert nem tudott beszélni. Néha-néha állatias hangokat adott ki magából. Szédületes gyorsasággal szaladt négy lábon. Akik rátaláltak, és az év látványosságaként mutogatták társaiknak, nagy fáradságukba került felöltöztetni. A kislány soha nem tanult meg egyenesen járni, ahogy beszélni sem. Ámde nem ő volt az egyetlen gyermek, aki így élt.

Egy másik, sokkal híresebb eset volt Maugli, akiről Rudyard Kipling írt a Dzsungel könyvében. Aztán ott volt Romulus és Rémus, Róma alapítói, akiket egy nőstény farkas nevelt fel, valamint Kaspar Hauser. A huszadik század végén sem könnyű fiatalnak lenni. A tizennégy, tizenöt vagy tizenhat éveseknek már nagyon sokat kell teljesíteniük. Fiatalnak és szépnek kell lenniük. Mindent pontosan és tökéletesen kell ismerniük. Ismerniük kell a rövidítések gyors beszédét, csakúgy, mint a sebes kéz- és ujjmozdulatokat a hozzátartozó pillantással. Ismerniük kell az új szavakat és kifejezéseket, amelyek néha olybá tűnnek, mintha egy másik világból származnának. Olykor meg kell tanulniuk korcsolyázni, máskor pedig nem. Az agressziót néha szükségesnek kell tartaniuk, néha pedig egyáltalán nem. Félelmetesen jól kell tudniuk táncolni, de aztán nehogy csinálni is akarják. Ilyesmiket az iskolában tanul meg az ember, no de nem az órák alatt. Az iskola butaság, nem ér tehát semmit. Ez azt jelenti, hogy a tanárok sem érnek semmit. Az idősebbek bölcs tanácsára csak vállvonogatás a válasz.


KI ÉRTI MEG EGYÁLTALÁN MÉG A GYEREKEKET?

Ez egyébként nem újdonság. A felnőttek minden évszázadban panaszkodtak a fiatalokra. Ki érti meg a gyerekeket egyáltalán?
Aki egy kicsit is érti, aki meri érteni őket, az jó úton van ahhoz, hogy szeme elé táruljon saját életének rejtélye. 1920. és 1940. között élt egy orvos Varsóban, aki egy árvaházat alapított, amelyet adományokból tartottak fenn. Az akkori Lengyelország antiszemita hangulata miatt ez az árvaház sok zsidó gyermek menedékházává vált. Janusz Korzack doktor páratlan ember volt. Az árvaházban csaknem mindent maguk a gyerekek végeztek el. Kölcsönösen gondoskodtak egymásról és az ételről. Volt saját bíróságuk is, mely az árvaház legfelsőbb fóruma volt. A gyermekek sorban voltak bírák, vádlók vagy védők. A gyermekbíróság ítéletét az árvaház minden tagja tisztelte. Különböző megbízottak érkeztek belföldről és külföldről egyaránt, hogy tanulmányozzák Korzack modelljét, ami mély benyomást keltett bennük. A „Doktor”, ahogy a gyerekek nevezték, rendkívüli tiszteletnek örvendett gyermekei körében.
Máskülönben szinte mindig úton volt, hogy élelmet, a cipőkhöz bőrt, a konyhába illetve a fűtéshez pedig tüzelőt szerezzen, és ő keresett munkát a gyerekek számára a kézműiparosoknál, a parasztoknál vagy az üzletekben. Az árvaház mindennapi életével alig törődött. A gyerekeknek megvannak a saját törvényeik és megállapodásaik. Kemények, de becsületesek és természetesek, és ráhangolódnak a nehéz belső és külső földi életre.

A gyermekek sokkalta jobban és hatásosabban nevelik egymást – ha nem is modor, de magatartás tekintetében igen – mint a szülők. Honnan származott a Korzack Doktor iránti tisztelet? A gyerekek tisztelték őt, mert hagyta őket kibontakozni, és mert be merte látni, hogy a gyermekek a saját világukat élik. Tisztelte a gyerekeket, így a gyerekek is tisztelték őt.
Amikor a varsói gettót bezárták, és lakosait az elnyomókkal szembeni véres ellenállás miatt kiirtották, a túlélőket – így az árvaház gyermekeit is – egy koncentrációs táborba vitték. Korzack, a híres orvos és gyermekpszichológus szabadsága nem került veszélybe. Ő azonban mégis a gyerekek mellett maradt, mert azok bíztak benne. A legjobb ruhájukat vették föl, és úgy vonultak be a táborba. Legelöl Doktoruk ment, és velük együtt lépett be a gázkamrába is. Ott leültette őket maga köré.
„Most aludni térünk – mondhatta a gyerekeknek. – Mindannyian egy szabad országban és egy új korszakban fogunk felébredni.”
Az életnek és a túlélésnek egy másik figyelemreméltó formája Dél-Amerika néhány városának utcáin alakult ki. Ott a szökött vagy kitaszított gyermekek csoportokba verődve élnek. Nem akkor, amikor már majdnem felnőttek, és lassacskán terhessé válnak, hanem olyan korban, amikor más, civilizált országokban a velük egyidős gyerekeket gondosan óvják, védik, etetik és hajukat fésülgetik. Ezeknek a gyerekeknek az utcán nyílik rá a szemük a világra.
Róluk ír Ineke Holtwijk az Engelen van het Asfalt (Az aszfalt angyalai) című megható könyvében. Ezt a nevet egy utcai banda viseli. Az aszfalt angyalai kölcsönösen védik egymást. Szigorú törvényeik vannak, amelyeket mindenki tiszteletben tart. Gyakran egy valamivel idősebb fiú a vezetőjük. Mi azonban a céljuk? A túlélés! Túlélés lopás révén, vagy úgy, hogy ők bizonyulnak a leggyorsabbnak a kábítószer ide-oda szállításában. Minden egyes nap kockára teszik az életüket. Ez azonban épp olyan, mintha semmit sem tennének. Szigorú magatartáskódexük egyetlen szabállyal bír: soha ne bízz meg egyetlen felnőttben sem – a rendőrségben pedig még kevésbé. Egyetlen felnőttet se engedj a világodba! Ne engedd, hogy kézen fogva vezessenek, mert akkor elvesztél, és a szabadságod is oda, de odalesz az önbecsülésed is.

J. van Rijckenborgh azt írja: „Képzeljék el, hogy megszületik egy gyermek, egy gyermek, aki az eredeti lélekkel rendelkezik. Ha a lélek összeköttetik a testtel, a gonoszsággal találkozik, amely a dialektikus természet velejárója. Ekkor az a kérdés: vajon a gyermek, ahogy fejlődik, amint idősebb lesz és el kell fogadnia az életet, harcolni fog-e a gonoszság ellen, amely belülről fakad, vagy minden további nélkül elfogadja azt, és a legkisebb ellenállás útját választja? Léleklényként megtapasztaljuk a testi ember kényuralmát, amely a lélek megölésével és megfojtásával fenyeget.”
Egy olyan gyermek, aki még nincs elrontva és elkényeztetve, hanem a belső élet sugárzik belőle, fogékony, nagyon nyitott és nagy tudásszomj rejlik benne. Abból indul ki, hogy „nem tudok semmit, mindent meg fogok tanulni.” Amennyiben szülei nem támogatják őt szeretetteljes megértéssel és jóindulattal, meghal – belül is és kívül is. A gyermek ösztönösen a család részének tekinti magát; nem egyéniségnek, hanem azon környezet részének, amelyben napi életét tölti.

A megfelelő pillanatban a megfelelő dolgot kell megtanulnunk. Ha a beszédet nem az első életévekben tanuljuk meg, mert nincs kellő mintánk, később látványosan romlanak az esélyeink, és a szókincsünk nagyon behatárolt marad. Ugyanez érvényes a járásra, látásra, hallásra és mindenekelőtt az együttérzésre és a társas viselkedésre. Amit később tanulunk meg, nem belső tulajdonságunk lesz, hanem csupán külső máz. Ha egy gyermeknek nincsen valódi, élő lélek-példaképe, és egyedül a televízióban látottak és a CD-ken hallottak gyors tapasztalatai az útmutatók számára, később nagy harcot kell vívnia azért, hogy ne nyomorodjon meg a testi ember uralma alatt.
Itt nem a társadalmi sikertelenségről van szó, hanem azon képességek hiányáról, amelyek az emberré váláshoz szükségesek. Az tehát a lényeg, hogy a fiatalok szívtudatát ébren és életben tartsuk. Ők ugyanis saját maguk keresik az élettel való kapcsolatot! A gyerekek éreznek valamit ebből a hatalmas, élő energiából, amely mindig tanít, amely mindig más, ami az életet irányítja és kormányozza, hogy ne merüljünk el a tudatlanságban. A gyermekek ezt olyan viharként tapasztalják meg, amely nem hagyja őket nyugton, amely felkorbácsolja és arra készteti őket, hogy megértsék az életet. Az élet mindig tanulást jelent, amely egyszer megnyitja az utat az egyetlen élet felé, amelyben megszűnik minden ellentmondás. Erre az életre minden gyermeknek eredendő joga van.

Minden gyermek egy misztérium egy teljesen sajátságos és egyedülálló céllal. Ezt nem szabad a szülőknek megsérteni, hanem szeretettel, megértéssel és barátsággal kell körülvenniük gyermeküket.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,