Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2000-es évfolyam

2000/4/ Fogva tarthatjuk-e az örökkévalóságot az időben?

Pentagram > 2000-es évfolyam

A NAGYSZABÁSÚ GÖRÖG HŐSEPOSZOKKAL ELLENTÉTBEN A NÁRCISZRÓL SZÓLÓ ŐSI MÍTOSZ INKÁBB EGY TAKAROS KIS TUCATMESÉRE HASONLÍT. ENNEK ELLENÉRE NÁRCISZ NEVE MINDMÁIG FENNMARADT, ÉS FÉLREÉRTHETETLEN UTALÁSSÁ VÁLT A MI KORUNKBAN IS, SŐT MOST CSAK IGAZÁN. DORIAN GRAY ARCKÉPE CÍMŰ REGÉNYÉBEN OSCAR WILDE (1856-1900) ÚJRA ELŐVETTE ÉS A NÁRCISZ-MOTÍVUMNAK EGY ÚJ VÁLTOZATÁT ALKOTTA MEG.

Dorian Gray rendkívül szép fiatalember. Basil Hallward, a festő megismerkedik vele, és el van ragadtatva szépségétől, amelynek maga Dorian Gray nincs tudatában. Arcán még érintetlen tisztaság ül. Basil, kinek számára a szépség a jóság bizonyítéka, Dorian-ben végre megtalálja a rég keresett modellt munkái számára.
Egy napon hozzákezd egy életnagyságú portrét festeni Dorian-ről. A kép már majdnem kész, amikor Lord Henry Wotton felkeresi a festőt. Rá az az epikuroszi életfilozófia érvényes, hogy: „Az élvezet a boldog élet forrása és célja.” Ám számára az élvezet előfeltétele a szépség és a fiatalság. Dorian Gray mindkettőt eszményi módon egyesíti magában, így a Lord elhatározza, hogy Doriant felhasználva bizonyítja elméletét. A létezés értelméről beszélget vele, mely az ő számára a következő: minden érzésnek, minden gondolatnak eleget tenni, mondván, hogy amíg nem ezt tesszük, sínylődik a lélek. Ami világunkban számít, az a látható, a megragadható, a pillanat. A szépség és fiatalság azok a segítő erők, amelyek előtt mindenki oly szívesen meghajol.
Ha eddig csupán a természet szépsége hívta elő Dorian-ből a legnagyszerűbb érzéseket, úgy most a szavak, amelyek egy eddig rejtett ajtót nyitnak meg értelmének, tudatosságot hoznak létre benne. „Bárcsak mindig fiatal maradhatnék, és a kép öregedne meg! Ezért mindenemet odaadnám, még a lelkemet is!” – kiáltja Dorian, aki az időközben elkészült képen, mint valami tükörben, első ízben döbben rá saját szépségére. „Ez a te műved, Henry” – szól elborzadva a festő. „Ez az igazi Dorian, ennyi az egész!” – hangzik a válasz.


A KÉNYSZERÍTŐ ÉRZELMEK MILLIÁRDJAI

Egyre inkább Lord Henry befolyása alá kerülvén, Dorian egyre többet és többet akar tudni, hogy csillapítsa az igazság iránti vágyát. Felismeri, hogy az ember összetett lény, befolyásoló életerők és érzelmek tömkelegével.
Mivel már eleve meg van terhelve az összes elődje lélekbetegségével, magában hordozza gondolati hagyatékukat és az ezzel összefüggő szenvedélyeket. „Hát nincs orvosság?” kérdezi kétségbeesetten. Henry megnevezi számára: ”A lelket az érzékek segítségével kell meggyógyítani!”
Dorian követi ezt a tanácsot. Bedőlvén Lord Henry kitűnő méregként ható okfejtéseinek, egyre jobban beleszeret saját szépségébe, amelyet képmása minden pillanatban visszatükröz; a maga részéről pedig mindenkit elcsábít, akihez csak közeledik. Kizárólag személyes vágyainak kielégítésére törekedve másokban fájdalmat, keserűséget, gyűlöletet, bánatot, kétségbeesést és ebből fakadó halált hagy maga után.
Aztán elérkezik a nap, amikor első ízben fedez fel változást képmásán: a kegyetlenség egyfajta kifejezését mint a lélek bűn általi lealacsonyodásának látható jelét. Mily szörnyű pillanata volt az a büszkeségnek, amikor kinyilvánította őrült kívánságát, hogy miközben ő maga megtartja a szépség zavartalan ragyogását, helyette az arckép öregedjen, akár önnön lelke árán is! Ennek a kívánságnak ijesztő módon kellett beteljesednie. Nem elég, hogy képe az öregség nyomait mutatja, miközben Dorian változatlanul fiatal marad, hanem még gondolkodásának és az abból fakadó cselekedeti életnek az erkölcstelensége is – tükörként – bevési visszataszító jegyeit a képbe. Rá kell jönnie, hogy „A lélek kérlelhetetlen valóság. El lehet adni, el lehet kótyavetyélni, meg lehet mérgezni – vagy tökéletessé lehet tenni”.


A MEGVÁLTOZOTT VISELKEDÉS CSAK LÁTSZAT

Heves vágy fogja el fiatalságának tisztasága iránt, de már túl régóta tartotta elfojtva ezt a vágyát, és értelmének fagyossága megdermesztette szívét.
Dorian Gray a ház egy eldugott szegletébe rejtette a képet. Az ajtót jó erősen bereteszelte. A kép létezésének tudata mindazonáltal megmaradt, és ez zavarja belső nyugalmát. Szilárd eltökéltséggel szeretne megváltozni, újra jó ember lenni. Meg is kegyelmez egy fiatal lánynak, akinek bizalmával egyébként visszaélt volna. Bizakodással telve lép a képet rejtő szobácskába. Az iszonytató kép e jótett után biztosan nem fogja már megrémíteni. Ám a csalódottság kiáltása tör fel belőle. Egyetlen változást sem tud felfedezni azon kívül, hogy most még hozzájött az alattomosság és a képmutatás kifejezése is. A szándékolt visszafordulás, a jó útra térés ugyanis csak látszat volt!
Most mit tegyen? Vezekeljen? Semmisítse meg a képet, hogy újra békére leljen? Egy késsel beleszúr a képbe. Ugyanabban a pillanatban egy sikoly hallatszik, a halálos kín olyan iszonyatával, hogy a cselédség felébred. Egy páran behatolnak a mindig zárt szobába, ahol gazdájuk életnagyságú arcképe tárul a szemük elé, fiatalkori szépségének teljes pompájában. A kép előtt pedig egy idős ember fekszik, aki szörnyen néz ki. Csak a meggörbült ujjakon lévő gyűrű sugallja a felismerést: ez Dorian Gray.
A Nárcisz-mítoszhoz hasonlóan Oscar Wilde regényét is úgy olvassuk, mint egy túlságosan fantasztikus kitalálmányt. De vajon ami lejátszódik benne, az valóban annyira távol esik a valóságtól, vagy mégiscsak egy ’tudósítás’ művészi átirata? Akkor viszont ebben az összefüggésben milyen jelentése van a képnek? Tekinthetjük asztráltestünk kivetítésének. Mindenkinek van asztrálteste, amelynek jellege és minősége az illető gondolkodásmódjával egyezik meg. Úgy is mondhatjuk, hogy az asztráltest az anyagtest képmása. Az ősanyag atomjai ugyanis rendkívül képlékenyek, és közvetlenül azokat a formákat veszik fel, amelyek az őket mozgató erőkkel vannak összhangban. Következésképp mindannyian magunkkal hordozzuk gondolataink, érzéseink és cselekedeteink pontos mását. Legyen bár az élet mégoly kulturált és kifinomult – ami az embereket belülről mozgatja, az pontosan kiolvasható az asztráltestükből.
Történetünkben a festő, Basil Hallward számára a szépség a jóság bizonyítékául szolgált. Micsoda rögeszme, és ezt mily keserűen kellett felismernie! Mert a földi szépség, amely elkerülhetetlenül az ellentétébe csap át, semmiképp sem a belső lelkesültség mutatója. Amikor az ember elfeledte Istent, pótlására a szépséget kezdte el imádni. Az eredeti eme pótszerének alaphangját az értelem, a kultúra és a bearanyozott énimádat adja meg. A belső üresség eltitkolására a mezítelen Nárcisz modern stílusú köpönyeget ölt magára, s hogy tükörképét félrevezesse, külsőséggé váló arcát egy jól álcázó maszk mögé rejti.


A BŰNBOCSÁNAT KERESÉSE

A lélek tükre azonban nem engedi magát megtéveszteni. Az eredeti, isteni ember képét magában hordva újra meg újra megkísérli áttörni a nárcisztikus önimádat válaszfalát, nyugtalanítani a bepáncélozott lelkiismeretet. Az e helyzetből keletkező feszültségek feloldására az ember a bűnöktől való feloldozást keresi. Ahelyett azonban, hogy ebben a belső konfliktusban önmagát leplezné le, és vezekléshez folyamodna, megpróbálja másokon levezetni a feszültségeket.
Dorian Gray is megpróbálta a festőre hárítani sikertelenségének vétkét. Ebben kellett megtörnie. Noha vezekelni szeretett volna, önimádata már túl erőssé vált. Ha valaha az isteni tükröződött is vissza az emberben, most mégis saját képére teremtett istent magának.
A mély depresszió egy szakaszában Dorian a következőket gondolta: „Jobb lenne számomra, ha minden bűnöm maga után vonta volna a gyors büntetését! A büntetés tisztít. Nem úgy kellene imádkoznunk egy igazságos istenhez, hogy ’Bocsásd meg a mi vétkeinket’, hanem hogy: ’Büntess meg minket a vétkeinkért!’”
Az Egyetemes Tanból tudjuk, hogy nem Isten az ítélő fórum, hanem Nemezis, aki a lehetőségeknek épp az emberek által felhívott behatárolása. Az újraszületés kerekéhez kötve az embernek azt kell learatnia, amit a helyes vagy a helytelen oldalán elvetett. „Minden bűn az engedetlenség bűnéből született. Mint ama nagy szellem, Lucifer, a ragyogó hajnalcsillag, aki lázadása miatt bukott alá a mennyből” – mondatja Oscar Wilde Dorian Gray-vel, és újra szájába adja a kétkedő kérdést: „Hát nincs menekvés?” De igen, van, de ezt csak egy másfajta lázadás hozhatja meg: a saját narcisztikus én elleni lázadás.
Nárcisz mítoszában arról mesélnek, hogy a magát önimádatban felemésztő Nárcisz testének helyén szirmot bontott a nárcisz – az a virág, amely virágkoszorújának közepén egy pohárszerűt, a Grálhoz hasonló kelyhet formál. Ez a Grál keresésére hivatott ember jelképe, aki a fény felé fordul, hogy kárhozatából meg lehessen szabadítani.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,