Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2002-es évfolyam

2002/1/ A meghatottság a magány jelét írja az égre

Pentagram > 2002-es évfolyam

A lélek éneke

Egy 1999-ben végzett felmérés szerint a holland átlagember az élet-értékek rangsorában a zenét az egészség után a második helyre teszi. A zene azonban, szépsége ellenére nem képes maradandó vigaszt nyújtani – véli Wladimir Ashkenazy, a zongorista és karmester. Nézete szerint a valóság és a világ a zenéhez képest mégiscsak túl nagy és felfoghatatlan.

Ez nem egy melankolikus lelkű, borúlátó ember véleménye. A zene valóban nem ugrópózna, amellyel a vágyaink látszólagos és valós beteljesülése közötti széles folyamot át lehet szelni. A melankóliát egyébként igen hosszú ideig valami pozitív dolognak tartották, legalábbis a középkorban. A mélabút főleg Közép- és Kelet-Európában övezte tisztelet. Manapság azonban a melankóliát olyan kedélyállapotnak fogják fel, amin erőt kell venni. Pedig még a reneszánsz korában is a szellemi minőség jelének számított ez a vérmérséklet.
Később a reneszánsz tiszta szépségideálja meghátrált a barokk buja, csillogó-villogó illuzionizmusa elől, amelyben az ember érzéki része a művészetben diadalmaskodott. Monteverdivel és Purcellel pedig a tonalitás is diadalt aratott. A barokk világképe eközben racionális alapokon nyugodott. Zeneértők szerint akkoriban a számrendszerek szolgáltak minden dolog alapjául.
A reneszánsz zenei irányzatát viszont még gyakran a megzenésített melankolikus szerelmes versek szabták meg, még Monteverdinél is. Mit gondolnak például erről:

Boldogtalanul iszom majd
borongós jajpanaszaim könnyeit,
és múlhatatlan fájdalommal eltöltve,
mint minden megcsalt szerelmes,
szabadon és nyíltan
vésem márványba:
Együgyű a szív,
mely hisz egy szép asszonynak.
(Et e pur dunque vero – És mégis igaz)
Itt olyan szépségről van szó, amely semmiképpen sem nyújt vigaszt.


AZ ALAPHANG MEGKETTŐZÉSE

Amikor a XVII. században az egyenlő hangközű, temperált skála elvét matematikailag kifejezték, akkor vált lehetővé az olyan mesterművek létrehozása, mint Johann Sebastian Bach Das Wohltemperierte Klavier-ja (A jól hangolt zongora). Itt az oktávnak 12 egyenlő félhang-távolságra való felosztásáról van szó, ami a 2-nek a tizenkettedik gyökéből (~1,0595) adódik. Azért a 2-éből, mert az oktáv egy tetszőleges alaphang rezgésszámának megkétszerezésével jön létre. (Mivel az ún. természetes hangsorban ettől az oktáv-elosztástól minimális eltérések adódnak, az összhangzás így valamelyest tisztátalan lesz.) Ez a – mondhatni sebészi – beavatkozás viszont minden hangnemben lehetővé tette azt a csodálatos modulálást, amelynek lehetőségeit talán csak a romantikában tudták azután teljesen kihasználni.
Bach Das musikalische Opfer-jében (A zenei áldozat) egy ún. ráklépést hajtott végre, különösen a három-szólamú Canon per tonos-ban. Ennek a szerzeménynek egymásra következő modulációi a fület egyre ismeretlenebb területekre vezetik, úgyhogy azt hiszi, hogy mind távolabb kerül a kiindulási ponttól. Hat ilyen modulációt követően azonban a zene – szinte mágikus módon – visszatér az eredeti C-moll hangnembe.
Bachra egyébként jellemző az önátadásra való készség zenei kifejezése, az alázatnak az a hangulata, amely vallásos érzelmek nélkül is megtapasztalható. Így ezrek és ezrek élvezhetik a Máté passiót, anélkül, hogy a szó hagyományos értelmében vallásosak lennének. Ebben az élvezetben nincs semmi élvhajhász vagy érzelgős rajongás, hanem csak valódi meghatódottság. Bach a szépség és a vágy szabványának számít, mert zenéjének sajátságos ritmusa van. Bach zenéjét újból és újból megpróbálták a dzsesszel összevetni, mert feltűnő, hogy ritmusához nincs szükség ritmus-hangszerekre. Éppen a „túl sok dob” öli meg Bach finomságát.


MATEMATIKAI KÖVETKEZETESSÉG DALLAMBAN ÉS RITMUSBAN

Bachot hallgatva az a benyomásunk, hogy a nyugodt, egyenletes tempó az, ami a meghatottságot okozza; az a titokzatos ütem-vezetés, amely logikájával és tisztaságával ráveszi a hallgatót, hogy kedélyében bizonyos meghatottságnak adjon helyet. Bach lefegyverez, finom érzékkel oszlatja el a társadalmilag az önvédelemre hangolt egyén aggályait és ellenvetéseit. Muzsikáján mintha egy új, de mégis oly ősi rend hangzana át, amely összefügg az emberiség eredeti feladatával, s amelynek alázattal és önátadással kell nekilátni. Ez az alázat azonban a ritmus által elkerüli a melankólia csapdáját. Olyan megadás ez, amely egy egyenletes és szabad szárnyalású intelligenciából ered. Ez először a nyugati embernél vált lehetővé.
A ’szving’, a lüktetés így tökéletes harmóniává lesz: logikus és matematikai következetességgel jelenik meg dallamban és ritmusban, ami a tudat, a fej, a szív és a kezek tökéletes együtt-mozgására szólít fel. Ezáltal a tökéletességben feloldva eltűnik a melankólia. Ahogy egyszer a humort ’legyőzött fájdalomnak’ nevezték, akképpen Bach zenéjének lüktetését a leküzdött melankóliának mondhatjuk. Úgy érezzük, mintha Bachot egy más energia-mező, egy magasabb matematika inspirálta volna, mintha a pitagoraszi tisztaságban lélegezne.
Pitagorasz, aki nemcsak tudós és filozófus volt, hanem a zenében rejlő harmóniát is felfedezte, azt az álláspontot képviselte, hogy a zenei hangközök alapját az egész számok képezik. Az éppen mögöttünk hagyott évszázadban erősítette meg Kurt Gödel, amerikai matematikus, hogy az egész számok különös sajátságokkal bírnak. Vagy másképpen szólva: az egész számok mágikusak. Így a zsidó hagyomány Kabalája és Zefirotja is egészen más megvilágításba kerül. Ezek egy magasabb és mágikus valóságról tanúskodnak, amelyben az ember anélkül részesül, hogy tudata ezt észlelné.
A Gödel által előidézett forradalommal kapcsolatban utalunk a Gödel, Escher és Bach című könyvre, amelyben Bach nagy újítása kultúrtörténeti és matematikai-zenetudományi távlatot kap. Bach a Das Wohltemperierte Klavier című alkotásával az ’e’ és a ’h’ hangot követő folytonossági hiány problémáját, ezt a már Pitagorasz óta fennálló problémát is megoldja.


A SZFÉRÁK HARMÓNIÁJA ÁLTAL INSPIRÁLVA

Hogyan magyarázható Bach finom lüktetése és inspirációjának tisztasága az egész számokkal összefüggésben? A Bach és az egész számok című kiadványban (1985) ezzel kapcsolatban a Christian Rosenkreutz név számtani egyenértékéről írnak. A szerzők, Kees van Houten és Marinius Kasbergen megállapítják, hogy két hangcsoport összeillesztésével az ICH (=én) betűk CR-é változnak, tehát az én-ből Christian Rosenkreutz lesz. Azt azonban nem állítják, hogy Bach rózsakeresztes lett volna.
A modern Arany Rózsakereszt tana viszont azt mondja, hogy önátadással és alázattal az én-személyiséget mindenképpen Christian Rosenkreutzra, Rózsakereszt Krisztiánra lehet cserélni. Hogy ez valóban összefügg-e a szám-szimbolikával, az persze kérdéses. Talán inkább arról van szó, hogy egy olyan zeneszerzőt mint Bach, a szférák harmóniája inspirált. Ez a tér mindazok számára hozzáférhető, akik énjüket maguk mögött hagyják, azért, hogy a lélek-embert, Rózsakereszt Krisztiánt megtalálják.
Bach kortársa, a hannoveri Leibniz – termékeny író, filozófus és tudós – véleménye szerint a zene a számolás művészetének rejtett művelése a nem tudatosan számoló ember számára. Ez azért természetesen már túlzás. Talán inkább azt mondhatnánk, hogy a szférák harmóniája olyan rendet jelenít meg, amelyben – ha megfelelően ráhangolódunk – a logika és a helyes mérték szinte magától értetődően megjelenik. S nem Pitagorasznál vagyunk-e ismét? Mértéktartás egyrészről, és tudatosság másfelől. Pitagorasz azt mondja: Sose tégy olyasmit, amit nem értesz.


KISZÁMÍTOTT HATÁS?

De mennyire más lett minden a romantikában! Bach túllépett ugyan a melankólián, és a zenét lüktetővé tette, de a romantika nem maradt meg ennél. Ez a nagyvonalú és magával ragadó életet kereste, amely tele van feszültséggel, szenzációval és a lehető legvalódibb érzésekkel. Ebben természetesen a barokk kritikája is kifejeződik. Egy barokk lamento minden egyes sóhaja mögött – úgy érezték – valami számító hatás rejlik. Semmi nem igazi, csak a szerepjátszás valódi. A barokkot ezért a betanult szenvedély korának is nevezték.
A romantikában a terc és a szext (a hangsor harmadik és hatodik foka) még nagyobb hangsúlyt kapott. Csak Schubert értett hozzá, hogy a moll és dúr váltakozásával távolságot tartson, miáltal a szépséghez elidegenedést is társított, és így elkerülte a szenvedély csapdáját. Zenéje úgy hat, mintha minden szépségében és zsenialitásában személyiségének szerénysége is kifejeződne. De a vágy megmarad, felismerve azt – mollban –, hogy valódi vigasz nem található.
Amikor Wladimir Ashkenazyt harmadszor is megkérdezték, hogy a zene – és mindenekelőtt a zene szépsége – valódi vigaszt nyújt-e, harmadszor is azt válaszolta, hogy az élet túl nagy dolog ehhez képest. A valóság túlságosan felfoghatatlan ahhoz, hogy a zene végleges vigaszt nyújthatna. Ashkenazy válasza az orosz zenetörténetnek egy kegyetlen epizódjáról tanúskodott. Mindenekelőtt arról a kálváriáról, amelyet Sosztakovicsnak kellett bejárnia. A sztálini terror idején bőröndjét állandóan készenlétben tartotta az ajtó mellett, arra az esetre, hogyha végleg el kell hagynia lakását. Reményt még csak akart nyújtani embertársainak Ashkenazy, de vigaszt…? Ehhez a zongorista és karmester túlságosan is jól ismerte az ember ürességét, magányát és szenvedését, különösen az 1989. előtti Oroszországban.


A SZÉPSÉG UTÁNI VÁGY SOHASEM TELJESÜL

Azt is tudta azonban, hogy a szépséget nem lehet tartósan megragadni, legfeljebb addig a pillanatig, amíg maga a benyomás tart – azután elillan. Hiszen a zenében többek között éppen ez adja a szépséget: a meghatódás és vágy, amire nem hoz sem vigaszt, sem beteljesülést. Műveiben Mahler bármennyire is kitágítja és időtlen szépséggel tölti meg az időt, egyszer az ő szimfóniái is véget érnek. Így a hallgató vágyát sohasem csillapítják tartósan.
De lehet-e azt valami más módon csillapítani? A szépség általi meghatottság érzékeny húrt pendít meg bennünk, de végül is csak a nagyon is egyéni benyomásunk nagyon egyéni felindulását táplálja. A meghatódás a védekezés kemény páncélját feltöri ugyan, de azután az embert mégis megint a saját egyéni természetébe állítja. Meghatódás lassabban keletkezik, mint derültség. Kiterjeszti szárnyait, és a magányosság jelét rajzolja az égre. Ez a siklórepülés azonban ritkán örömteli szárnyalás.
De mi a helyzet a kollektív meghatottsággal, például Beethoven Minden ember testvér-ében, vagy Mozart Freimaurermusik-jában (Szabadkőműves zenéjében), amikor egy új világtestvériségre hív fel? Ezek erős érzelmek. De hogy vajon egyedül csak a zene válthatja-e ki őket, az más kérdés. És amit az egyik meghatottságnak nevez, az a másiknak érzelgősség, vagy – még rosszabb – giccses érzés. A meghatódott gyakran a könnyeivel küszködik. A meghatódás valami önellentmondó dolog. Hiszen aki meghatódott (németül: ergriffen), az meg is van fogva (er-griffen), egy érzés fogságában van.
Ha a szépség által belső megindultság keletkezik, amely érzelmet vált ki, akkor az ember el van fogva, meg van ragadva, fejét, áttekintő képességét elvesztette. Ha valaki nem ura érzelmeinek, akkor feltartóztathatatlanul folynak a könnyek, ahogyan ez például temetések alkalmával gyakran megtörténik azokkal, akik ismerték az elhunytat. Erőt vesz rajtuk a hangulat.


VÁGY ÉS MEGHATÓDÁS MÁR NEM HALLATSZIK ÁT

Nagy jelentőségű és egyedi az a vágy, amelyet a zene szépsége képes felébreszteni. Tulajdonképpen az egész romantikának mindene ez a vágy. Néha nehéz eldönteni, hogy a romantikus zene csupán kifejezi-e ezt a vágyat, vagy pedig a maga szépségével ő is szüli meg azt. Ez a szépség azonban művi is lehet. A romantika elutasítása azonban, és az, hogy szándékosan éles, disszonáns hangzásokat állítunk vele szembe, szintén nem segít tovább bennünket. Joggal állapítja meg Peter Schat holland zeneszerző: Nem a konszonánsok (kellemesen összecsendülő hangzások) kirekesztéséről, hanem a disszonánsok (összhangzás nélküliek) egyenjogúsításáról van szó.
Ezzel pedig ismét egy megtört valóság cserépdarabjai között találjuk magunkat. Azt szokták mondani: Ez a világ egy siralomvölgy. Úgy látszik azonban, hogy a cserépdarabok összeragasztásának nincs értelme. Gyaníthatóan Rachmanyinov, Mahler és Sibelius új-romanticizmusa sem hoz már semmi újat. A romantikus iskola újraélesztési kísérletének mindenek előtt az a célja, hogy a darabokat zseniálisan reprodukálják és ritmikusan adják elő, és hogy a hallgatót jól elszórakoztassák. Vágy és meghatódás azonban már nem szűrődik át.
Ashkenazy szavai, hogy a zene szépséget nyújthat ugyan, de végső vigaszt nem, nyilván nem jelentik azt, hogy minden tiszta vágy elvesztette létjogosultságát. Ellenkezőleg. Az, hogy a zene a tiszta emberi vágyakozást nem képes csillapítani, csupán arra utal, hogy kell még egy másik embernek is lennie – a belső embernek.


ÚJ ÉRTÉKEK ÉS ÚJ LÉLEK ÁLTAL FELEMELKEDNI

A rózsakeresztesek kijelentése szerint az ember lénye olyan értékekre és lelkesülésre vágyik, amelyek kivezethetik őt a siralom völgyéből, a megtört valóságból. Ez a vágy egy igazi szépségtől megérintett kedélyből emelkedik fel. Logikus, hogy az ilyen vágy nem egy szerelmi romantika egyéni kivetítése. Mozart a Varázsfuvolában csodálatosan ábrázolja a különbséget egyrészt Papageno és Papagena, másrészt Tamino és Tamina között. A középpontban Tamino szellemi vágyakozása áll, ő a vezető elv, és némán áll szemben a földi szerelmi vággyal. De nem közömbös, tehát mégis emberi. Beethoven, Debussy, Satie és sokan mások is megpróbálták, hogy szerzeményeikben nem-egyéni, kultúra felett álló nézeteket szólaltassanak meg, hogy valami ilyesfélét fejezzenek ki egy szellemi dimenzióból. Az énekes Dietrich Fischer-Dieskau egy riportban elhatárolta magát attól, hogy olthatatlan vágyakban lelje örömét, hogy valami negatív pátoszba ragadjon meg, vagy hogy a romantikában kéjelegjen, mert ezekben kizárólag az érzelem érvényesül. Így valóban nem jut előbbre az ember, nem hagyhatja el a ’siralomvölgyet’. Ehhez a szférák harmóniája kell, hogy megihlesse. Semmilyen szimfonikus zenekar sem emelheti fel őt erre a szintre. De a tiszta vágyakozás, amelyet olykor a zene kelt életre, ebbe az irányba terelheti őt.

FORRÁSOK:
Gödel, Escher en Bach, een eeuwige gouden band (Gödel, Escher és Bach, az örök aranyfonál). Douglas R Hofstädter, Contact, Amszterdam, 1985.
Bach en het getal (Bach és a számok). Kees van Houten en Marinus Kasbergen, Walburg Pers, Zutphen, Hollandia, 1985.



Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,