Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2002-es évfolyam

2002/1/ Ősi félelemből eredő örökös küzdelem

Pentagram > 2002-es évfolyam


Minden teremtéstörténetben megtalálható annak az embernek a képe, aki nem engedelmeskedett az isteni törvényeknek, hanem inkább öndicsőítésben kívánt elmerülni, és magát akarta felmagasztalni, hogy olyan, mint Isten. Ebből a megalomániából fejlődött ki az én, mely egy elszigetelt létbe száműzi magát, és azért küzd, hogy újból áttörjön ezen az elszigeteltségen.

J. R. R. Tolkien könyvében, A szilmarilokban egy ilyen teremtéstörténettel találkozhatunk.
„Történt egyszer, hogy Ilúvatar összehívta valamennyi ainut, s fenséges dallamot dalolt nekik, minden eddiginél nagyobb és csodálatosabb dolgokat tárva fel előttük; és a dallam kezdetének dicsősége valamint végének nagyszerűsége olyan csodálattal töltötte el az ainukat, hogy meghajoltak Ilúvatar előtt, és hallgattak.
Ekkor Ilúvatar így szólt hozzájuk: „Azt akarom, hogy a dallamból, melyet nektek daloltam, közös harmóniában Nagy Muzsikát formáljatok. S mivel föllobbantottam bennetek az Olthatatlan Lángot, valamennyien meg fogjátok mutatni hatalmatokat a dallam díszítésében, ki-ki a maga gondolataival és eszközeivel. Én pedig ülök majd és hallgatom, és örvendek, hogy általatok csodálatos szépség kel életre a dalban.”
És akkor az ainuk hangja – mint megannyi hárfa és fuvola, tilinkó és trombita, hegedű és orgona, valamint számtalan éneklő kórus – Nagy Muzsikává kezdte ötvözni Ilúvatar dallamát; s a vég nélkül váltakozó, harmóniába szőtt melódiák a hallás határán túl leszálltak a mélybe és föl a magasba, csordulásig megtöltötték mindazokat a helyeket, ahol Ilúvatar lakozott, majd a muzsika meg a muzsika visszhangja kiáradt a Semmibe, s az immár nem volt semmi. Azóta sem daloltak az ainuk ehhez hasonló muzsikát, bár úgy mondták, hogy az ainuk kórusai és Ilúvatar gyermekei még ennél is nagyobb muzsikát játszanak majd Ilúvatar előtt az idők végezete után. Akkor majd pontosan szólalnak meg Ilúvatar dallamai, s Valósággá válnak, mihelyt megszólaltak, mert mindenki érteni fogja immár az ő szándékát, és mindegyikük ismerni fogja mindnek az értelmét, és Ilúvatar titkos tüzet ad majd a gondolataiknak, mivel elégedett lesz.
Most azonban Ilúvatar ült és hallgatott, és hosszú időn át jónak találta, mert a muzsikában nem volt semmi hiba. Ám ahogy a dallam egyre jobban kibontakozott, Melkor szívében vágy ébredt, hogy beleszője a saját gondolatait, melyek nem voltak összhangban Ilúvatar dallamával; mivel Melkor növelni kívánta a neki szánt rész erejét és dicsőségét. Az ainuk közül Melkor kapta a legnagyobb hatalmat és tudást adományként, és részesült mindazokban az ajándékokban, amelyeket testvérei kaptak. Gyakran kereste föl egymagában az üres helyeket, az Olthatatlan Lángot kutatva; mert forró vágy égett benne, hogy saját gondolatait keltse Életre, és úgy hitte, hogy Ilúvatar nem gondol a Semmivel, őt pedig türelmetlenné tette annak üressége. Ám a lángot nem találta meg, mert az Ilúvatarral volt. De egyedül lévén, Melkornak olyan gondolatai támadtak, melyek eltértek testvérei gondolataitól.
S most némely gondolatát beleszőtte a zenéjébe, és nyomban disszonancia támadt körülötte, és a közelében éneklőkön csüggedés lett úrrá, gondolataik összezavarodtak, muzsikájuk megtorpant; néhányan viszont inkább Melkor dallamát kezdték követni a maguk eredeti gondolatai helyett. Melkor disszonanciája nőttön-nőtt, és a korábban hallott melódiák alámerültek a zavaros hangtengerben. Ilúvatar azonban csak ült és hallgatott, amíg végül úgy tetszett, mintha trónja körül dühöngő vihar tombolna, sötét hullámok ostromolnák egymást véghetetlen haraggal, amely semmiképpen nem akar csillapulni.

Ekkor Ilúvatar felemelkedett és az ainuk látták, hogy mosolyog; és Ilúvatar fölemelte balját, és új dallam bontakozott ki a vihar közepette, hasonlatos és mégsem hasonlatos az előzőhöz, majd erőre kapott, és új szépséggel rendelkezett. Ám Melkor disszonáns akkordjai is erősödtek, és versenyre keltek Ilúvatar új dallamával, és a hangok csatája még az eddiginél is hevesebbé vált, mígnem több ainu kedvét vesztette, s nem dalolt tovább. Így Melkor kerekedett felül. Ekkor Ilúvatar ismét felemelkedett, és az ainuk látták, hogy a tekintete szigorú; s ő fölemelte a jobbját, és lám!, egy harmadik dallam bontakozott ki a hangzavarban, mely nem hasonlított az előbbiekre. Mert először lágynak és édesnek tűnt, mint finom melódiák gyöngéd hangjainak aprócska fodra; ám nem lehetett elnyomni, s egyre erőteljesebb és mélyebb lett. Végül úgy tűnt, hogy egy időben kétféle zene szól Ilúvatar trónja előtt, melyek teljesen eltértek egymástól. Az egyik mély volt, áradó és gyönyörűséges, ám lassú és kimondhatatlan szomorúsággal telt, ez adta a szépségét is. A másik is elérte immár a maga tökéletességét; azonban harsány volt, hiú és vég nélkül ismétlődő. Aligha volt ez harmónia, inkább sok-sok, csupán néhány hangot harsogó trombita zajos összecsengése. Hangjának erejével megpróbálta elfojtani a másik zenét, de úgy tűnt, hogy Melkor zenéjének legdiadalmasabb hangjai elmerülnek a másikban, és beleszövődnek annak ünnepélyes dallamába.
A harc kellős közepén, amikor Ilúvatar termei rengtek, és a remegés kiáramlott a kinti csöndességbe is, Ilúvatar harmadszor is fölállt, s az arca félelmetes volt. Felemelte mindkét kezét, és egyetlen akkordban, mely mélyebb volt az alvilágnál s magasabb a mennyboltnál, átható, mint Ilúvatar tekintetének tüze, a Muzsika megszakadt.”


A SZÜLETÉS ÉS HALÁL KEREKÉHEZ KÖTVE

Ez a mítosz is azt mutatja, hogy az ember a maga nagyzási mániájával és az ennek nyomán kialakult énközpontúságával zavaró tényező a Teremtésben. Ezért kellett – és ez nem is lehetett másképpen – elhagynia eredeti hazáját, és alacsonyabb rendű lakóhelyre költöznie. A mikrokozmosz most a születés és halál kerekéhez kötve szüntelenül rója a köröket, és várja a lehetőséget, hogy visszatérhessen egykori hazájába. Szüntelenül, mivel két hang beszél az emberben: az isteni hang és saját énje hatalom-káprázatának a hangja. A mikrokozmosznak újra és újra meg kell testesülnie, hogy végül megépíthesse azt az eszközt, melynek segítségével megkezdheti a visszavezető utat. Ez az eszköz a Lélek, mely felülemelkedik a földi élet korlátain, és legyőzi a halált.
A mikrokozmoszba új lakóként belépő ember tulajdonképpen egy csatamezőre érkezik, ahol az eredeti, az isteni szembesül a tévelygő ember állapotával, ami az állandó ’háború és béke’ állapota. Az emberben fény és sötétség, jó és rossz küzd az uralomért.
Mivel Isten nem hagyja cserben tévelygő teremtményeit, egy visszatérési tervet, fejlődéstervet alkotott, hogy gyermekeinek megmutassa a visszavezető utat, és lehetőséget adjon nekik eme ösvény bejárására.
Néhány egészen szélsőséges nézet létezik ezzel a fejlődéstervvel kapcsolatban. A Modern Rózsakereszt elemi filozófiája c. könyvében Jan van Rijckenborgh megmagyarázza, hogy tisztán megkülönböztethető egy involúciós és egy evolúciós folyamat.
„Ez az involúciós folyamat egy teljesen új, istentelen személyiség alapjának kialakításával kezdődött. Az emberiség történetének leírását minden régi ezoterikus filozófia a lesüllyedésnek ezzel a szakaszával kezdi.
Az új anyagtest magja a Szaturnusz-korszakban készült el, az új élettest magja a Napkorszakban, az új asztráltest magja a Holdkorszakban, az új gondolkodási képesség magja pedig a Földkorszakban.
Ez a folyamat most végére ért. Van egy személyiségünk, testalakunk, de nem az, amit Isten tervezett. Mostani személyiségünkkel csak azért ajándékoztak meg minket, hogy ezen az alapon megtalálhassuk a visszautat.”


AZ ESZKÖZ FEJLŐDÉSE

A fentebb említett korok, korszakok évmilliókat ölelnek fel. A lemúr korban, mely a Földkorszak része, az emberek még szinte alak nélküli lények voltak. Nem rendelkeztek olyan értelemmel, mint a mai kor embere. Minden tevékenységük kizárólag a létfenntartásra irányult. Ez azt eredményezte, hogy saját túlélésük érdekében úgy ütötték, vágták egymást, úgy győzték le a másikat, hogy azt manapság nehéz elképzelni. A minden emberben meglévő ősi félelem ennek az időszaknak a maradványa. Ez az időszak szükséges volt, mert ekkor alakult ki a medence-tudat és kezdődött el az ember egyéniesedésének folyamata.
Az atlantiszi korban az ember szív-tudatát serkentették, és megszületett az érzelmi tevékenység. A kor végén az atlantiszi embert olyan jelképek vezették, amelyek eme tevékenység kifejezésére szolgáltak. Az árja kor során az agy-tudat fejlődött ki. Az agyrendszer olyan eszközzé vált, melynek segítségével az ember megértheti a fejlődéstervet.
A lemúr korban kialakult a fizikai test, és lakójának tudatosítani kellett magában földi testalakját. A medence-tudat fejlődése képessé tette az embert arra, hogy fizikai kapcsolat révén szaporodjon. A szív-tudat fejlődése az atlantiszi kor során lehetővé tette, hogy ha csak jelképesen is, misztikusan egyesüljön az isteni erőkkel. Sokaknak – bizony napjainkban is – hosszú utat kell bejárniuk, mielőtt a szívüket eltakaró fátylat eltávolíthatnák. Különösen a tudatlan és elvakult emberek nevezik önteltségükben embertársukat – aki tud és lát – hazugnak, holott ők maguk azok, akik elvetnek és tagadnak. A küzdelem és a háborúskodás is mindig az önteltség számlájára írható.
Az árja korban a fej-tudatot azzal a céllal alakították ki, hogy egyesítse a fejet és a szívet. De csakúgy, mint minden előző fokozat, ez is sok félreértéssel és küzdelemmel járt. Mennyi küzdelem, csak épp a cél nem valósulhatott meg! Így is számtalan szerzet fáradozott azon, hogy mentse, ami menthető, és megőrizze azt, ami megóvhatja az emberiséget a még mélyebbre bukástól. Ily módon a fáklyát mindig tovább lehetett adni egy újabb úttörőcsoportnak, amely a tévelygő emberiség megmentéséért küzdött.


MIÉRT EZ AZ ERŐFESZÍTÉS?

Az atlantiszi miszticizmus feladata tehát az volt, hogy kifejlessze a szív-tudatot mint a fej pozitív fejlődésének alapját. Viszont az a vágy, hogy olyanok legyünk, mint Isten, oly erősen belénk rögződött, hogy alapvető változásról még nem lehetett szó. Ezért az új gondolkodást – az árja kor célját – még nem lehetett megvalósítani. Ily módon az emberiség nem teljesítette az előirányzott fejlődést a kívánt mértékben. Az önámítás és a félelem által félrevezetve újra és újra elfordult az egyenes és keskeny úttól. Mindennek a tévelygésnek az eredménye pedig világosan megfigyelhető napjainkban. Még mindig a félelem, aggodalom és nyugtalanság azok a láncok, melyek az emberiséget az ősi időkhöz kötözik.
Aki meg akarja szabadítani magát ebből a sötét körforgásból, az elindul – ez ideig talán teljesen öntudatlanul – az ösvényen, mely mikrokozmoszát visszavezeti a kiindulópontjához: az Isten tervével való harmonikus együttműködéshez.
Az ember minden változása a szívben kezdődik! Ennek az abszolút változásnak az oszlopai a harmónia, a viszálymentesség és az isteni erőre való irányulás. Ám a legtöbb ember a legapróbb ok miatt is visszatér a csatamezőre, és mindent romba dönt, csakhogy neki legyen igaza. Harcol az állítólagos ellenséggel, védekezik olyan támadások ellen, melyek általában saját félrevezetett agyából származnak. Miért? Mert mélyen belül még mindig ott szunnyad az az elképzelés, hogy „egy szép napon olyanok leszünk, mint Isten”. Ennek az elképzelésnek a helytelen értelmezése vonszol minket bukásról bukásra.
A hatalomnak ily önző módon való követelése miatt az ember csak magát látja, csak magát tapasztalja és a saját akaratát akarja érvényesíteni. Így keletkezik a harc abból az ősi félelemből, hogy kifogyunk valamiből, abból az örökös félelemből, hogy megrabolnak, tönkretesznek, hogy kiszolgáltatottakká válunk. Amíg a harc el nem csendesül, addig nem lehet szó harmóniáról és viszálymentességről. A mikrokozmoszban lévő isteni atom mindaddig rejtve marad, amíg a Biblia szavai be nem teljesülnek: „Jézus bement a hajóba velük, és a szél lecsendesült.”


„AKI ÖNMAGÁT ÉRTI: IHLETETT”

Az ember nem csak hogy szabadságra hivatott, de el is tudja érni ezt a belső szabadságot. A galáciabeliekhez írott levélben ezt a figyelmeztetést olvashatjuk:
„Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ez egy igében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek. Mondom pedig, Szellem szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek. Mert a test a Szellem ellen törekedik, a Szellem pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok.” (Gal. 5, 13-17.)
Az eredeti léleknek fel kall szabadulnia, hogy az énközpontú személyiség helyére léphessen. Ez nem az a szégyenteljes szabadság, amelyért az emberek egymással harcolnak, és amelyet oly sok emberélet árán érnek el. Csak a lélek – Isten gyermeke – lehet igazán szabad, amikor az énközpontú személyiség tényleg nem sajnálja tőle ezt a szabadságot, és visszavonul. Nos, amíg az emberek el nem érik ezt a belátást, addig egyre újabb és újabb csoportokat vagy vezéreket fognak teremteni, és erőszakkal vagy vakbuzgósággal ráerőltetik akaratukat az emberiségre. Így sokan válnak a saját vagy mások eszméinek foglyaivá, akár humanizmusról, akár nacionalizmusról vagy materializmusról legyen is szó.
Lao-ce ezt így fogalmazta meg:

„Okos, aki érti az embereket;
Aki önmagát érti: ihletett.
Hatalmas, aki másokat legyőz;
Aki önmagát legyőzi: erős.”

Keretben (11. o.)

A szerző, J.R.R. Tolkien A szilmarilok anyagát költeményekből, krónikákból és legendákból gyűjtötte össze, melyeket a hagyomány megőrzött az idők során. Munkája 1977-ben, halála után négy évvel jelent meg, fia, Christopher Tolkien gondozásában.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,