Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2002-es évfolyam

2002/3/ Kezükben tartották a Teremtés világosságát – és a halál fényét adták vissza a világnak

Pentagram > 2002-es évfolyam

Korunk embere szükségét érzi annak, hogy visszamenjen az időben és saját életében: hogy felfedezze gyökereit, tanulmányozza elődeit, hogy felrajzolja családfáját. Kinek a vére folyik az ereimben? A szüleim, nagyszüleim fontos emberek voltak-e? Vajon mit tettek embertársaikért? És mit követtek el ellenük mások, akár tudatosan, akár tudattalanul?

1984-ben Kölnben jelent meg a Kiepenheuer & Witsch kiadásában a Bűnben született című könyv. Ebben 19 beszélgetést közölnek a második világháború vétkeseinek utódaival. Megdöbbentő dokumentuma ez a szörnyű nyomornak, ami az egész generációt belülről azóta is mardossa. Arról tudósít, hogy fiatal férfiak és nők a bánattól meggörnyedve járnak amiatt, amit szüleik és nagyszüleik másoknak okoztak. Ez a háború utáni generáció olyan vérörökséggel született, amely meghatározza napi életüket, és létük börtönfalaival szembesíti őket. Ez ismételten felismerhetővé teszi, hogy egy konfliktusban soha nincsenek győztesek, hanem csak vesztesek, mégpedig mindkét oldalon. A fent említett könyv szerzője Peter Sichrovsky, zsidó, aki örök ellenségeinek gyermekeivel és unokáival beszélgetett. Ehhez bizony bátorság kell! Hiszen kit nem vezetne meg a keserű tapasztalatokból és gyűlöletből származó véleménye a kérdezetteket illetően. Ez az ember mérlegre merte tenni magát és nemzedékét, és mert megoldást keresni.


Soha többé!

A második világháború kitörése lezárta a nagy idealizmus egy korszakát. Amikor százezrek léptek a hazáért az első világháború csatamezőire, és sohasem tértek vissza; amikor a flamand katonákat érthetetlen francia parancsokkal küldték a harcba; amikor fiatal férfiak egész nemzedékei Verdunnél szögesdrótokban és az iszapban golyók vagy gáz által lelték halálukat, sokan felálltak – messze a szögesdrótoktól –, felemelték a hangjukat, és követelték: Soha többé! Az európai hadurak Belgiumot ismét hadszíntérré tették volna, de a belga király megtagadta a csúcsos-sisakosok átvonulását. A kor sok nagy szelleme járult hozzá az úgynevezett King Albert’s Book-hoz, a kis országot erkölcsileg támogatandó, megható szövegek, versek, zenedarabok, ábrák formájában. Csaknem mindegyik az emberek nagy aggodalmát tükrözte, és dicsőítette a belga királyt – a távolból. Albert majd csak megoldja a problémákat! A helyzetet azonban Albert királynak sem sikerült megfordítania. Így robbant ki az első világháború, összes értelmetlenségével és hevességével. Mert az európaiak még mindig nem értették, hogyan kell bánniuk teremtménytársaikkal. A két világháború közti időszakban, az úgynevezett interbellumban sok idealista lépett fel, férfiak és asszonyok, s hatalmas energiával szálltak síkra egy jobb világért. A holland Frederik van Eeden, A pionier nevű újság főszerkesztője 1903-ban például ezt írta: Aki igazán hajlandó rá, hogy ne éljen mások kárára, és készen áll arra, hogy amennyire csak lehetséges, hozzájáruljon a közös termeléshez, csatlakozzon hozzánk. Más feltételt nem állítunk. Aki azonban nem hajlandó teljes szívéből lemondani ama jogáról, hogy másokat a maga számára dolgoztasson, az maradjon távol, mert csupán ellenünk és önmaga ellen küzdene. 1921-ben még néhány beszédet tartott követői előtt, melyekben az embereket arra serkentette, hogy a pénzt, amit mindig készségesen bocsátanak rendelkezésre, ha mások megsemmisítéséről van szó, most Isten városának építésére használják fel. A kérdésre: Mibe fog ez kerülni, így hangzik a mi ellenkérdésünk: Mibe kerül egy nagy háború? És arra a kérdésre, hogy ki fogja a költségeket állni, a válaszunk: A népek, akik a nagy háborút is fizették.


Megújulás az akkori eszközökkel

Eeden tervei nagyszerűek voltak ugyan, s Jack London rajzai nem kevésbé megkapóak, az eredmény mégis egyenlő volt a nullával. Eszméit sok idealista az akkortájt aktív teozófus és antropozófus mozgalomra alapozta, amelyeknek a korabeli Európában – főleg magasabb körökben – sok követője volt. Az általuk inspirált eszmék és gondolatok megtalálhatók az építészetben, az irodalomban, és kifejeződnek a képzőművészetben is. A szellemi megújulásra való felhívás, amit sokan kiindulópontnak választottak, mégsem talált széleskörű megértésre, s az eszméket anyagi célok felé hajlították. Az idealista csoportok egyesületekben, kommunákban fövenyesedtek el, ahol a célt nem sikerült megvalósítaniuk.
Nos, megkérdezhetik, miért történt ez így? Sok kezdeményező talán már akkoriban is tisztában volt vele, hogy csoportjukban nem tudnak elegendő erőt felszabadítani ahhoz, hogy átemeljék az akadályokon, és a szellemileg megújító impulzus forrásából cselekvésre késztessék. De nem volt más választásuk. Eszméik által hajtva, a rendelkezésre álló eszközökkel próbálták megoldani a problémákat, és remélték a legjobbakat. Terveik minden jó szándék ellenére kudarcot vallottak. Mégis tudták kortársaikat inspirálni, noha ezek az eszmei csoportok mind aláhanyatlottak, a belátás, a megértés, az energia és a lendület hiányában, illetve a megsemmisítő kritika és vita miatt. Ahol a magasztos eszmék nem találják meg a helyes spirituális munkaalapot, ott mindig is szétfoszlanak.

Ha valakinek valamilyen eszményképe van, akkor legtöbbször létezik egy hajtóerő is, amely az illetőt a megvalósításra serkenti. Ehhez a munkához vagy talál megértő munkatársakat, vagy szolgai segítőkkel és csalárd haszonélvezőkkel dolgozik együtt. A két világháború között az első megoldásra nyilvánvalóan kevés esély volt, a másodikra viszont annál több.
Szerencsére kivételek is voltak. Ezek kezdeményezői nem egy régi filozófiai rendszert vettek ki a fiókból, hogy divatos köntösben ismét átnyújtsák az éhező keresőknek. Ők kitörtek a végzetes körforgásból, s tovább ástak mindaddig, amíg el nem érték azt a szellemi forrást, ahonnan a megújulás igazi útját kezdhették építeni. Bátorság kellett hozzá, hogy az emberi szívben rejlő, oly soká mellőzött, félreismert és elnyomott alapot újra megtalálják, és az időtlen és mindig időszerű Gnózis segítségével létrehozzák az élő erőteret, melyben követőik egy új életalapon haladhattak tovább. Ebben az erőtérben fejlődhettek, hogy végül az élet és a halál határát áttörve egy új életterületre mehessenek be.


Még oly sok mindent kell magukban legyőzni

Aki a múlt évszázadban élt, s annak hatásait családjában és saját életében tapasztalta, az talán Peter Sichrovskyval együtt megállapítja, hogy az embert a múltja élteti. Esetleg azt is felfedezi, hogy mialatt saját szülei, nagyszülei a megújító utat keresték, elmentek a szélesre tárt kapu előtt, mert még túl sok mindent kellett magukban legyőzniük. Ők is megpróbáltak valahogy kitörni, derűlátón vagy különc módjára, a vidám megújulás reményében, de a múlt továbbra is uralkodott rajtuk, befolyásolva gondolataikat, tetteiket és érzéseiket. Mások, akik az új tudatosság küszöbén álltak, először alaposan megvizsgálták az új lehetőségeket. Ha azonban nem tudtak búcsút venni múltjuktól, ugyancsak visszafelé mentek egy lépéssel. Aki nem számol le gyökeresen mikrokozmikus múltjával, az nem tud átlépni egy új élet határán. Aki a múlt nyomait nem tudja kitörölni, hanem hagyja magát arra terelni, hogy azok ismét felelevenedjenek, az mikrokozmikus elődei örökségébe esik vissza, mert más alappal nem rendelkezik. „Én megtenném, ha alkalmam lenne rá” – mondja Flame Firmin egy Peter Sichrovskyval való beszélgetésben. Aki múltjával nem tud vagy nem akar leszámolni, az a családjában, népében, nemzetében kifejlődő közös sorshoz marad odakötözve.

Miért kell ezt nyomatékosan kimondani? Mert az emberiség addig nem tudja megoldani a problémáját, ameddig cselekedeteit továbbra is elődeinek úgynevezett érdemeire vagy hibáira alapozza. A leszámolás itt nem azt jelenti, hogy az adósságot másnak a nyakába varrjuk, vagy hideg számítással a család, a barátok, a nép és a faj befolyásait félretoljuk. És nem azt jelenti, hogy elégtelenségünket másokra kivetítve bűnbaknak tegyük meg és elpusztítsuk őket.
A belátás hiánya miatt keletkezett rögeszméket csak az tudja feldolgozni és megsemmisíteni, aki a Gnózis megszabadító világosságában áll. Az ember azon erővonalak szerint gondolkodik, érez és cselekszik, melyeket az előző létciklusok véstek mikrokozmoszába. Ezeket az erővonalakat nem tudja saját maga kitörölni, mert részei saját életének. Ebből a végzetes körből kitörni csak a Világosság segítségével lehet. Azzal a világossággal, amelyet csak egy megújult tudat képes befogadni. Nos, valaki azt állíthatná, hogy látta a világosságot, és megtért, és beléphet a vélt világosságbirodalomba. Ám amint a valóság megint a saját jussát követeli, sok fénykereső tesz róla tanúbizonyságot, hogy mégiscsak illúziók rabja volt. Túl gyakran bebizonyosodik, hogy eredeti képességeik keresése közben kirabolják őket. Gondolataikat, érzéseiket, cselekedeteiket egy árnyék irányítja, amely „megváltó fényként” lebeg a szemük előtt. Ezt az állapotot a keresőnek fel kell ismernie, nehogy újra és újra áldozatul essen neki. A hamis úticélt és csalárd útitársakat el kell utasítania, hogy ahhoz csatlakozhasson, ami őneki jobban megfelel.


Nagyszerű kornak tartották

Peter Sichrovsky beszélgetőpartnerei a háború vége felé vagy röviddel azután születtek. Ők maguk nem vettek részt tevőlegesen ebben a szörnyűségben, de ebben a környezetben kellett élniük. Feltárták családjuk életét és múltját, hogy megtudják, mi történt, és miért cselekedtek és gondolkodtak úgy, ahogy tették. Néhányan közülük vergődve próbáltak megszabadulni ettől a rettenettől, mások békét kötöttek vele – vagy legalábbis ezt állították. És némelyek nagyszerű korszaknak tartották, amelybe szívesen visszatérnének. A leközölt beszélgetésekből kitűnik, hogy a múlt általi kimondhatatlan szorongattatás nem csak az áldozatokra és azoknak közvetlen utódaira korlátozódik, hanem a szembenálló felek következő generációját is érinti. Az ő szüleik és nagyszüleik – a frontvonal mindkét oldalán – parancsra mintegy pokolba kerültek, ahol gyilkolniuk kellett, hogy túlélhessenek. Ezek a beszélgetések megmutatják, hogy sokan ezt az örökséget még nem tudták feldolgozni, és megpróbáltak saját maguk és vérrokonaik elől menekülni. Ez azonban nem hozhat végleges megoldást. Ezzel a múlt nem lesz legyőzve, legfeljebb csak elkábítva, és a felszín alatt továbbra is hat. Ha valaki képes lenne valóban lerázni a múltat, akkor új irányba tudna mozdulni. Ha ugyanis valakinek a gondolatai, érzései és cselekedetei nem a múltból táplálkoznának, akkor megismerhetné az Isteni szeretetet, ami őt egy magasabb élethez akarja vezetni. Így keletkezik az új tudat – először egy másik élettudat, amely mentes az emberiség múltjából folyó félelemtől és aggódástól, és amely többé már nem vágyik uralkodni. Az ilyen élet minden ember belső szabadságán alapszik. Az emberiség történetében egyszer megvirrad, s akkor majd mindenki azt kérdezi: mi történt? Hová vezet ez az egész? S mit kell tenni ez ellen? Ez az a pillanat, amikor mindenkiben megszólítják a belső szabadságot. Mindenkit belső választás elé állítanak: „Így csinálom-e tovább, vagy más irányba megyek? És mi lenne ez az irány?”
Ezt az utat a szív iránytűje világosan megmutatja. De mindenkinek mernie is kell ebből olvasni és ezt követni, a vér sugallmaitól szabadon. Ehhez a mikrokozmoszban felhalmozott múlttól is meg kell szabadulni, mert az állandóan megpróbál erről a belső útról letéríteni. Ez bátorságot igényel ugyan, de lehetséges! Aki ki akar emelkedni nyomorúságának örvényéből, annak ezt egyszer meg kell tennie, hogy felvonja őt az isteni szeretet, amely lankadatlanul kopogtat a megsemmisülés felé sodródó embernél.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,