Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2002-es évfolyam

2002/4/ A béke fényhona

Pentagram > 2002-es évfolyam

Háború és béke, fény és sötétség, nappal és éjszaka: ha gnosztikus iratok ilyen ellentétpárokat említenek, akkor nem életrendünk egymást feltételező és mégis összeegyeztethetetlen, állandóan változó állapotait akarják hangsúlyozni, hanem a két alapvetően különböző élettér létezését.

Isten fényhonában a megújult ember igaz életet és örök békét talál. A mi földi természetünkben ezek az állapotok legfeljebb időlegesen, átmeneti jelleggel léteznek, és sohasem maradandók. Így joggal beszélhetünk a mulandóság és a halál birodalmáról, melyben harc és béke váltogatja egymást.
Sokan vágyakoznak tartós béke után. Gyakran éppen ezért kezdenek el harcolni. Mások azt mondják: „A világot csak úgy tudjuk jobbá tenni, ha saját magunkkal kezdjük.” Azon fáradoznak, hogy mindenkivel viszálymentesen éljenek. Egy ideig ez jól is működik, hanem aztán újra és újra kétszeresen csalódnak: vagy a környezetük miatt, mely betör látszólagos harmóniájukba, vagy saját bensőjük miatt, mely nem hagy nyugalmat számukra, és háborogni kezd. Új kívánságok és ötletek zavarják meg az egyensúlyt, és a harc kezdődik elölről. Ez a váltakozó folyamat a földi természet jellemzője, mely tartós egyensúly nélkül való. Ezért nem lelt még senki ebben a világban abszolút békességet.

Mint fent, úgy lent – ennek a her­mé­szi alaptételnek megfelelően az isteni terület (a makrokozmosz) örök békéjének kell jellemeznie az isteni ember (az eredeti mikrokozmosz) állapotát is. Ebből a hermetikus axiómából valami nagyon jelentősre következtethetünk: ha az ember alapvetően megváltozik, s énjét mint az Istennel szembeni ellenállást hallgatásra bírja, akkor ismét helyre lehet állítani a mikrokozmoszt, akkor kifejlődhet a mikrokozmoszban az örökkévalóság lénye. Akkor abban a szempillantásban részesül az isteni életterületben, melyből eredetileg származik. Csak a lénye legmélyéig ható változás révén kapja meg az ember mikrokozmoszként a lehetőséget, hogy ténylegesen belépjen Isten békéjébe. Csak aki a világosságban jár, vagy­is akit többé nem az énje vezet, csakis az képes belépni a fény honába.
Ezt az igazságot a 13. században Eckhart mester így fejezte ki: Annyiban vagy Istenben, amennyiben békében vagy, s annyira vagy Istenen kívül, amennyire békétlenségben vagy. A keresztény hagyományban mindenekelőtt Pál tanúskodik leveleiben Isten békéjéről, mely minden értelmet felül halad (Phil. 4,7). Ezt a valódi békét a Lélek gyümölcsének nevezi (Gal. 5,22) s óva int: Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség (Róm. 8,6).


Jelképek mutatják az irányt

Hol van hát a béke hona, s hol a hozzá vezető út?
A szellem életterülete, az ember eredeti hazája nem írható le szavakkal. Tudatunk nem férhet hozzá. Csak sejthet és fantáziálhat. Ezért használnak az emberiség tanítói utalásokat, jelképeket és allegóriákat annak érdekében, hogy tanítványaik gondolatait és érzéseit, amennyire lehetséges, az eredeti életterületre irányítsák, és megmutassák az odavezető utat. Azok számára, akik ezt a visszavezető utat életük középpontjába állítják, az allegóriák és jelképek tökéletes igazságnak bizonyulnak. Mérföldkövek az úton, megerősítés és táplálék gyanánt a vágyódó lélek számára.

Akik viszont nem ezt az utat járják, azoknak a jelképek csak a rejtett élet külső oldalát mutatják, s nem a jelenségek mögötti igazságot. Ha valaki meg akarja érteni a népek szellemi tanainak allegóriáit és jelképeit, át kell hatolnia egy másik világhoz. Ebben az értelemben egy szent jelkép tényleges megértése mindig isteni érintés és fény az ösvényen.
Az isteni világhoz vezető úton számos jelkép létezik. Megértésükhöz, mint már említettük, különleges tudatállapot szükséges. A zarándoknak magának kell az ösvényt járnia, saját magának kell átélnie a belső küzdelmet, s magának kell leküzdenie minden ellenállást, mely nem másokban, hanem önnön magában van. Mások tanácsai és útleírásai fontos támaszt képeznek számára, de a valóságban ki kell azokat próbálnia. Ezáltal az igazság keresője biztonságot és erőt nyer a következő lépéshez. Aki azonban az ösvényhez csak elméletileg és kívülről közeledik, az ezeket az utalásokat és jelképeket csupán külsőleg, tehát mintegy erkölcsi megfontolásból képes felfogni.
Dschalal ad Din Rumi (1207-1273), szufi mester értette annak művészetét, hogy képek, anekdoták, mesék és spontán gondolatmenetek segítségével sokrétűen és mélyrehatóan írja le az igazsághoz vezető ösvényt. Mesnevi című – versekből álló – átfogó művében a kis és a nagy háborúról beszél. A nyúl és az oroszlán meséjében arra utal, hogy a belső ellenség sokkal nehezebben győzhető le, mint egy külső. Így inti olvasóit: Adj túl szamárfüleden, s szerezz helyette új füleket, mert egy szamár nem képes ezt az előadást megérteni.


A nyúl és az oroszlán története

Az állatok egy szép mezőn éltek. Kínozta azonban őket az oroszlántól való félelem. Meggyűlölték legelőhelyüket, mert állandóan ott ólálkodott a ragadozó, hogy valamelyiküket megölje. Cselhez folyamodtak hát. Az oroszlán elé álltak, és azt mondták: „Minden nap hozunk neked élelmet – amit csak kívánsz.” Némi huzavona után végül is egyezségre jutottak ellenségükkel. Ettől kezdve egy-egy állat minden nap az oroszlánhoz ment, hogy az megegye őt. (Rumi ezeket az állatokat a fatalizmus követőinek nevezi.)
Egy napon a nyúl került sorra, ő azonban így szólt: „Meddig kell még tűrnünk ezt a jogtalanságot? Adjatok egy kis időt, hogy éles elmém megmentse az életeteket.” Miután meggyőzte tervéről a tétovázó állatokat, lassan elindult az oroszlánhoz. Amikor az késése miatt dühösen kérdőre vonta, a nyúl azzal a történettel rukkolt elő, hogy egy másik oroszlán tartotta őt fel az úton, és barátját – egy másik ‘finomságot’ – túszként magánál tartotta. A nyúl előadta az oroszlánnak a beszélgetést, amit állítólag a másik oroszlánnal folytatott: „Azt mondtam neki: a királyok királyának szolgái vagyunk, a fenséges udvar csekély szolgái. Mire ő letorkollt: A királyok királya? Ki lenne az? Szégyelld magad, hogy jelenlétemben említed ezt a jöttment senkiházit!”
Az állítólagos vetélytárs által tanúsított megvetés felkorbácsolta az oroszlán dühét, s követte a nyulat, hogy elűzze ellenfelét. A nyúl egy mély kúthoz vezette. Amikor az oroszlán áthajolt fölötte, saját tükörképét látta a kövér nyúléval együtt. Dühtől forrongva ugrott a csapdába.
Rumi hozzáfűzi: Beleesett a kútba, melyet saját magának ásott, mert saját gonosz cselekedetei szálltak vissza rá. Saját tükörké­pét tartotta ellenségének: saját maga ellen rántott fegyvert. Ó, az a sok rossz, melyet másokban látsz, önnön természeted tükröződése!


„Szálljunk a benső harcba”

Amikor a nyúl beszámolt ravaszságának sikeréről, az állatok magukon kívül voltak örömükben. De a nyúl óva inttette őket, s nemkülönben Rumi is az olvasót: „Térjetek magatokhoz, és ne örüljetek túlzottan, mert egyszer rátok is sor kerül. Függtök ettől a változástól, ne tegyetek úgy, mintha örökre szabadok lennétek! Mert csak akiknek birodalma túl van a változáson, azoknak verik meg a hét bolygó dobjait.”
Rumi hangsúlyozza, hogy a megszabadulás, a belső ellenség legyőzése sokkal nehezebb: „Ezen ellenség megölése nem értelem vagy intelligencia dolga: a belső oroszlán nem sétál bele a nyúl csapdájába. A külső háborúból megtérve el kell kezdenünk a belső harcot.” Az oroszlán tanmeséjét a következő szavakkal zárja: Az az igazi oroszlán, aki legyőzi saját magát.


A béke fényhona

Aki ezt képes belátni, az rálép a fény birodalmának ösvényére. Ezen az úton bizonyára gyakran találkozik majd ehhez hasonló jelképrendszerrel, amely különösen a perzsa nyelvterületen hatott nagy erővel. Zarathustra után mindenek­előtt Mani adott neki erős, megújító impulzust, mely még az iszlám időkben is éreztette hatását. Shihâb ad-Dîn Suhrawardî ebből a forrásból merített, amikor megalapította az Ishrâq, a ‘megvilágosodás’ – pontosabban ‘a hajnalpír felragyogásának’ – irányzatát. Tana a hermészi bölcsességet és az újplatonista filozófiát is tartalmazza. Suhrawardî újra felélesztette az egyetemes bölcsességet az arab-perzsa világban.
Az ő sorsa nagyon hasonlít Maniéra. Először is Irán északnyugati részén lévő otthonából keresztülvándorolt az iszlám birodalmon, miközben megnyerte magának a szíriai Aleppo akkori uralkodóját, al-Malik az-Zahirt. Tanai és írásai azonban kihívták az egyházi tudorok ellenszenvét, akiknek végül is sikerült Suhrawardît félreállítani. Még 38 éves sem volt, amikor 1191-ben Aleppoban a híres Saladin parancsára tömlöcbe vetették, s nem sokkal azután meg is halt. Mialatt tanításai Iránban és Indiában továbbra is befolyással bírtak, műve nyugaton egészen a 20. századig teljesen ismeretlen maradt.


„…Az eget és a földet majd’ megrepesztette”

Néhány hermetikusan színezett beavatási elbeszélésben különösen behatóan ábrázolja Suhrawardî az ember útját a földi természet sötétségéből igazi isteni állapotának fényhonába. Az elbeszélések elején az embert a haláltermészet foglyának mutatja, saját esze és sorsának láncai által megbilincselve, aki igazi származását elfeledve a lélek hangját már képtelen észlelni. E fogságból való kitörésének vágya vezeti a sivatagba – a készenlét egy állapotába. Így végül képes megragadni a fénykötelet, s megkaphatja a beavatást. A megvilágosodás, Suhra­wardî Ishrâq-ról szóló tanának magja, a jelölt áttörését jelenti a világosság birodalmába, eredeti isteni hazájába.

Suhrawardî az ösvényt például hegy­mászásként vagy – angyal alakjában megjelenő – belső szellemi vezető általi beavatásként ábrázolja. Az állatöv szféráin át vezető utat is ábrázolja, s az alkímiai folyamatokat a visszatérés útjának lépcsőfokaiként jeleníti meg. Az Iszlámhoz való tartozása természetesen műveiben is (Nyugati Exil elbeszélése) tükröződik. A fogság országát Kairuannak hívják, s Iszlám nézetből nyugaton található. A megszabadulás útja Jemenbe vezet, Arabia felix-be, s a megszabadulás hegye: a Sinai. Ezzel Suhrawardî olyan szimbolikát használ, mely különböző siita-ezoterikus csoportok tanaiban – például az izmaelitáknál – is fellelhető. Felmentem a hegyre és öreg bölcs képében láttam Atyánkat, akinek fénye oly magasztos volt, hogy csaknem megrepesztette az egeket és a földet. Meg voltam döbbenve, és össze voltam zavarodva. Amikor odamentem hozzá, üdvözölt. Akkor lehanyatlottam előtte, és közel voltam ahhoz, hogy megsemmisüljek sugárzó fényében. (…)
Majd megszólított: „Tudd meg, hogy ez a hegy a Sinai. Fölötte létezik egy messzibb Sinai hegy, amely apám és a te nagyapád lakhelye. Kapcsolatom hozzá nem más, mint a tied hozzám. S vannak további elődeink is, míg a láncolat a királynál végződik, a legmagasztosabb Ősatyánál, akinek nincs elődje és nincsen apja. Mindannyian az Ő szolgái vagyunk, általa világosodunk meg, s tőle vesszük a tüzet. Ő birtokolja a legmagasztosabb szépséget, a legdicsőbb glóriát és a leghatalmasabb fényt. Ő van mindenek felett, ami fenn van; Ő a világ világossága, s Ő van a fény fölött mindörökké.”
Ezekkel a szavakkal utal Suhrawardî arra, hogy az örök béke fényhonába történő visszatérés egyúttal a vég és a kezdet. Az emberek közötti elválasztás ott megszűnik. Az út Sinaitól Sinaiig vagy erőről erőre és dicsőségről dicsőségre nyitva áll. Aki ezen az úton jár, az elérheti igazi rendeltetését.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,