Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2002-es évfolyam

2002/6/ Az idő labirintusába veszve

Pentagram > 2002-es évfolyam

A berlini Pergamon Múzeum elő-ázsiai részlegében a VA 1243-as katalógusszám alatt található a világ valószínűleg legrégibb csillagtérképe. Csaknem 5000 éves, tehát az i.e. 3. évezredből származik: egy agyagtábla Akkádból, abból az országból, mely valaha a két folyam vidékén, a Tigris és az Eufrátesz között, a mai Irak helyén terült el. A térkép pontosan és a helyes léptékkel jeleníti meg a Naprendszert: középen a Nap, körülötte pedig a helyes sorrendben a kicsiny Merkúr, majd a Vénusz és a Föld (csaknem azonos nagyságban), valamint a Hold. Ezekre következik a Mars, a két nagybolygó – a Jupiter és a Szatur­nusz –, s végül az Uránusz, a Neptunusz, valamint a törpebolygó Plútó. Ezenkívül egy további, mind­eddig ismeretlen planétát is ábrázol a térkép, amelynek létezését még ma is csupán gyanítják a csillagászok.

Nikolaus Kopernikusz 1543-ban, 5 évvel Giordano Bruno születése előtt tette közzé Az égitestek körmozgásáról című könyvét, melyben kimondta azt a veszélyes állítást, miszerint az égitestek a Nap körül keringenek. E tény azonban ismeretes volt már 4000 évvel Kopernikusz előtt! A róla szóló tudás csak az idő útvesztőjében tűnt el újra, mint ahogy oly sok minden, ami egykor ismert volt, újra eltűnik vagy rejtve él tovább különböző kultúrák bizonyos köreiben és csoportjaiban, hogy a maga idejében újra felbukkanjon, és nagyobb mértékben leljen bebocsátásra az emberiség tudatába.
Bruno írásaiból kiderül, hogy Pita­go­rasz jóval többet tudott a kozmosz életéről és a kozmoszban zajló életről, mint az őt követő nemzedékek. Tudvalevő, hogy Pitagorasz sok mindent átvett Egyiptom papjaitól. Kereken 300 évvel Pitagorasz után, az i.e. 3. században gondolta el Arisztotelész azt a világképet, amely Bruno korában, és még jó ideig meghatározta az emberiség gondolkodását és képzeletét. Arisztotelész gondolatait később az Alexandriában élő görög csillagász, földrajztudós és matematikus, Ptolemaiosz (Kr.u. 2. század) erősítette meg.


A mérhetetlen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk

Mielőtt röviden vázolnánk ezt a világképet, tegyünk egy kirándulást szemünk észleletvilágába. Ha éjjel felpillantunk a csillagos égre, akkor tulajdonképpen mozgások, változások és sebességek gigantikus játékát látjuk. A végtelen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk. Hanem látunk-e effélét ténylegesen? Észreveszünk-e valóban valamit abból a sebességből, mellyel a Föld kering a Nap körül? Vagy érezzük-e, hogyan forog a Föld a tengelye körül? Nem inkább az-e a benyomásunk, hogy a Nap kering a Föld körül? Hiszen még mindig azt mondjuk: a Nap felkel, a Nap lenyugszik.
Az érzéki észlelés síkján az ember a Földet mozdulatlannak éli meg, amint körülöttünk forog a Nap, a bolygók és az egész égbolt. A Föld mozdulatlanságának benyomása azonban érzéki csalódás. Így nem csupán a kozmikus történésekre, hanem saját életünkre és társadalmunkra vetett pillantásunkat is gyakran meghatározza az a tény, hogy saját magunkat éljük meg a történés középpontjaként. A középpont pedig mindig uralkodó jellegű. Nyelvünk nagyon érzékletesen ábrázolja ezt. Gyakran mondjuk: azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Vagy pedig abból indulunk ki, hogy mindennek mikörülöttünk kellene forognia.
Van egy nagyon találó kifejezés erre a beállítottságra: egocentrikus, énköz­pon­tú. Ha a Földet a világegyetem középpontjának tekintjük, akkor – mint ismeretes – a geocentrikus világképet kapjuk. A Földet jelentő görög szó a Gaia. És itt ismételten Arisztotelésznél és Ptolemaiosznál vagyunk. Ők a Földet a kozmosz középpontjának tekintették. Számukra a Föld mozdulatlan volt, s minden más körötte forgott. (Egyébként érdekes, hogy a geo és az ego szavak ugyanazon betűkből állnak.) A Föld a középpont, és a firmamentum körötte forog. Ezt már a firmamentum szó elárulja: latinul a „firmare” azt jelenti, hogy „megszilárdít”. Az eget tehát egyfajta átlátszó kristályboltozatnak tekintették, melyre a csillagok és a bolygók fények gyanánt lettek odaerősítve. (Bruno ezt az elképzelést újra és újra támadta.) És ez a boltozat különböző síkokon és szférákban forgott a Föld körül. Ezt a világképet nem volt szabad megrendíteni. Mert a Föld – mint a világegyetem központja – egy egész különleges feladattal bírt. Az egyház számára csupán az Isten által kiválasztott egyetlen égitest létezhetett, melyen Isten Fia megszülethetett: a Föld, a világegyetem középpontja.


Szakítás a régi elképzeléssel

Csodával határos, hogy Nikolausz Kopernikusz természetes halált halhatott. Hiszen az inkvizíció később, 1616-ban indexre tette írásait. Kopernikusz vetette meg az úgynevezett heliocentrikus, napközpontú világkép alapját. Világos volt számára, hogy a Föld a többi bolygóval a Nap körül kering, tehát nem képezi a világegyetem középpontját. Az égitestek Föld körüli látszólagos mozgása azáltal jön létre, hogy a Föld maga körül forog. Mint ismeretes, görögül „Helios” jelenti a Napot. A heliocentrikus annyit tesz: a Nap a világegyetem középpontja, és minden a Nap körül forog. Jóllehet, ez szakítás a régi világképpel, ám a Nap itt is még mindig a világegyetem mozdulatlan középpontját alkotja.
Bruno azonban Kopernikusz megállapításaira támaszkodva még tovább ment. És a törés, amit Bruno idézett elő, már nem volt elfogadható az egyház számára. Nézete szerint az egyetemes tér végtelen. A végtelenség azonban nem bírhat középponttal, és nem lehet meghatározni koordináták által. A végtelenségben minden hely, a számtalan égitest mindegyike középpont. És nem csupán ez – minden atom, minden pont illetve energia-kvantum szintén középpont. A végtelenség az energia mérhetetlen óceánja. Bruno számára nem létezik olyasmi, mint a tökéletes vákuum értelmében vett üres tér. A végtelen teret világléleknek hívja: az energia és az intelligencia végtelenségben gyökerező határtalan terének.


Az elhatárolódásból adódik a különbözőség

A végtelenség maga Isten. A világlélek Isten mindenütt jelenvalósága a térben. A tér erőt, energiát, intelligenciát, szubsztanciát és formát adó elv. A tér egy, tökéletesen egy, ő a világlélek. Belőle lett minden; ezért a mélyek legmélyén – legyen bármennyire különböző is – minden egy. Az elhatárolódás misztériuma által adódik a különbözőség. A végtelen elkülönülés, kiválasztódás misztériuma által adódik a végtelen sokaság. Aki az elhatároltság árnyéklétéből kiemelkedik, az megéli az abszolút egységet. Ez – vallja Bruno – a beteljesedés.
Bruno sok dologban megelőzte korát. Korunk emberének fülében a modern természettudománynak köszönhetően sok minden nem cseng idegenül abból, amit mondott. Atomfizikusok és kvantumfizikusok okítanak minket, hogy a szilárd anyag nem más, mint egy bizonyos állapotban leledző energia. Önmagában nem létezik szilárd anyag. A világűrben végzett kutatások kiderítették, hogy több száz milliárd tejútrendszer létezik egy minden képzeletet felülmúló kiterjedésben. Ám Bruno számára még több létezett, sokkal több. Néhány gondolatát már a mai kutatási eredmények is megerősítették.


Ezért van minden lélekkel átitatva

Szemlélete azonban még mélyebbre hatolt. Számára az egyetemes tér az egység. A világlélek nem ismer ürességet magában. Ő a mindenütt jelenlévő teljesség, intelligencia, tudat. És ezért minden lélekkel van ellátva, jóllehet különböző módon, különböző fokon, de lélektől van áthatva. Lelkesülés nélkül semmi sem létezhet.
Nos, vannak tudósok, akik abból indulnak ki, hogy tényleg nem létezik üres tér. Mindaz a feketeség, ami éjjel a csillagok között látható, szerintük ener­gia. Az úgynevezett üres tér egy köbcentimétere annyi energiát tartalmaz, hogy azzal a Föld minden vizét, tehát minden óceánt, tengert és folyót forrpontra lehetne hevíteni. Itt tach­io­nokról vagy nullponti energiáról beszélnek. Mindez természetesen még hipotézis és elmélet, még maradnak a kérdőjelek. A természettudós Stephen Hawking azonban optimista. Az 1988-ban írt A világegyetem című könyvének előszavában azt mondja: Néhány éven belül tudni fogjuk, hogy szabad-e azt hinnünk, hogy egy kezdet és vég nélküli, önmagába visszatérő világegyetemben élünk.
Bruno számára nem kérdés a világlélek léte, hogy létezik a végtelen energia- és tudati tér. Szerinte minden égitest középpontjában a világlélek különös összpontosulása rejlik, tehát minden bolygót és napot a magva hoz mozgásba. Minden égitest közepében sarkall és hat az élő-mozgató, hajtó erő. Minden egyes
égitest középpont a végtelenségben. Természetesen minden erő kölcsönhatásban is áll egymással, mégis minden égitest, minden lény saját magvából él, és általa mozog. S mindennek a forrása a világlélek, aki a végtelenben, az Egyben gyökerezik.


Aki az Egyet nem érti, semmit sem ért

Bruno azt írja Az okról, az elvről és az egyről szóló dialógusában: „A világegyetem tehát egy, végtelen, mozdulatlan. Egy, mondom, az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy a test. Egy az ok, egy a lény. Egy a legnagyobb és a legjobb, melyet nem lehet jobban megérteni, és ezért meghatározhatatlan és behatárolhatatlan, és ő ezért határtalan és határozatlan is, és ezért mozdulatlan.”
Ugyanebből az írásból származik a következő idézet: ”Mert amint az, aki az Egyet nem érti, semmit sem ért, úgy mindent ért az, aki valóban érti az Egyet. És aki az Egy megismeréséhez közeledik, az közeledik mindenek megismeréséhez.”
Ernst Bloch német filozófus Brunót a végtelen „minnesängerének”, lovagi költőjének nevezte. És két évszázaddal ezelőtt Hegel üstökösnek jellemezte Bru­nót, aki letért a tudós filozófiai iskolák bolygói pályájáról, ámde háromszáz éven belül vissza fog térni. Hegel szerint tehát Bruno felismerései a közeljövőben meghonosodnak majd az emberek gondolkodásában és tudatában. Talán tényleg így van.


A minden atomban ható örök őserő

Utaljunk itt még néhány nyomra, amit az olasz költő és gondolkodó látnoki elméjével és lángoló szívével az emberiségre hagyott. Ezek főképpen a De Im­menso, A győzedelmeskedő bestia elűzése és A heroikus szenvedélyekről című műveiől származnak, és itt modern nyelvezettel tolmácsoljuk őket.
A világok – mondja Bruno –, a világrendszerek és minden látható lény szakadatlan mozgásban van, változékony és mulandó. Egyedül az alkotó energia örök, melyből minden keletkezett. Örök a minden atomban ható őserő. De a mindenkori csillagképek, összetételek, formák és alakok változékonyak.
A végtelenben és általa sugárzik a mindenütt jelenvaló isteni intelligencia. Ő egyszerre mindenség-energia és mindenség-szubsztancia. Ez az őserő válik szét örökké, végtelen sok egységre. Az anyagi szinten ezek az atomok, vagy a még kisebb, atom alatti energiaegységek. A lélek és a szellem síkján Bruno ezeket az egységeket monádoknak nevezi. A monádok és az atomok közötti különbség csak fokozatbeli, csak belső állapotukra vonatkoztatva érvényes. Azt is mondhatnánk: az őserő vagy a mindenség-intelligencia összpontosulásában rejlő különbség.


Az árnyak világa

Az emberi lény magja nem más egységek egybeillesztéséből létrejött konstelláció, hanem egy szellemmonád, egység, és ezért múlhatatlan. A szellemmonád egy isteni intelligencia-összpontosulás, a végtelenség megjelenítése az emberben – a választás szabadságával rendelkező szellemi elv.
Az anyagi világ atomok, többé-kevésbé lappangó monádok változékony együtteséből áll. Bruno ezt helyenként az árnyak világának nevezi. Ahogyan az égitestek haladnak pályájukon, úgy rója útját az ember lényének magva az anyagi világon át. E fejlődési út célja az, hogy a szellemi elv az emberben tudatosan eggyé váljon ősalapjával, az isteni intelligenciával vagy isteni igazsággal.
Aki valóban keresi az igazságot, az Bruno szemében egy hérosz. A görög hérosz szó istenfiat, félistent, hőst jelent. Az ember tehát félisten! Szellemi magva szerint isteni és örök, formája szerint mulandó. Félig isteni, és félig halandó! Aki félelem nélkül töri útját a végtelen igaz­sághoz, az hős, aki önmagát győzi le. Felülkerekedik azon, ami őbenne halandó, ami elválasztja őt az isteni igaz­ságtól.


Mélyen meghatva szépségétől

A heroikus szenvedélyekről című írásában Bruno a következő történetet meséli el a görög mitológiából. Aktaion, Téba királyának unokája kutyáival egy csaknem áthatolhatatlan erdőben vadászik. A vadásztrófea utáni sóvárgása által hajtva egy tisztáshoz közeledik, anélkül, hogy tudná. Ezen a helyen egy tavacska található, melyben Artemis, a vadászat istennője éppen fürdik. Aktaion, a vadász a vizet körülvevő bokrokon át leskelődik, és látja Artemist néhány szűz társaságában, ruhák és köntösök nélkül. Szépségétől mélyen meghatva révületbe esik. Ám a szüzek felfedezik őt, és hangos kiáltozásukkal felhívják rá Artemisz figyelmét. Ekkor az istennő vízzel locsolja le Aktaiont. Abban a pillanatban, amint megérinti őt a víz, a vadász szarvassá változik, és a sűrűbe menekül. Az űző üldözötté válik. A kutyák üldözőbe veszik, fogukat a torkába vájják, és megölik.
Szokatlan az értelmezés, amit Bruno a mítoszról ad. Sokfajta vadász van. Boldogságot, dicsőséget, hatalmat és élvezetet űző vadászok, földi javakat űző vadászok, tudást hajszoló vadászok. Ám létezik az isteni igazságot űző vadász is, a hérosz. Keresése közben egy csaknem áthatolhatatlan erdőbe kerül – önmagába jut, földi, kusza, halandó lényébe. A kutyák a gondolkodását és akaratát jelképezik, ezekre azonban – legalábbis kezdetben – szüksége van, hogy célját megközelíthesse. És akkor elérkezik a csodálatos pillanat, amikor a hős a misztériumot, az isteni Artemiszt szemlélheti. Ez a teljes megváltozás pillanata. A vadász űzötté válik, a kereső keresetté, vagy ahogy szintén gyakran megfogalmazzák, az észlelő az, akit észlelnek.


Az újra megtalált ősalap

A vadászaton, melyen a mindent átfogó isteni elvet veszik űzőbe, ez utóbbi végül magát az embert ejti foglyul. Ez teljesen a birtokába kerül, feloldódik benne. Az ember szellemi magja megtalálja ősalapját, és tudatosan eggyé válik vele. És ezáltal változik meg az ember. Aktaion szarvassá válik. Kiemelkedik a földi emberlétből, és úgymond elhagyja a megszokott világot. Az erdőbe megy, a magányba. Végül ebből az állapotból is kiemelkedik. Az érzékek minden kötelékétől, kuszaságától és illúziójától megszabadul. Megszabadul a testi lét börtönéből, amit a halál jelképez. Ez nem betű szerinti halál, hanem a teljes belső és külső megváltozás misztikus halála. A szemlélő és a szemlélt most egy. Nincs már erdő, bozót, ami a kereső és a keresett közé állhatna. A vadászatnak vége, a vadász eltűnik. Az ember szellemlénye eggyé vált a nagy ős­monáddal, a végtelen léttel, a végtelen önvalóval.


E fájdalom a vezeklés tövise

A győzedelmeskedő bestia elűzése című írásában Bruno az ember földi létéből a valódi rendeltetéséhez vezető utat egy másik szép képbe öltözteti. Hattyúhoz hasonlítja az embert, mely lénye mélyén fájdalmat és bűnbánatot érez a földiben való fogsága miatt. „Ez a fájdalom a bűnbánat tövise. A bűnbánat erény, hattyúhoz hasonlatos. Nem mer felemelkedni, mert megalázottságának tudata a földhöz köti. Ezért fordul el a földtől, és keresi a vizet. A víz a lelkiismeret kiontott könnye. És ebben a vízben kísérli meg a hattyú a megtisztulást, hogy azonossá váljon a szeplőtelen, fehér ártatlansággal.
A hattyú vagy a lélek magába száll. Emlékszik magasztos örökségére, s noha kezdetben még tétován, de kezd eltávolodni minden rossztól. Ekkor újfent szárnyai nőnek, felemelkedik, felmelegíti a nap, és lángra lobban az isteni lét iránti szeretetben. Így válik éterivé, és saját eredeti lényévé változik át. Vezeklésének oka lett légyen bár tévedés és bűn: most a lelket a szúrós tövisek között növekvő bíborrózsának hívom, ragyogó szikrának nevezem, amely a kemény kavicsból csiholva felemelkedik a Naphoz, mellyel bensőleg rokon.”
Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,