Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2002-es évfolyam

2002/6/ Vágyakozásból konfliktus

Pentagram > 2002-es évfolyam

Amióta az emberiség a ködös régmúltban megkezdte tapasztalati útját a dialektikus természetrenden át, az egyes ember mint az emberiség egy sejtje arra használta a természeti birodalmakat, hogy saját szükségleteit kielégítse, életterét növelje, hatalmát kiterjessze, és ily módon az ideiglenesnek szánt éntudatot fenntartsa és művelje.

Az ennek során neki segítő erőket többek között a Merkúr, a Vénusz és a Mars bolygó polarizálta. Ezek a bolygók egyszersmind a gondolkodás, érzés és cselekvés jelképeiként szolgálnak, hogy a fáradságosan tanuló elveszett fiúnak megmutassák, milyen képességeket kellene kifejlesztenie ahhoz, hogy felismerje a visszatérés pontját, és el is jusson odáig. A még fiatal tudata azonban elsősorban a kívülről jövő hatásokra irányult, és a kapott képeknek kellett segíteniük az embert a három említett tulajdonság harmonikus fejlődésében.
Mihelyt azonban az ember bizonyos fokú önállóságra tett szert, saját maga dönthetett választása felől. És ezzel meg­kezdődtek a nehézségek; hiszen minden egyes választás jó vagy rossz ellenreakciót hozott létre. Ha az eredményekben nem volt semmi örök érték, akkor mint­egy felhőkké álltak össze, melyek viharfellegekké nőtték ki magukat, melyeknek végül ki kellett robbanniuk.
Az éntudat csupán a lélektudathoz, az ember tulajdonképpeni rendeltetéséhez vezető út egyik fejlődési szakasza. Az éntudat helytelen alkalmazása következtében azonban ez a fontos feladat háttérbe szorult, és a tudat az idők folyamán egyre inkább elhomályosult. Az ember teljesen a rajta kívül lévő világra irányult – egyébként vezetői is erre ösztönözték –, és ezekből a képekből formálta az életét meghatározó isteneket. Arra törekedett, hogy elviselhetőbbé tegye életét, ehhez viszont egyre többet kellett feláldoznia lelkéből, és a létért folytatott harcban egyre jobban meg kellett keményítenie az énjét. Így tudata egyre inkább a dolgok külső oldalára irányult, és egyre kevésbé volt képes valamit is megtapasztalni és megérteni a belsőből. Szellemi szempontból nézve az ember felületessé vált. Gondolkodása nem haladta meg az érzékszervi észleléshez kapcsolódó képzettársítás szintjét, érzései a saját csoportjából jövő hatások feldolgozására korlátozódtak, míg cselekedeti élete arra szolgált, hogy megvédje, amit megszerzett.
Ily módon az eredeti bölcsesség karikatúrájaként létrejött az elemző gondolkodás, az érzés az állati ösztönök színvonalára süllyedt, és a kezdetben még védelmi célokat szolgáló törekvés pedig a még több dolog megszerzésének szenvedélyévé vált, birtokvággyá és hatalomvággyá. A gondolkodást tudatlanság szabta meg. A személyiség korlátai közé börtönzött tudat egyre inkább elsötétedett. Az eredeti élettől való erőteljes elkülönülés az énközpontúság, a büszkeség, a birtokvágy és a kegyetlenség forrásává vált. Az ember mentális képességei – a természeti formák és erők feletti uralom jegyében – még inkább kifelé irányultak.
Az ember érzékel valamit abból az erőből, amely meg akarja őt szaba­dítani páncéljától

Mihelyst az elkülönült és bezáródott tudat saját magában zátonyra fut, és felismeri, hogy a biológiai természet mellett léteznie kell egy másik életforrásnak is, az ember lehetőséget kap arra, hogy felfedezze a véleménye szerint oly jól és értelmesen berendezett élet valódi értékét. Ekkor egyikük a mellét veri, és úgy találja, hogy sokat elért az életben. Másikuk meglátja ugyan, hogy milyen magasra emelte saját börtöne falait, de nincs bátorsága hozzá, hogy lerombolja őket. Egy harmadik pedig belátja, hogy a mikrokozmosza számos megtestesülése során alkotott egész építményt csak azért emelte, hogy az őt hívó és megszabadítani szándékozó világosságot módszeresen kirekessze. Megérez valamit ebből a lényében jelen lévő hatalmas, lüktető hajtóerőből, amely ki akarja őt szabadítani a páncélzatából. Megsejt valamit abból az egységből, amely minden ellentétet elsimít, és amely vetőmagként bizonyára ott rejlik valahol őbenne is. Szívében létrejön a mindent felölelő szeretet megérzése, tapasztalata. És megérik a belátás: Amit elértem, az mégsem lehet az életem értelme... Nem lehet, hogy csupán ezért jöttem a világra...


Oly temérdek vágy, végtelen sok színben

A személyiség sok ezer évig tartó teljes kibontakozása számtalan olyan helyzet elé állította az embert, melyben választani kényszerült – vagy jól, vagy rosszul. Fejlődésben lévő képességeit így vizsgáztatták ahhoz a fejlődési tervhez mérten, amelyet szolgálniuk kellett. Az embernek meg kellett tapasztalnia, hogy az öncélú szeretet gyűlölethez vezet, hogy az önmagára irányított gondolkodás eltompítja az érzéseit, valamint hogy az önérvényesítésért folytatott harc szenvedést okoz mind önmaga, mind embertársai számára. Mivel mostanra sokan jutottak el dualisztikus természetbeli fejlődésük végére, indokolt feltenni a kérdést: Elérték-e vajon a határt és az új tudathoz való áttörés pontját? Vagy csupán körbe-körbe keringenek, miáltal a saját maguk emelte börtönfalak csak még vastagabbá válnak?
A világ színpadán végbemenő számos kis és nagy konfliktus arra utal, hogy sokan még nem érték el ezt a határt. Még mindig egymás ellen harcolnak, megpróbálnak kölcsönösen uralkodni egymáson, valamint ravaszságban túlszárnyalni egymást. Gyilkolják egymást testileg és lelkileg, mert másoktól erre kaptak megbízást. Az irodalom, filozófia, természettudományok, művészet és vallás mind bőségesen tanúskodik ezekről a véget nem érő konfliktusokról. Mirdad könyve c. munkájában Mikhail Naimy a következőképpen ír: Amikor a szent Egyetemes Akarat Ádámot kettéosztotta, hogy megismerhesse és megvalósíthassa az Eggyel való egységét, akkor férfivá és nővé lett – egy hímnemű Ádámmá és egy nőnemű Ádámmá. Ekkor elárasztották őt a vágyak, amelyek a kettősség gyermekei – olyan sok és sokféle színben tündöklő, olyan terjedelmes, olyan kicsapongó és gyorsan burjánzó vágy árasztotta el az embert, hogy hajótörötté lett saját vágyai tengerén. Alig emeli őt e tenger egyik hulláma szédítő magasságokba, egy másik máris a feneketlen mélységekbe taszítja. Ez azért van így, mert az emberek vágyai párosával járnak, mint ahogy az ember maga is páros. Az ellentétek a valóságban kiegészítik ugyan egymást, a tudatlan számára azonban ezek egymásba kapaszkodnak, egymást ütik-vágják, és egy pillanatra sem hajlandók egymással fegyverszünetet kötni.
Elhomályosult felfogóképessége következtében az ember a kapott szereteterőt az elveszett egység helyreállítására irányuló görcsös próbálkozásokban használja el – ahogy például partnert választ magának, belemerül a munkájába, eszményeinek áldozza magát, vagy kedvenc időtöltéseinek hódol. A gondolkodás és érzés, amelyek a szenvedélyek legyőzésére lennének hivatottak, ezen szenvedélyek rabszolgáivá váltak. Mirdad ebben az összefüggésben így folytatja: Ti vagytok az özönvíz, a bárka és a kormányos. A ti szenvedélyeitek az özönvíz. Testetek a bárka. Hitetek a parancsnok. Mindezt áthatja az akaratotok. És mindenek felett lebeg a belátásotok. […] Tanuljátok meg, hogyan lehet föltárni az özönvíz forrásait, és gyakoroljátok akaratotokat, hogy egymás után kiszárítsátok azokat. […] Akaratotok legyen rendíthetetlen, hogy átvehesse a parancsnokságot, s hogy győzedelmeskedjen, és részesüljön a szent belátásban, az élet fájáról – ez is a ti munkátok, és csakis a tiétek.
Az ember útjának a következőképpen kellene lejátszódnia: a szívben lévő vágyakozásnak fel kellene ébresztenie az ember valódi rendeltetésének belátását, ez a gondolkodás és cselekvés önkéntes megváltoztatásához vezetne, s ezek azután teljes mértékben egy magasabb célra irányulnának. Nem az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg! Ehelyett ébredező akarati erejével az ember új életterületek után loholt, és mindent, amit csak tudott, az uralma alá hajtott.


A misztériumbolygók hatása

Mivel az ember nem ismerte fel és nem értette meg a Merkúr, a Vénusz és a Mars kozmikus segítségét, egyre mélyebben belesüllyedt az anyagba. Ennek következményeként a szellemi erők egyre nehezebben tudták elérni a szívében lévő magelvet. A Logosszal való kapcsolat – noha sohasem szakadt meg – egyre inkább tudattalanná vált. A Logosz minden fejlődési szakaszban megérintette az emberben alvásba merült vetőmagot, hogy felébressze, és ezáltal a személyiséget alapvető megváltozás elé állítsa. Az akaratnak persze megvan az a szabadsága, hogy a világosság segítségét megtagadja és visszautasítsa, vagy pedig elfogadja, és rátérjen a visszaútra. Ehhez azonban a gondolkodást, érzést és akarást alkalmassá kell tenni feladatuk betöltésére.
Mostanáig az ember az ellentétes irányban haladt. Mint mikrokozmikus alkotó csak rosszul és csak időszakosan tudta visszaállítani a fej, a szív és a kezek közötti egyensúlyt. Más szóval az embert a következő három, egymásra nem hangolt képesség anarchiája uralja: értelme, szabad akarata és legmélyebb érzései. Ez az intellektus túlbecsüléséhez, elhomályosulásához és a Logosztól való egyre nagyobb eltávolodáshoz vezetett. Ezáltal azonban az ember vágyai is hihetetlen módon felduzzadtak, énje pedig, amely az egész személyiség vezetését magához ragadta, megerősödött és megkeményedett.
Nem véletlen, hogy a betokosodás eme állapotában ismét előtérbe került az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó misztériumbolygók tevékenysége. Ezek a hatások mintegy felerősítik azokat az erőket, amelyek ki akarják vezetni az emberiséget a zsákutcából. Annak, aki kész rá, segítenek gondolkodása, érzése és akarata eredeti működésének helyreállításában és magasabb szintre emelésében. Akinél azonban ezek a hatások ellenállásba ütköznek, az nehézségekbe sodorja magát, hiszen a kozmikus fejlődési folyamatokat senki sem képes feltartóztatni. A régi vagy alacsony rendű Merkúr arra ösztönözte az embert, hogy fejlessze ki intellektusát. Ez azonban sokakból nagyzási mániát váltott ki, és egy szellemet ill. lelket nélkülöző világ megteremtéséhez vezetett. Ezt a ‘teremtést’ a Neptunusz misztériumbolygóval kapcsolatban álló új vagy magasabb rendű Merkúr feltördelte. A Dei Gloria Intacta c. könyvben ez áll: Az új Merkúr olyan világra van hangolva, mely nem e világból való, olyan szintre, melyet nem lehet beilleszteni a dialektika tervszerűségébe.
A neptunuszi intuíció az értelmet nem helyezi használaton kívül, hanem kitágítja, és az újonnan felébredt gondolkozási képesség segítségével az embert újra a szívére irányítja.
A régi, alacsony rendű Vénusz az érzés énközpontúságát idézte elő az embernél. A Vénusz új, magasabb oktávja – az Uránusz misztériumbolygó támogatásával – új érzést alakít ki. Az Uránusz misztériumsugárzása megragadja a Vénusz-erő megkristályosító módon való alkalmazása folytán megfeneklett személyiséget, és a szívbe a mindent átölelő szeretet utáni vágyakozást ülteti. Ez az emberszeretet olyan nagy és föltétlen, hogy azt az alacsony rendű természet embere sem megérteni, sem pedig viszonozni nem képes. Uránusz feloldja mindazokat a korlátokat, amelyeket a Vénusz-energia érzékszervi befogadása (az érzékiség) hozott létre. Ily módon olyan érzelmi élet születik meg, amely magasabb értelmen: a szívszentély megújulásán alapul.
A Plútó misztériumbolygót, a csoport harmadik tagját, dinamikus, előre hajtó és áttörő erejével a Mars magasabb oktávjának nevezhetnénk, amely utat tör a Naplogoszhoz. A Plútó hatása a Mars-energiát és ennek a Földre irányuló akaraterejét kozmikus mágikus akaraterővé változtatja át, a skorpióelvnek megfelelően: halj meg, hogy élhess!


A fióka pontosan tudja,mikor kell kikelnie a tojásból

Plútó sugárzásából az akarati központ megújulása következik. A Merkúr-Vénusz képességeket ekkor az új, dinamikus akarat vezeti. Eddig a pontig az ember a vágyainak, hajlamainak és vérösztönének volt alávetve. Most ismét megszabadítják ezektől, és teljes mértékben Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervére hangolják. Az új akarat nem erőlteti az ember képességeit, hanem összhangba hozza az isteni bölcsességgel.
A gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak ez az alapvető megújítása az embert megújult cselekedeti élethez vezeti, hiszen a megfelelő cselekedet nélkül az egész élet homokra épülne csupán. A régi dialektikus embert teljes mértékben feltörik, hogy megszülethessen az új, mennyei ember. A János-emberben most megszülethet a valódi Krisztus-ember. És noha tudatában van a ténynek, hogy a természetes szükségletek kielégítésére szükség van a test működésének fenntartásához, azt is tudja, hogy ezek a szükségletek csak másodlagos jelentőségűek. Ezeknek önmaguktól, minden erőltetés nélkül csökkenniük kell. Az én vágyakozásai, a rá jellemző irigységgel, gyűlölettel és vágyakkal együtt feloszlanak.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,