Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2003-as évfolyam

2003/1/ A tétovázás rónáin

Pentagram > 2003-as évfolyam


Bizonyára nem túlzó az elképzelés, hogy korunkat egyrészt egy fokozatosan kibontakozó káosz jellemzi, másrészt egy határozottan felülkerekedő, ragyogó világosság, amely ugyanakkor sokszorosan el is vakít.



A káosz az egész világ kisebb-nagyobb hadszínterein uralkodik. Az egyetemes világosság ezzel szemben azoknak a fejében és szívében nyilvánul meg, akik megtanulják eloldozni magukat az ellentétek között zajló élet fogságából. A káosz beomlasztja a rögeszmék és az ámítás korhadt építményeit. A mindenen átsugárzó fény ezzel szemben egyre világosabban felismerteti az igazság keresőjével, hogy helyét az istenterv új fejlődési szakaszában elfoglalandó, milyen irányvonalat kövessen.

Groteszk korban élünk. Aki belegondol, hogy az emberiséget többszörösen el lehetne pusztítani azzal a fegyverkészlettel, amely a leszerelési tárgyalások és tervek ellenére még mindig megmaradt, annak félelem mardossa a szívét. Ha azonban akarja, képes rá, hogy felülkerekedjen ezen a félelmen. Megtanulhatja felismerni törékeny élete viszonylagosságát, és megtanulhat megszabadulni a haláltól. Mert mi más a halál, mint egy lakhatatlannak nyilvánított lakás elhagyása?

Így szemlélve, a növekvő erőszak és a megsemmisüléstől való rettegés nem árthat annak, aki megtanulta megszabadítani magát. És végül is meg kell szabadítania magát. Nincs már arra idő, hogy érdekes kultúrákról filozofáljunk, hiszen ezek a szemünk előtt omlanak össze. Nincs már időnk arra, hogy a misztikában napfürdőzzünk, mert a helytelenül használt szellemi energia eléget bennünket. Nincs már idő az intelligens és kevésbé intelligens megoldások megvitatására, mert a szavak kiüresedtek, és számtalan tett hordozza magában a halál és a megsemmisülés csíráját. Mindenekelőtt a gondolatok a nagy - ha ugyan nem a legnagyobb - környezetszennyezők.

Mindenki szembesül a káosszal. Ez már nemcsak a szép utazási prospektusok célországaiban mutatkozik meg. Már a bejárati ajtónk előtt áll, nincs már messze ágyainktól. Sokhelyütt már belopózott házainkba, és rendre elnyeli az oly nagy becsben tartott értékeket. Aki nap mint nap gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy napjaink gyermeke már nem olyan, mint 'a régi szép idők' gyermeke. A mai fiatalok pingponglabdaként hányódnak ide-oda, és ezt nagyon konkrétan meg is tapasztalják. Korunk zűrzavarának kellős közepén állnak. Valósággal játszanak velük azok az erők, melyek akkor szabadulnak el, amikor a korábbi értékek felbomlanak, és régi mágneses terek omlanak össze. Védtelenek ezzel a hatalommal szemben, és ezt érzik is.

Ki is mondják ezt - gyakran meglepően világos szavakkal. Megborzonganak a rájuk törő érzelmi hullámok átélésekor.



A dialektika nem az ajtón kívül kezdődik



Lélegzetelállító korszakban élünk. Katasztrófák szökőárja önti el az emberiséget, és elsöpri mind­azt, ami nincs teljes összhangban az új korszak szellemi irányelveivel. Jelentkezik a káosz, ám az áttörő fény egyidejűleg megvilágosodással és vigasszal ajándékozza meg a szenvedő szíveket. A fény és a sötétség gigászi küzdelme ez, a sötétség kétségbeesetten menekül a megnyilvánuló világosság elől.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának némely tanulója úgy beszél a dialektikus természetről, mint romlott világról, mely odakint kezdődik, az ajtajuk előtt. Aligha lehetséges nagyobb tévedés! Minden egyes ember az utolsó sejtjéig a dialektikus természet része, ami azt jelenti: a kikelet, virágzás és elmúlás kerekéhez van kötözve. Ez érvényes a saját házunkra, mindennapi erőfeszítéseinkre, és éppúgy azokra a dolgokra is, amelyekről néhány tanuló kijelenti: „Ilyet többé nem teszek!” A tanulóban is, legyen ő kezdő vagy haladó, elegendő régi dialektikus törmelék van még, mely elgondolkodásra késztethetné. Valaki egyszer azt mondta: „A gondolkodás az előítéletek átcsoportosítása.” A gondolkodás, az ember agytevékenysége, nem szolgáltat új szempontokat. A káosz növekedése és hátterének tanulmányozása éppenséggel nem hangol derűlátásra.

Van azonban egy másik gondolkodás, mely teljes figyelmünket megérdemli. Induljunk ki abból, hogy világunk és élethullámai számára létezik egy istenterv. Tételezzük fel továbbá, hogy ez a terv ma a fejlődésnek olyan pontjára jutott, ahol számos lelket lehet kiemelni a hanyatlásból. Akkor mégiscsak naiv dolog lenne úgy vélekedni, hogy a földgolyónkat lakó jó hat és fél milliárd ember, minden pénzével, hatalmával és technikájával bármilyen ellenállást is tanúsíthatna ezzel a tervvel szemben! Az ellenszegülés a világosságnak csupán valamivel több fáradságot okozna az egyénileg vagy csoportosan felépített akadályok áttörésekor. További katasztrófák következnének be. Az áttörés azonban megtörténne! Gyengéd vagy kemény kézzel, de mindent összetörnek, ami az istenterv útjában áll.



„Egyelőre szemlélődjünk még egy kicsit...”



Az ellenszegülés miatt keletkező zavar annak a következménye, hogy vonakodunk együtt haladni az istenterv által megszabott fejlődéssel, hogy szembeszegülünk a világossággal, amely meg akar menteni minket, és életünket magasabb szintre akarja emelni. A világosság az embert életfeladata betöltése elé állítja: ennek vagy felemelkedés, aláhanyatlás vagy a sötétségbe való aláhanyatlás lesz a következménye. Egyszer nyilatkozni hallottunk fiatalembereket, akik ezzel az úttal szembesültek: „Ezt az utat kerestük, hanem hogy már most megtaláljuk… nem, ez még­iscsak nagyon valószínűtlen. Szemlélődjünk még egy kicsit.” Aki így beszél, az bezár egy ajtót… És ki tudja, meddig tart, amíg új lehetőség adódik.



A zavar tehát fokozódik. Bizonytalanság uralkodik, mert az emberek még nem elég éberek, és tudatuk beszűkültsége akadályozza őket az észlelésben. Ne értsenek bennünket félre, itt nem akarunk általánosítani. Aki ezt az ajtót nem csapta be, és rálépett a benső megszabadulás ösvényére, annak nincs szüksége ösztönzésre. Hanem aki úgy véli, hogy az utat járja, de mégis saját teljesítményében és képességeiben gyönyörködik, az olyan, mint az az ember, aki a mennyek kapujában ülve arra várt, hogy az megnyíljon. Elaludt, és csak arra ébredt fel, hogy a kapu dörögve bezárult.

Hiszen éppen az a felebarátunk a szorongattatásban, aki még habozik! Neki szól az ösztönzésünk, hogy maradjon éber, és térjen észhez. Mert egy régi népi bölcsesség azt mondja: „A tétovázás síkságát milliószámra borítják azok csontjai, akik a győzelemhez vezető úton leültek pihenni, és miközben ott ücsörögtek, meghaltak.”



A továbblépéshez elegendő belső erő kell



Mindenki életében elérkezik a döntő pillanat, amikor felismeri a megszabadulás igazi útját. Ugyanakkor az ellenerők is világosan megmutatkoznak. Ekkor megmutatkozik, hogy elég erős-e a hit; hogy Krisztusnak az emberben végbemenő átalakulása termett-e gyümölcsöt; hogy az illető felülkerekedett-e már a félelmen, és félre tudta-e már tolni a tétovázást. Nyilvánvalóvá válik, hogy a Gnózis hívása visszhangra talált-e, hogy az ember a győzelemhez vezető úton jár-e, és hogy elegendő kitartással rendelkezik-e. Mert a benső megszabadulás ösvényén a káoszban és a nyomorúságban tanúsított rendíthetetlen hűség számít. Aki leül pihenni, azt legyűri egy tudatszűkítő álom, amely a pislákoló belső fényt kioltja.

Aki azonban kitartással és mély, igaz hite alapján szeli át a határozatlanság rónáit, az nem ringatja magát újra meg újra hamis nyugalomba, és így nem idézi elő önmagában a világosság halálát. Az egyetlen igazság eme keresője, ez az egeket ostromló, ez a megszabaduláshoz vezető ösvényen felrázott megkapja az erőt, a belátást és a szeretetet, melyek őt a káoszon át az örök világosságba vezetik, amely azután behatol a tudatába, és teljesen megváltoztatja azt.

Mi is eme egeket ostromlókhoz tartozunk-e? Ha Ön késő estig dolgozott, és holtfáradtan zuhan az ágyba, akkor bizony lehet, hogy másnap reggel nincs sok kedve elkezdeni a napot. Akkor ólomnehezek a szemhéjai. Teste nem reagál az akarat gyenge impulzusaira. A vekker hiába csörög. Kellemes bágyadtság önti el Önt, melyben minden kötelességérzet feloldódik a feledésben. Aztán, mintegy sokk-hatásra, egyszer csak felébred! De sajnos, túlságosan későn! A lehetőségeket, amelyekkel élhetett volna, elszalasztotta.



A mennyek kapuja dörögve bezárult



Így járt hősünk is a mennyek kapujában. Egy dolgos élet után, melyben dicséretes tetteket vitt végbe, megjelent a mennyek kapujában. Nem győzött le azonban önmagában egy gyenge pontot: figyelme, odaadása túl könnyen lelohadt. A kapu előtt ülve hangot hallott: „Százévente egyszer megnyílok.” És csak várt és várt… Úgy tűnt neki, hogy figyelme csak kissé lankadt el. Mindössze egy rövid pillanatra hunyta le szemét, hogy pihenjen… És csak arra riadt fel, amikor a mennyek kapuja dörögve bezárult.

Elég éberek vagyunk-e? Kiemelkedtünk-e már a feledés álmából? Elég bátorságot és erőt gyűjtöttünk-e ahhoz, hogy a nekünk ajándékozott belátás alapján tovább menjünk csalódáson, ellenálláson, zűrzavaron és a tétovázáson át? Vajon áldásnak érezzük-e a megszokott, álmosító mindennapjainkból való kiszakíttatásunkat? Vagy ismét megfordulunk, és behunyjuk szemünket a fény és a sötétség küzdelme előtt? Saját életünkben ismerjük-e már ezt a harcot? Nem a másokkal vívott harcot, nem azokkal, akik eszményeink útját keresztezik - hanem amit a saját mikrokozmoszunkban lévő ellenlábassal szemben kell megvívnunk. Hitünk kiállja-e a próbát, hogy habozás nélkül át merjük lépni a küszöböt?

Aki a tétovázás mezőit átszeli, az megingathatatlan hitbizalommal rendelkezik. Az ki tud tartani, és ki is kell tartania minden akadályoztatáson át. Az örökkévalóság vándorának Krisztusban élő léleknek kell lennie. És azzá is válik, ha nem alszik el, hanem azzal együtt virraszt, aki legyőzte bennünk a halált.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,