Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2003-as évfolyam

2003/2/ A makrokozmosz és a mikrokozmosz magja azonos

Pentagram > 2003-as évfolyam


„Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.” (János 14,20).





Egyre többen ébrednek tudatára, hogy

életük központi magja hiányzik. Megtapasztalják, hogy fogságban vannak a gondolkodásukat, érzésvilágukat és cselekedeteiket meghatározó vallások, bölcseleti elképzelések és világrendszerek megkövült normái között. Elviselhetetlenné válik számukra a látszatvilág véget nem érő, kiábrándító szerepjátszása, amelyben napi életük zajlik. Felmerül a kérdés: mi az, ami valóban fontos, mi is a létezésük lényege?






Eljön az idő, amikor felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon hol van az ő helyük a világnak ebben az ősrégi szerepmintákat előadó színházában. Felismerik, hogy túlságosan régóta időznek már ebben a játékban, sőt, ők maguk is hozzájárulnak a mind egyértelműbben megnyilvánuló világtragédiához. Sokan kétségbeesnek, és a drogokhoz vagy új illúziókba, utópiákba, látszatvilágokba, az ezoterikába vagy a hanyatlás időszakára jellemző cinikus magatartásformákba menekülnek. Így azonban senki sem bújhat ki a világmindenség törvényei alól - mint ahogy nem vonhatja ki magát az egész lényét megragadó és felkavaró ismeretlen, nyugtalanító erővel történő találkozás alól sem. Ez az élet ősforrásából eredő tiszta és romlatlan erő meg akar nyilatkozni az emberben - az ember pedig menekül előle! A kozmikus Krisztus szellemtörvénye azonban lángoló betűkkel ragyog fel előtte: „Én és az Atya egy vagyunk!”

A természetes ész csúfolódva és maró gúnnyal sáncolja el magát a materialista gondolkodásmód mögé. A tokba zárt szív azonban fél. Egyre nyugtalanabbá válik, mivel sejti, hogy az eredeti élet megálljt fog kiáltani a zabolátlanul kísérletező embernek.

És közöttük, akiknek meg kell tanulniuk az említett belső ellentéttel együtt élni, egyre növekszik azoknak a száma, akiknek megadatik, hogy egy pillantást vethessenek a színfalak mögé. Felismerik és megtapasztalják, hogy a mindennapi élet csupán látszat, és hogy létezik egy gépezet, amely e látszatvilágot igyekszik működésben tartani. Az ilyen emberek megpróbálják feltörni a régi élet kemény burkát - és ezt most már nemcsak az értelmükkel teszik, hanem minden képességük bevetésével.

Mint ahogy a csibe töri fel a tojáshéjat, ők is belülről akarják merev én-világképüket áttörni. Amikor ez átlép bizonyos küszöböt, az emberiség egy új tudat megszületését éli meg. Ebben az összefüggésben egy kitágult tudat megjelenéséről van szó. A számtalan értékes tapasztalat gyümölcse beérik. A külső rendszerek kemény burka sokáig védelmezte a szellemi magelvet, de egyúttal el is zárta attól a valóságtól, amely most nagy erővel nyilatkozik meg. Az élet magját, a makro- és mikrokozmosz középpontját összekötő erőt most meg kell szabadítani. Az isteni célnak újra meg kell elevenednie, és hajtóerőként kell fellépnie, hogy az embert a tisztulás és megújulás folyamatában új létbe segítse, és a valóban szellemi ember megszületéséhez sürgesse. Megnyilvánul a magas szellemi törvény, mely szerint „Én és az Atya egy vagyunk”, és a tévelygő emberiséget e megnyilvánulás feltételei elé állítja.

A világdráma kilátástalanságának felismerése és az élet valódi lényege utáni vágyakozás jelenti azokat a kemény kalapácsütéseket, amelyek áttörhetik a börtönfalat. Az ütések nyomán itt-ott repedések támadnak, és a szorító bilincs kezd letöredezni. Az ember tudatába jut saját gyengeségeinek, hibás magatartásformáinak és az önámításnak. Az ősrégi álarcokat kezdi letépni magáról. Börtönünk falai azonban sokkal vastagabbak, mint gondoljuk. A „bukott angyal”, a mikrokozmosz, amely elszakította magát az Atyától, saját maga emelte és erősítette meg ezeket a falakat. A valódi szabadkőműves munkájához a hajtóerőt annak felismerése adja, hogy az eredeti lélek megszabadításához elkerülhetetlen az én­tudat lebontása. A tudatossá válás mind­annak a lebontását jelenti, ami elavult és nem képes a magát megújító embert szolgálni. A keresőt szabad kilátásában azonban még gyakran akadályozza a lebontás folyamatának pora és szennye. Ezért újra külső segítségre vár, pedig minden, amire csak vágyakozik, kizárólag belülről jöhet. A megújulás kis szikráját, amely - kedvező körülmények között - behatolhat, az ész ekkor nagyon gyorsan elhajlíthatja a saját céljaira, de a szívben is keletkezhet hibás, misztikus értelmezés.

A vágynak a mikrokozmosz központi szellemmagjából kell fellobbannia. Ezt az éhséget pedig nem szabad az énköz­pontú világ „köveivel” csillapítani, hanem az igazság kenyerével kell táplálni, a csendből fakadó Krisztus-erővel. Amilyen mértékben a kereső tudatába jut elavult gondolkodásának és érzelmi életének, úgy engednek szorításukból a börtön falai. A falak áttetszővé válnak, mintegy annak az üvegkoporsónak a tiszta, átlátszó burkává alakulnak, amelyben az újonnan felébredő lélek majd felnyitja szemét.

A folyamat azonban nem megy végbe ilyen egyszerűen. A fent ábrázolt szabadkőműves ijedten fedezi fel, hogy valamennyi „isten”, akihez eddig imádkozott, az ő saját állapotának bálványa volt csupán: saját dogmái, megkristályosodott véleményei és ítéletei. Ezek a csalóka képek teljesen ellentétesek azzal a központi szellemmel, amely a mindenséget alkotja, rendezi... és helyreállítja! A makrokozmosz szelleme visszatükröződik minden hozzá tartozó mikrokozmoszban. Minden ugyanabból a szellemi középpontból lélegzik és él. Az említett szellemi középpont utáni vágy lát el bennünket lélekkel, és - ha ettől eltértünk - ez a vágy sürget minket a helyreigazításra is.

A valódi életalap hiányát csak akkor lehet megszüntetni, ha tudatosodik bennünk a lényünkben rejlő szellemi mag. Ezt a magot újra életre kell ébreszteni; hiszen csak ebből a magból bontakozhat ki a valódi és tiszta élet. Isten országa tibennetek van! (Lukács 17,21) Hogy felejthette el ezt az ember?

Aki nincs tudatában e szellemszikra - a rózsakeresztesek szóhasználatában a szív rózsája - jelenlétének, az még hiába püföli börtönének falait. Az ilyen ember irányítás nélkül sodródik ide-oda, mint a súlytalanság állapotában lévő űrhajós, és egymás után ragadja meg a reménnyel kecsegtető világosabb pontokat. Eközben azt hiszi, hogy már előrehaladott állapotban van, miközben pedig csak a maga teremtette mindenség útvesztőjében tévelyeg. Belső utunkon ezért az Atyából származó hitnek, a Fiúból eredő reménynek és a megelevenítő Szellemből születő szeretetnek kell bennünket vezérelnie. E három nélkül egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy már mérhetetlen magasságokba értünk. E három tud minket elvezetni saját aurikus útvesztőnkön át a világmindenség szívéhez. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (János 14,6), jelenti ki a Krisztus, az egyetemes közvetítő a makrokozmosz és a mikrokozmosz szíve között. Mani azt mondja: „Minden megszentelt ugyanabban az Egyben nyugszik koncentrikusan.” Abban a pillanatban, amikor az ember megtapasztalja saját szellemi magját, ez újra összeköttetésbe kerül az összes többi szellemszikrával. Ezek a magok egységet alkotnak, és csak az 'én' az, amely ettől az egységtől eltér, és ezen az egységen kívül áll. A Fiú és az Atya, az isteni mikrokozmosz és a makrokozmosz, szellemi alapját tekintve egy. Ezért aki meg­szabadul a maga készítette láncoktól, elvben ismét egy az ő szellemi magjával.

A belső szabadság utáni vágy és az ebből fakadó cselekedeti élet hatására ez a mag egyre tevékenyebbé válik. Most megmutatkozik, hogy a 'termőföld', amelyben a mag található, eleget tud-e tenni a követelményeknek. Amikor a Gnózis lélegzete, az ősanyag élő vize és a szellemi Nap fénye lélegezteti, táplálja és sugározza be ezt a magot, akkor kicsírázik, és hétszirmú rózsává fejlődik.

A belső megszabadulás ösvényén haladó jelöltnek szabad ezt a csodálatos alkímiai folyamot minden fokozatban és árnyalatban megélnie, és egyre tudatosabb szolgálatban végigkísérnie. Még sokszor elbotlik ugyan, de mindig fel tud majd állni! Az ösvényen lévő jelölttől a kitartás bátorságot és belátást követel, hiszen ez nem olyasmi, amit egy szabad órácskában gyorsan el lehetne intézni. Néha ez a folyamat nagyon fáradságos lehet. Gyakran igen sokáig tart, amíg valami eredmény megjelenik. Az ösvényen haladó úttörő azonban nem hagyja magát elijeszteni, hanem az őt megszabadító Krisztus-erőre irányul. Ha pedig sokan egyesülnek ebben a folyamatban, akkor az úttörők erős csoportja jön létre, amely képes az emberiségnek segíteni. Ez a csoport együtt építi a tudatossá válás hídját, amelyen számtalan kereső vonulhat át célja felé. Odakiáltják embertársaiknak: „Ébredjetek hát fel, és tapasztaljátok meg saját magatok is: a makrokozmosznak és a ti mikrokozmoszotoknak ugyanaz a magja! A világosság nem kívül, hanem tibennetek van! A szívetekben rejlő szellemmag újra egyesülni akar a forrással, amelyből származik!”

Így dolgozik együtt az úttörők maroknyi csoportja, és segítségükkel szabadon tartható az ösvény az Egyetemes Szerzet számára, amely előkészíti az embert az új korszakba történő ugrásra. A légkörben állandóan növekvő erejű sugárzás segítségével a belátás belső ösztönzést kap. A szívnek fel kell ismernie a szellemi törvényt: Én és az Atya egy vagyunk... A szellemi Nap ereje a szívet és a fejet is új tudati megnyilvánuláshoz segíti.

A tapasztalat arra tanít, hogy az ember sokszor képes ugyan felismerni valamit, ugyanakkor mégsem kísérli meg a felismert igazság megvalósítását, és nem vállalja az ezzel járó következményeket. Milyen könnyen megrekedhet ez a rendkívül bonyolult folyamat! Milyen könnyen visszaesik a kereső a régi kerékvágásba!

A fej ekkor - úgymond - elrabolja a szív bölcsességét, és hirtelen újra hamis gondolatképeket kezd termelni. Így az ember a makrokozmosz és a mikrokozmosz előbb bemutatott egységére alapozva kitalálhat magának akár egy új, saját világrendet is. És ennél a lépésnél meg is állhat, anélkül, hogy az említett kozmikus törvény óriási lehetőségeit teljesen kihasználná. A transzfiguráció gondolatát például, amely a hernyónak pillangóvá alakulásában is fellelhető, tanulmányozhatja kizárólag az értelmével is, anélkül, hogy a gyakorlatba bármit is átültetne belőle.

Így közelített a teológia is kétezer éven keresztül, csupán dogmatikus módon a Krisztus-misztériumhoz, kívülre vetítve, anélkül, hogy hidat vert volna az ember saját szívében lévő szellemi forráshoz.

Térjünk vissza kiindulási pontunkhoz. Az „ego” börtöne az embert burokként, sötétséggel és durva anyaggal fogja körül, amit a manicheusok hylä-nak neveztek. Ez a burok csakis akkor válhat átlátszóvá, egy finom, fokozatosan kifejlődő folyamat során, ha az én megtanulja, hogyan ajándékozhatja magát a szívben lévő szellemmagnak, a gondolkodás, az érzés és az e kettőre hangolt cselekedeti élet során. Akkor a szellemmag sugárzása utat tör magának kifelé, és fokozatosan megújítja az egész mikrokozmoszt. A természetember úgy tudja együttműködésével a legjobban elősegíteni ezt a folyamatot, ha egyáltalán nem avatkozik bele, hanem az önmagát kibontakoztató szellemmagot szolgálja szívével, fejével és kezeivel.

Ezt a három elvet szeretetnek, világosságnak és életnek is nevezhetjük. Amikor az „új” misztériumbolygókról, tehát Uránuszról, Neptunról és Plútóról beszélünk, amelyek hatásukkal most abban segítenek, hogy az emberiséget egy fejlődési küszöbön átléptessék, akkor ugyanezekről az energiákról van szó, de egy magasabb spirálison. Uránusz összetöri a látszólagos szeretetet, és az emberiséget a szellemi Nap mindent átölelő, tiszta szeretetéhez vezeti. Neptun a megkristályosodott szerkezeteket és gondolatmintákat oldja fel, és kibontakoztatja a mindent felölelő új gondolkodást, amelyet a szellemi Nap táplál. Plútó pedig mindent feloszlat, amit a tévelygő ego hamis gondolati képek formájában megalkotott, és az embert saját új, belső temploma felépítésének feladatával szembesíti.

A feltörés és feloldás e háromszoros folyamatában meghal a régi tudat, és a belső aláhanyatlás tűzvészéből főnixként emelkedik ki az új tudati állapot.

A mesében Hófehérke tetszhalottként fekszik üvegkoporsójában. Amikor kiköpi a mérgezett almát, életre ébred, és megpillantja a királyfit. A lélek találkozik a szellemmel.

Új templomot csakis az építhet, aki régi tudati állapotát maga mögött hagyja a „sírban”. A szeretet, a világosság és az élet, vagyis a megtisztult szív, fej és a kezek rakják le az új kristálytemplom alapjait, melynek tizenkét kapuját egy-egy értékes drágakő díszíti (János jelenései 22.). Minden egyes drágakő egy különleges ablakot jelképez, amelyen keresztül a szellemi Nap sugarai beáramlanak. Amikor a folyamat eléri ezt a pontot, már nincs szükség többé a földi Nap és a földi Hold fényére. A makro- és a mikrokozmosz szíve közötti kapcsolat ekkor helyreállt, és a helyreállítás által megújított mikrokozmosz fényrózsaként virul ki a makrokozmosz fáján.

„Testvérek, újra megkaptam a fényruhát és a fénykoronát. A világban állok, és mégsem a világból vagyok” - ujjongtak a manicheusok.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,